A Kínai Kommunista Párt gyakorlati tevékenységét nem az ideológia, hanem a haszonelvű pragmatizmus vezérli a bel- és külpolitikában egyaránt.
Az Egyesült Államok és Kína közötti katonai, technológiai és gazdasági rivalizálás mára elérte a hidegháborúnak is minősíthető csúcsfeszültséget.
De hol van az ádáz ideológiai verseny, amely olyan központi szerepet játszott annak idején a Szovjetunió és Amerika globális stratégiai vetélkedésében?
Donald Trump elnökségének utolsó évéig kellett várni arra, hogy az ideológiai dimenziónak a kétoldalú konfliktusrendszerbe való beemelésével a State Department tovább emelje a tétet Peking ellen. Mivel Trumpot hidegen hagyták az ideológiai kérdések, a külügyminisztérium, azon belül is Mike Pompeo akkori külügyminiszter vált a Peking ellen megindított ideológiai harc éllovasává. Szerinte Hszi Csin-ping kínai elnök meggyőződéses kommunista, totalitariánus ideológus, aki az egész kínai politikai/gazdasági rendszert a hagyományos marxista-leninista elvekre építi fel.
Az ideológai dimenzió hangsúlyozása folytatódott Joe Biden közel féléves elnöksége alatt. Biden értékalapú, azaz demokrácia- és emberijog-hangsúlyos külpolitikájában Kína van a központban, amelyet már a választási kampányban „csúcstechnológiájú autoritarianizmusnak” nevezett.
A bideni külpolitikai felfogásban a XXI. század világpolitikája alapvetően a demokrácia és az autokrácia szembenállásáról szól.
Biden szerint különösen Kína autokratikus kihívása ellen kell a legerősebb nyugati hatalmaknak összefogottan, „demokrácialigába” tömörülve fellépni Washingtonnal az asztalfőnél.
A Potomac partján meglehetősen általános az a vélekedés, hogy a liberális demokráciák világszerte visszaszorulóban vannak az autokratikus rendszerekkel szemben.
A Freedom House – statisztikai adatokat gazdagon felsorakoztatva – egyenesen „globális demokratikus recesszióról” beszél. A washingtoni intézmény 2021-es jelentése „Ostrom alatt a demokrácia” címmel látott napvilágot.
Jake Sullivan, Biden elnök nemzetbiztonsági tanácsadója szerint
Kína végső soron komolyabb ideológiai kihívást jelenthet a szabad világ számára, mint amilyen a Szovjetunió volt, mivel szuperhatalmi státuszba való emelkedésével az ázsiai nagyhatalom világszerte bátorítja az autokratikus irányzatokat.
A Kínai Kommunista Párt (KKP) megalapításának századik évfordulója kapcsán az amerikai elemzések kiemelkedő figyelmet fordítottak a kínai világpolitika ideológiainak tartott hajtóerőire. Néhány jellemző vélemény a sok közül. Daniel Tobin ismert Kína-szakértő Amerika és Kína „globális társadalmi rendszervetélkedését” hangsúlyozza, amelyben az „ideológiai verseny” játssza a fő szerepet. Szerinte a KKP Kína látványos gazdasági sikereit igazolásul használja arra, hogy a szocializmust világszinten támogassa mint a nyugati liberális demokrácia ellenmodelljét. Toshi Yoshira biztonságpolitikai szakértő szerint
A KKP ideológiai szemüvegen keresztül nézi a világot és a Nyugattal vívott ideológiai küzdelem kulcsszereplőjének tekinti magát.
A tekintélyes Foreign Policy magazin szerint
A KKP számára az ideológiai harcok mindennél fontosabbak, Peking világszerte a demokráciák aláásására törekszik.
A fenti kormányzati és szakértői véleményeknek van egy közös jellemzője: méretes, propagandisztikus ízű túlzás.
Azt az országot hiszik igazi marxista-leninista rendszernek, amelynek gazdaságában a magánszektor a fő hajtóerő (már a GDP kétharmadát adja) és a KKP-nek több mint száz dollármilliárdos tagja van. És ahol – a párt társadalmi egyenlőséget meghirdető programja ellenére – a jövedelmi és vagyonegyenlőtlenségek óriásiak, s ha tovább fokozódnak potenciálisan egzisztenciális veszélyt jelenthetnek a fennálló ellentmondásos társadalmi rendszer – politikailag szocialista, gazdaságilag államkapitalista – számára.
A Nemzetközi Valutalap összehasonlító empirikus elemzése alapján a jövedelem- és vagyoneloszlás tekintetében Kína az elmúlt négy évtizedben egy mérsékelten egyenlőtlen országból a világ egyik legegyenlőtlenebb országává vált.
A Peking University tanulmánya megerősítette ezt a megállapítást: a leggazdagabb kínai családok 1 százaléka a nemzeti vagyon harmadát tudhatja magáénak, miközben a családok alsó 25 százalékának meg kell elégednie a nemzeti vagyon 1 százalékával.
Hivatalosan hogyan határozza meg a KKP a kínai politikai rendszert?
„Szocializmus kínai jellegzetességekkel.” Ám ez kiváltképpen a pártkongresszusoknak és iskoláknak szóló jellemzés. A párt gyakorlati tevékenységét nem az ideológia, hanem a haszonelvű pragmatizmus vezérli a bel- és külpolitikában egyaránt. Ez éles kontrasztban van a néhai Szovjetunióval, amely még erőtlen gazdasággal a háta mögött is tevékenyen exportálta kommunista ideológiáját és társadalmi rendszerét a világ négy kontinensére, mivel az ideológia elsőbbséget élvezett. Emlékszünk még a Moszkva (és kisebb mértékben a táborbeli szövetségesek) által támogatott „szocialista orientációjú” fejlődő országok hosszú listájára, Angolától kezdve Dél-Jemenen keresztül Zimbabwéig (egyesek még megfigyelői státuszt is kaptak a KGST-ben). A KKP-nek nincs ilyen listája, s a párt nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó osztálya sem fejt ki komoly erőfeszítést a külföldi szocialista/kommunista intézmények és mozgalmak koordinálására vagy támogatására, hanem inkább a külügyminisztériummal párhuzamos általános külügyi hivatalként funkcionál.
A külföldi ideológiai expanzió hangsúlyozása helyett Hszi elnök gyakran a belső „ideológiai munka és fegyelem” elégtelensége és súlyos fogyatékosságai miatt ostorozza a pártvezetést, s a Szovjeunió Kommunista Pártja összeomlását idézve figyelmeztet arra, hogy az ideológiai önelégültség, dogmatizmus és rugalmatlanság végzetes lehet a párt jövőjére nézve.
Washingtonban is elfogulatlanul látni kellene, hogy a „szocializmus kínai jellegzetességekkel” nem szerepel Peking exportlistáján. Kína nem az ideológia kivitelében és rezsimexportban érdekelt, hanem elsősorban ipari túlkapacitásának külföldi értékesítésében és világexportőri elsőbbségének megtartásában. És természetesen a regionális és mindinkább globálissá váló geopolitikai befolyásának növelésében. Ez a fő forrása a két szuperhatalom konfliktusának, nem pedig a túlhangsúlyozott, névértéken vett ideológiai különbség.
A „szocializmus kínai jellegzetességekkel” olyan kizárólagos sajátosságú, nemzeti model, ami mögött valójában nincs koherens, jól definiálható és könnyen exportálható ideológia.
Ráadásul Peking nem mutat komoly törekvést arra, hogy világmintát csináljon belőle. Jóformán csak egyetlen lényeges marxista-leninista ideológiai elem maradt meg a kínai gyakorlatban: a kommunista párt vezető szerepe és politikai diktatúrája, ami önmagában aligha exportképes termék. Arra sincs semmilyen bizonyíték, hogy Pekingnek tevékeny szerepe lenne a sokat emlegetett „demokratikus recesszió” kiváltásában, vagy hogy nagyszabású stratégiája lenne a létező – több országban maguktól gyengülő – demokráciák távlati meggyengítésére és az autokrácia nemzetközi terjesztésére.
Ideológiai síkon a KKP-re alapvetően nem támadó, hanem védekező mentalitás jellemző: a külvilág ideológiai befolyásától – mint például a nyugati inspirációjú „színes forradalom” vagy a „keresztény behatolás” – való paranoiás félelem és az egypárti politikai monopólium megőrzése vezérli. Ebből a szempontból – drámai retorikai túlzásaival – nagyon kifejező, ahogy centenáriumi ünnepi beszédében Hszi Csin-ping jellemezte a Nyugattal való viszonyt:
A kínai nép soha nem engedi, hogy idegen, külföldi erők megfélemlítsék, elnyomják vagy rabszolgává tegyék. Aki ezzel kapcsolatban téveszméket ápol, az bevert fejjel vért fog ontani az 1,4 milliárd kínai ember által hatalmas áldozatokkal felépített acélos Nagy Falra.
A pártvezér itt is védekezik: csupán azt akarja, hogy Washington és az egész kritikus külvilág fogadja el Kína autokratikus rendszerét olyannak amilyen. Nem egyszerű kérelem.
Összegezve: Washington és Peking több fronton – katonai, gazdasági, technológiai, geopolitikai – is késhegyre menő, stratégiai versenytársak, de az ideológia reálisan nincs ezek között.
A Kínával való stratégiai rivalizálás erőltetett ideológiai keretezése eltereli a figyelmet Kina növekvő nemzetközi befolyásának valódi forrásáról: a rohamosan erősödő gazdasági, technológiai és katonai erőről. A pragmatikus, elsősorban a kiváltságos politikai uralkodó helyzetének megtartására összpontosító KKP nem érdekelt ebben a harcban, az ideológia nem élvez elsőbbséget számára. Kína ideológiai démonizálásával Washingtonnak nem kellene mesterségesen tovább éleznie a kétoldalú feszültséget, amiből így is jóval több van az elégnél.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
