Néhány gondolat a jövő évi költségvetés ürügyén

Aligha vitatható az OECD országokban működő, a magyar Költségvetési Tanácshoz hasonló független pénzügyi intézmények jelmondatának igazsága: „Jobb költségvetés, jobb élet!”.  Lényegét tekintve az államháztartással közvetlenül összefüggő társadalmi értékek és érdekek a szolgáltatások kiterjedéséhez, elérhetőségéhez és minőségéhez – a jobb élethez –, valamint közvetve ennek alapfeltételéhez, a pénzügyi stabilitáshoz – a jobb költségvetéshez – kapcsolhatók. A társadalom várakozásaiban is ennek igényei fogalmazódnak meg. Teljesülésük képezi egy adott országban a kormányzás megítélésének alapját. Nem önmagában, hanem egy szűkebb vagy tágabb térség, a társadalmi-gazdasági integráció térben és időben változó értékei, társadalmi normái, igényrendszerei és elsősorban a gazdasági teljesítmények összefüggésében.

A társadalmi-gazdasági irányításnak, a (kormányzati) cselekvésnek a felfogása térben és időben változik, irányítási mixként is érvényesülhet. Lehet „környezetével-konform” vagy attól eltérő jegyeket viselő: „Keynesiánus”, „konzervatív”, „liberális” vagy éppen „illiberális” irányzatú. Divatba jövő és elhalványuló. Bármelyik modell is érvényesül, sikere nagymértékben függ a megvalósítás gyakorlatától, annak ötletgazdagságától, elkötelezettségétől, alkalmazkodó képességétől, a gazdasági, államháztartási tervezés megalapozottságától és végrehajtása fegyelmétől. Mondhatjuk: a célokat és eszközöket a valóságot alapul vevő, összerendezni képes stratégiai-taktikai cselekvéstől.

A költségvetési politika adott időpontban érvényesülő jellemzői csak a társadalmi-gazdasági „előzmények” és az adott időszak adta „feltételek” ismeretével együtt értelmezhetők. Utóbbiban pedig a gazdasági tényezők mellett olyan emberi, emocionális adottságok ismerete és figyelembevétele is lényeges, mint a várakozás és a bizalom. A siker alapvető feltétele, hogy e feltételrendszert egy kormányzat – és itt nemcsak a végrehajtó hatalmat megtestesítő kormányt, hanem a hátterét adó politikai-intézményi támogatást is értem – képes-e megfelelően értékelni és törekvéseit ennek alapján megfogalmazni. Úgy gondolom, hogy a költségvetés súlypontjainak meghatározásában ezért a jelen stabilitási érdekeinek, a jövő fenntarthatósága szempontjainak és a napi létbiztonságnak, a társadalmi szolgáltatások fejlesztésének harmóniában kell érvényesülni.

Hozzá kell azonban tennem, hogy a stabilitásnak kiemelt jelentősége van, mert többféle értelemben is rombolóak azok a jóléti ígéretek, tervek és vállalások, amelyek kiadásaira nincs meg a fedezet, azaz mögöttttük nincs gazdasági teljesítmény és stabilitás. A pénzügyi egyensúlyt nem lehet „liberális” vagy „illiberális”, „európai” vagy attól eltérő jelzővel illetni.  Az vagy van, vagy nincs. Ha a pénzügyi stabilitás fennáll, akkor lehetséges valóságosan és érdemben elosztási kérdésekkel, az írott és íratlan elvárásokba foglalt, „európai” jelzővel illetett szolgáltatási, jóléti normákkal foglalkozni, amelyek természetesen megoldásaikkal, mértékükkel maguk is visszahatnak a pénzügyek egyensúlyára. Ezért kapcsolódnak az integrációs együttműködés legfontosabb szabályai az egyensúlyi kérdésekhez, mindenekelőtt a GDP-hez viszonyított államadósság, valamint költségvetési hiány mértékéhez.

A költségvetési politikában a magas államadósság kialakulásában és fennmaradásában fontos szerep jut a társadalom valóság-érzékenységének, ami múltban gyökerező, szocializációs alapú.  Az elmúlt közel harminc év magyar történései azt mutatják, hogy az emberek a társadalmi-gazdasági működés fenntarthatóságát – ugyan sok kérdőjellel és kétséggel, de alapvetően mégis – hosszú távú, pozitív érzésként, bizakodásként élik meg.

Eközben azonban egyidejűleg számos olyan igényük, elvárásuk – várakozásuk – van, amelyeknek a gazdasági feltételek nélküli teljesítése éppen a társadalmi működés hosszabb távú fenntarthatósága kockázatait növeli. Sajnos adottság, hogy honi társadalmi várakozások (igények) alakulásában a források korlátosságának, teljesítményhez rendeltségének tudomásulvétele a preferencia-képzésben a rendszerváltozás óta alig-alig játszott szerepet, s ha igen, akkor is negatív attitűdként. Mondván, az éppen aktuális kormány „elvesz” ezt vagy azt, illetve „nem gondoskodik” erről vagy arról.

A költségvetési politika célokhoz, elosztási súlypontokhoz kötődik és intézmények által valósul meg. E tekintetben is számtalan csoportképzési és vetítési lehetőség adódik, és egy-egy csoport természetesen a legkülönbözőbb jellemzőkhöz rendelve tovább bontható vagy éppen egy más csoportba is integrálható. Az így körülhatárolt sokszínű tartalmakat pedig jelzős szerkezetekkel, például „szociális”, „jóléti”, „családközpontú”, „megszorító” vagy éppen „élénkítő” megnevezés hozzákapcsolásával fejeznek ki.

Természetesen valamely szakterületre, így az államháztartási pénzügyekre szűkített tartalmat is lehet földrajzi, nemzeti vagy akár integrációs meghatározottságokra utaló, köztük „magyar” vagy akár „európai” jelzővel ellátni. Vagyis ílymódon vizsgálni az írott és íratlan normákba foglalt, akár a morális értékrend elvont azonosságait és a bennük foglalt sokszínű tartalmat.

Meggyőződésem, hogy mindnyájunk számára pozitív tartalmú az „európai” jelző. Kérdés, hogy lehet-e ebben a tekintetben valamiféle „európai optimumban”, „európai alapértékekben”, esetleg „alsó- és felső” határokat képezve gondolkodni. Mondható - és ez az érvelésekben, minősítő összehasonlításokban gyakran és jellemzően meg is jelenik -, hogy a szociális célok finanszírozása iránti elkötelezettség, a szolidaritás, a demokratikus döntési mechanizmus, a pénzügyekben is jogállami normák érvényesülése különös sajátja az európai országok költségvetésének. Ha azonban az említetteket csak felszínesen nézzük, szembe kerülünk néhány aligha könnyen háttérbe szorítható ténnyel. Így mindenekelőtt azzal, hogy nem egyértelműen határozható meg, mi számít a globalizálódó világ költségvetési ügyeiben kizárólag „európainak”.

Az említett attribútumok – legalábbis papíron – a világ más részein is érvényesek, de Európában sem mindig és mindenütt ugyanolyan erővel jellemzőek.  Nyilvánvaló, hogy a földrajzi és a történelmi Európával nem azonosítható az Európai Unió, még a kelet-európai országok irányába történt kiterjesztése után sem. Hozzátehetjük, hogy utóbbi integráción belül is, országonként más-más meghatározottságok érvényesülnek.  Belátható, hogy ezen országok költségvetése mindegyikét „európainak” kell tekinteni, különbségeikkel és azonosságaikkal együtt.

A nemzeti kormányok társadalmi és gazdasági célrendszereiben – nagy különbségekkel – a belső feltételek figyelembevétele mellett jelen vannak a külső környezet, az együttműködés meghatározta elemek is. Teljesülésük elválaszthatatlan az adott kormányzat vagy akár az integrációt irányító testület alkalmazkodó képességétől, kreativitásától, és nem utolsósorban „küldetés-felfogásától”. Ebben a közegben pedig természetes politikai tartalmú „zászlóként” jelennek meg a különböző hívó szavak, mint kontinensünket tekintve a „nemzeti” és az „európai”. Nincs értelme ezeket egymás ellentéteként láttatni, hiszen inkább hangsúlyokat fejeznek ki s a valóságban együtt érvényesülnek. Nem lehet egyetérteni azzal, hogy a költségvetési politika gyakorlati megoldásai alapján bizonytalan megalapozottságú, szemléleti megközelítéstől befolyásolt fel- és leminősítő csoportképzőket illesszenek az integrációs együttműködés feltételeként meghatározott kritériumokat betartani igyekvő nemzeti törekvésekhez, nevesül a magyarhoz. 

Az évek óta tapasztalt négy százalék körüli növekedés, a csökkenő államháztartási hiány és GDP arányos államháztartási hiány, a stabil pénzügyi pozíciók nyitották meg a lehetőséget az emberi életfeltételeket érintő lépések, kiemelten a családvédelem középpontba helyezése előtt. Mindez persze utat nyitott azoknak a vitáknak is, amelyek arról szólnak, hogy a meglévő pénzt milyen elosztásban kikre és mely szociális célokra lehet fordítani és azok mennyire vannak összhangban az „európai” alapértékekkel.

Nyilvánvaló, hogy patrióta értékeink, érdekeink és gondolkodásunk mellett figyelemmel kell lenni, hogy nemzeti érdekeinknek megfelelően az Unió  közösségéhez tartozunk. A csatlakozási folyamatban és a csatlakozást követően is minden magyar kormánynak a költségvetési célrendszerében deklarált, szerződésekkel elismert törekvése volt az integrációban érvényes írott és íratlan „európai” szabályok követése, köztük kiemelten az egyensúlyiaké. Más kérdés, hogy ezt a gazdasági teljesítmények mennyire tudták megalapozni. A jövő évi költségvetés sarokszámai, egyensúlyi mutatói alapján állítható, hogy az Európai Unió publikus, normatív szabályokban foglalt pénzügyi normarendszerének a pénzügyi stabilitással, fenntarthatósággal kapcsolatos szabályaihoz napjainkban került teljesíthető – ha úgy tetszik: „európai” – közelségbe a magyar költségvetési gazdaság. Becsüljük meg! 

A szerző a Költségvetési Tanács elnöke