Pénzügyi háború Amerika és Kína között?

A történelemben mindegyik hegemón szerepre pályázó, feltörő hatalom elérte, hogy nemzeti pénze legyen a világ kulcsvalutája. Nem volt meglepetés, amikor a második világháború utáni Bretton Woods-i egyezmények keretében az angol fonttól az amerikai dollár vette át a világ elsőszámú tartalékvalutájának szerepét. Az Egyesült Államok globális gazdasági és világkereskedelmi súlyának utóbbi évtizedekben bekövetkezett hanyatlása ellenére még a dollár a valutakirály.

A világpiacon az amerikai külkereskedelem értékének négyszeresét bonyolítják le dollárban. (A második legfontosabb tartalékvalutánál, az eurónál ez az arány csupán 1,2-szeres.) A globális értékláncokon belüli elszámolásokban négyötöd a dollár részaránya.

A világ központi bankjainak valutartalékainak 58 százaléka dollárból tevődik össze. 

Nem kétséges, hogy Kína a XXI. század globális, hegemón szerepre pályázó szuperhatalma, Amerika stratégiai kihívója. Véleményem szerint Donald Trump elnöksége alatt olyan széles fronton éleződött ki a két ország közötti szembenállás, hogy már a második hidegháború tényleges bekövetkezéséről beszélhetünk.

Valamikor ebben az évszázadban nagy valószínűséggel a Pax Sinica lép majd a Pax Americana helyébe reméhetőleg forró háború nélkül. Kína világgazdsági nyomulása példátlanul gyors ütemű.

Az IMF friss számításai szerint vásárlóerőparitáson mérve Kína GDP-je a legnagyobb a világon, s tavaly már 16 százalékkal túlszárnyalta az Egyesült Államok nemzeti össztermékét.

Ez a különbség a Trump-kormány alatt kövekezett be, mivel 2016-ban még közel azonos volt a két ország GDP-je.) Kína messze a világ legnagyobb exportőre, kivitele másfélszerese az amerikai exportnak.

Toronymagasan Kínának vannak a legnagyobb valutatartalékai a világon. Az ázsiai ország a legnagyobb nemzetközi hitelező, s a globális likviditás (megtakarítás plusz hitel) negyedét mondhatja magának. Tavaly már több külföldi működőtőke beruházást hajtottak végre Kínában, mint Amerikában. Miközben Trump alatt Washington önkéntesen lemondott a világ vezetőjének szerepéről, s az egyik nemzetközi megállapodás és világszervezet után a másikból táncolt ki, Peking módszeresen építette külföldi gazdasági és pénzügyi kapcsolatait, köztük az Egyesült Államok szövetségi rendszeréhez tartozó országokkal.

Például a kínai kezdeményezésű és vezetésű Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bankhoz – Amerika és Japán jelentős kivételével – már több mint száz ország csatlakozott (köztük hazánk is). A múlt év végén pedig Kína az Európai Unióval ütött nyélbe egy átfogó beruházási egyezményt.

A pekingi vezetés nem reklámozza, de nem is nagyon titkolja, hogy Kína világgazdasági súlyának emelkedésével lépést tartva növelni akarja a jüan súlyát – ami jelenleg csupán néhány százalék – a nemzetközi fizetési és tartalékvaluta rendszerben.

Természetesen az amerikai dollár rovására, annál is inkább, mert Peking látja – kiváltképp Irán és Észak-Korea példáján –, hogy Washington milyen hatásosan veti be a dollárfegyvert ellenségeivel szemben, s pénzügyi szankcióival milyen eredményesen vágja el azokat a dollárpiacoktól.

Nem növeli Pekingben a dollár iránti bizalmat az sem, hogy az amerikai kormány több kínai céget – köztük olyan jelentőseket, mint a China Telecom, China Mobile és China Unicom – kitiltott a Wall Streetről.

Folyamatban lévő, fékezett habzású „pénzügyi háborúra” utal az is, hogy Washington megtiltotta, hogy a szövetségi kormány dolgozóinak nyugdíjait kezelő alapok kínai értékpapírokba fektessenek be (a jóval magasabb hozamok ellenére).

Dollártalanítási ambíciók

Pekingben „dollártalanításnak” nevezik azt a stratégiát, amelynek távlati célja az, hogy mérsékelje Kína erős dollárfüggőségét a legfőbb stratégiai ellenlábastól és lépcsőzetesen a jüan legyen a világ egyik kulcsvalutája. Kína óriási világgazdasági és pénzügyi ereje ellenére még több szükséges és fontos feltétel hiányzik a jüan világvaluta státusához.

A belső pénzpiac és jogi szabályozási rendszer még korántsem annyira fejlett és kiszámítható, hogy erőteljesen vonzza a külföldi portfólió befektetőket, akik csak korlátozottan tudnak például a belső kötvénypiacokhoz hozzáférni. Hongkong különleges esetét leszámítva ma még meglehetősen csekély a jüanban történő valutakereskedés külföldön.

S ami a legfontosabb: csak a piacon szabadon lebegő nemzeti valutából lehet idővel globális tartalékvaluta. Ehhez lépésről lépésre mérsékelni kellene a jelenlegi, túlzottan szigorú korlátozásokat az ország nemzetközi tőkeáramlásában és mind szélesebb sávban kellene a jüant lebegtetni. (A jüan 2015 utáni, szűk sávban – napi kétszázalékon belüli – irányított lebegtetése ma még az irányításról, mintsem a szabad árfolyammozgásról szól.) 

Kínának nincs jelentős politikai és katonai szövetségese, de a dollár perspektivikus trónfosztásában léteznek „segítőtársai.“

Az öt feltörekvő országot (Kína, Oroszország, India, Brazília és Dél-Afrika) tömörítő BRICS-csoport már elfogadta az amerikai dollárt felváltó, alternatív nemzetközi fizetési rendszer tervét. Alternatívon Peking elsősorban egy jüan-alapú mechanizmust ért. A BRICS New Development Bank nevű multilaterális pénzintézményén keresztül növelhető a jüanban jegyzett kölcsönök aránya (jelenleg a bank által nyújtott kölcsönök java részét dollárban jegyzik).

A jüan nemzetköziesítésében ennél is fontosabb szerepet játszhat a több mint száz országra kiterjedő Egy Övezet Egy Út (Új Selyemút) geopolitikai/stratégiai terv, amelynek keretében még mindig a dollár az uralkodó valuta, de ez a helyzet politikai elhatározásra fokozatosan megváltozhat.

Az euró már két évtizede komoly szerepet játszik a dollárhegemónia megtörésében.

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság volt elnöke nyíltan kiállt az amerikai pénzügyi rendszertől való függőség csökkentéséért az euró globális szerepének fokozásán keresztül. Abnormálisnak nevezte például azt a tényt, hogy az EU-tagországok energiaimportjának 80 százalékát dollárban számlázzák, miközben az energiabehozatal csupán két százaléka származik az USA-ból.

A dollártól való lépcsőzetes elforduláshoz Peking számára kapóra jön az EU folyamatban lévő likdviditási boomja, közte a tervezett 750 milliárdos eurókötvény-kibocsátás. Az amerikai-kínai geopolitikai dráma jelenlegi helyzetében Peking számára nem okozhat nagy fejtörést eldönteni, hogy melyik a biztonságosabb befektetési valuta: az euró vagy a dollár. Peking az utóbbi években érezhetően visszafogta az amerikai kincstárjegyek vásárlását.

Kína jelentős presztízssikert aratott valutája nemzetközivé tételének folyamatában 2015-ben, amikor a jüant bevették az IMF valutakosarába a világ többi vezető valutája – a dollár, az euró, a jen és az angol font – mellé, mivel a kínai pénz megfelelt az összes ehhez szükséges feltételnek.

Kína a világ legnagyobb olaj- és ásványi nyersanyag-importőre. Ezen termékek világpiacán hagyományosan a dollár az úr, túlnyomórészt amerikai valutában jegyzik az árakat, és abban is fizetnek. Csupán idő kérdése volt, hogy Pekingnek mikor lesz elege ebből az „amerikai“ rendszerből is. Négy évvel ezelőtt Sanghajban létrehozták Kína első határidős nemzetközi olajtőzsdéjét, ahol jüanban jegyzik az árat és abban történik a fizetés.

Szinte egyik napról a másikra Sanghaj lett a világ egyik legfontosabb olajtőzsdéje, az ott kialakult árak pedig mára Ázsia irányadó árainak számítanak.

A világnak gyorsan hozzá kell szoknia, hogy az olaj árát már nem csak hordónkénti dollárban mérik. Valószínűleg nem sokat kell várni arra sem, hogy hasonló kínai tőzsdék szülessenek a nyersanyagok széles színskáláján. Egy ősi kínai mondás szerint „Az ezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik.“ A világgazdaság kínai kezdeményezésű dollártalanításában már túl vagyunk az első lépéseken.

Peking „nukleáris” pénzügyi fegyvere

A fokozatos dollártalanítás Peking hosszú távú, stratégiai pénzügyi fegyvere Washingtonnal szemben. Középtávon Kína „atomfegyverét“ a csillagászati méretű amerikai adósságpapírok birtoklása jelenti. (A valutaárfolyam-manipuláció, amivel Kínát Washington gyakran vádolja, rövid távú fegyvernek tekinthető.) Miből fakad Peking dollárral szembeni piaci hatalma?

Egyrészt abból, hogy Amerika tartósan hajlandó „visszakölcsönözni“ a strukturális kereskedelmi hiánya miatt Kínába került dollárok százmilliárdjait (tavaly 311 milliárd dollár volt a kétoldalú áruforgalmi deficit). Másrészt pedig abból, hogy a dollár domináns világvaluta szerepe miatt az USA esetében nem működik a külkereskedelmi egyensúlyhiány árfolyamváltozáson keresztüli automatikus korrekciója.

Normális körülmények között az amerikai léptékű, toronymagas kereskedelmi deficit esetén a dollár leértékelődne, fékezve az importot, serkentve az exportot. Merkantilista szuperexportőrként Kína amerikai állampapírokból „elspájzolja” a hatalmas árukiviteli többletből származó dollárbevételek jelentős részét.

Amit nem raktároz el otthon, annak jórészét ingatlanvásárlások és vállalati befektetések formájában ruházza be az USA-ban.

Mindkettő erősíti a dollár árfolyamát, ami Kína merkantilista érdekét szolgálja. (Az utóbbi években Washington – nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozva – jelentősen korlátozta a kínai üzleti beruházásokat Amerikában, s számos kínai techcéget [Huawei, ZTE, SMIC stb.] feketelistára helyezett.) 

Ezer milliárd dollárra rúgó amerikai állampapírral a tarsolyában Kína – Japán mögött – az USA második legnagyobb külföldi hitelezője, az amerikai költségvetési és fizetési mérleghiány fontos finanszírozója, ami egyúttal jelentős pénzpiaci, zavarkeltő potenciált hordoz magában.

Peking a dollártartalékok egy részének dömpingszerű piacra dobásával bármikor padlóra küldheti a dollárt, bár ez nem áll érdekében, mivel csökkenne a maradék dollártartalék értéke és felértékelődne a jüan.

Korántsem zárható ki azonban, hogy egy Amerikával szembeni rendkívüli konfliktushelyzetben Kína bedobja pénzügyi atomfegyverét. A jelek azt mutatják, hogy a folyamatban lévő kereskedelmi háború mellett egy alacsony intenzitású amerikai-kínai pénzügyi háború körvonalai rajzolódnak ki.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.