A jelenünk a jövőnk. A válságból való erőteljes kibontakozáshoz minden lehetőségünk megvan; megadatik, hogy amit elrontottunk, azt most megkíséreljük kijavítani, és ami jó, azt még tovább fejlesszük. Ehhez nyújt támogatást az Európai Unió.
A rendszerváltoztatás évtizedei – rövid időszakok kísérleteitől eltekintve – nem érleltek ki tartósan olyan gyakorlatot, amely az általános fejlesztéspolitika intézményesítésével, a pénzügyi-gazdasági, társadalmi-szociális, a környezeti-infrastrukturális és a regionális-települési stratégiák tervezése területén koordináló, a kölcsönhatásokat befolyásoló, szinergikus hatása révén, hozzáadott értékével jelentősen elősegíthette volna hazánk európai felzárkózási folyamatát. Ennek útját állta a rövid távú politikai érdekek előtérbe helyezése, a távlati cselekvéshez szükséges türelem hiánya.
Az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk óta – igaz, részben már azt megelőzően is – az államnak uniós jogszabályokba foglalt kötelezettsége, hogy a nemzeti fejlesztési terveket, a partnerségi megállapodásokat és a hozzájuk kapcsolódó dokumentumok bizonyos körét széles társadalmi egyeztetést (nem véleményeztetést!) követően, annak eredményeit beépítve készítse el, és a tervek végrehajtását ellenőrizhesse az ahhoz értő civil társadalom, benne a gazdasági szereplők és szervezeteik.
Ebből a szemszögből az önkormányzatok is a civil társadalom részét képezik; felelősségüket, az igazgatási és irányítási rendszerekben elfoglalt helyüket tekintve ők is "partnerek".
Napjainkban, amikor a válság utáni kibontakozást eddig példa nélküli nagyságrendű uniós források sokféle fajtája és formája segíti, különösen fontos, hogy a nemzeti fejlesztéspolitika területén világos politikai és intézményi felelősség jelenjen meg.
Senki sem vonhatja kétségbe a kormányzat jó szándékát, amikor a 2030-ig szóló jövőképhez tartozóan hat stratégiai célt fogalmazott meg, kiemelve közülük a versenyképesség növelését és a területi egyenlőtlenségek csökkentését.
Az természetes, hogy a célokra épülő, részletesen kidolgozott hét operatív program tartalmazza a magyar fejlesztési beavatkozásokat, a kapcsolódó koordinációs és végrehajtási mechanizmusokat és a támogatási források megoszlásának ismertetését.
A kérdés, hogy valóban, amint leíródott, "ezzel biztos alapot nyújt-e a kohéziós források nemzeti érdekeknek megfelelő, hatékony felhasználásához"? A kérdés, hogy mi van a programokon túl.
Jelen helyzetben elsődleges a válság utáni rövid távú helyreállítási és a hosszútávra szóló, a későbbi esetleges válságok esélyét csökkentő, az ellenálló-képességet, a rugalmasságot növelő eszközök hatékony felhasználása, az operatív programoknak az új, kilenc válságfelszámoló célkitűzéssel való összhangja és az egyéb, jövőt meghatározó követelményeknek történő megfeleltetése.
A hatásos és hatékony kormányzati koordináció megkövetelné, hogy
a ma szétaprózott, ágazati jellegű, mintegy 44-50 szakági felelős felett egy önálló kormányzati szerv alakuljon, ami lehetőséget teremtene a célok és feladatok összehangolására, a kölcsönhatások elemzésére, átfogó vizsgálatára és a kiemelt területeken a végrehajtás felügyeletére.
Az egyéb – hazai és külföldi – magán- és állami forrásokon és a "saját részen" kívül az Uniótól mintegy 60 milliárd euró, majd 21 ezer milliárd forint áll Magyarország rendelkezésére a következő tervezési hét éves periódusban.
Ez önmagában megkövetelné egy önálló felelős, eszközökkel rendelkező és számon kérhető szervezet létezését.
Az Unió által biztosított vissza nem térítendő támogatások és/vagy európai központi hitel, az állami és/vagy önkormányzati források, garanciák, a vállalkozói saját források, az agrárium és a vidékfejlesztés különös támogatási formái, az Európai Beruházási Bank által is finanszírozott/hitelezett beruházásokon keresztül a pénzügyi eszközrendszernek számtalan kombinációja kínálkozik a tervek megvalósítására.
A feladathoz illeszkedő legmegfelelőbb eszközök kiválasztása alapos nemzetgazdasági hatékonysági elemzést követel meg.
Jelen helyzetben a döntések alapvető kritériuma nem lehet más, mint a gazdasági szerkezet "zöld" és "digitális" irányú fejlesztése, valamint a – humán és infrastrukturális értelemben vett – területi felzárkóztatás hosszú távon pozitív hatásainak biztosítása.
Ugyanakkor nem kizárólag a pénz a fejlődés motorja. Sőt! A társadalmi tudás, a képzettség, az innovációs képesség és készség, a helyi közösségek kultúrája és akarata, a széles körű politikai egyetértés az alapja a tartós, fenntartható felemelkedésnek. Mindezek együtt határozzák meg azt a feltételt, ami egy-egy térség emberi képességeinek és a gazdasági tevékenységnek az egymásra találását, önfejlődését hosszabb távon biztosíthatja. Erre önmagukban az operatív programok sora, a helyreállítási mesterterv nem alkalmas.
A területek, tevékenységi láncolatok kiválasztása nem egyedül állami feladat: megosztott kompetenciák összekapcsolását igényli.
A vidékfejlesztésben például a régiók, a települések, a gazdasági és civil aktorok megerősítése, a bölcsődéktől az egyetemig tartó nevelési folyamat összehangolása, az egész életen át történő tanulás, a kutatás-fejlesztés térhódítása összefügg a létrehozandó, fejlesztendő infrastrukturális adottságokkal, lehetőségekkel.
Most megtanulhattuk, hogy ha az egészségügyben a szakemberek rendelkezésre állása, a szükséges műszaki létesítmények és eszközök megléte, a pénzügyi-jövedelmi háttér, a megbecsülés, a kutatás és fejlesztés, a gyógyászati ipar stb. láncolatnak akár egyetlen eleme is hiányzik, tragédiába torkollhat egy vészhelyzet.
Ugyanez vonatkozik a fejlesztésekre is. De a lényeg az, hogy mindezek megléte ellenére az eredmény akkor sem lesz hatásos, ha nem a bizalom légkörében zajlik az előkészítés, ha az önkormányzatok nem támogatják, ha a gazdasági és társadalmi szereplők távol vannak, és nem aktív szereplői a cselekményeknek.
Ehhez viszont a területi és helyi önigazgatás megerősítésére, szuverenitásuk biztosítására és egy összetartó társadalom kialakulásának, megerősödésének támogatására van szükség. Mindezek kiteljesítésére nagy az igény.
Külföldi és múltbeli tapasztalatok azt bizonyítják, minél "közösebb" egy cél, minél ismertebb és elfogadottabb, minél szélesebb körű a részvétel az előkészítésben, annál hatékonyabb a végrehajtás.
Az európai intézmények által megfogalmazott és a tagállamok, így hazánk által is elfogadott elvek tartalmazzák a fentebb leírtakat. A "zöld átállás", a digitalizáció sikere nem képzelhető el a társadalmi és területi kohézió kiteljesedése, a demokratikus intézményrendszer erősítése nélkül, a gazdasági versenyképesség, az innováció növelése pedig az emberi-társadalmi tudás, képesség és készség fejlesztése nélkül.
Az ember maga az innováció. A "minden mindennel összefügg" dilemmából tudni kell kiválasztani azokat az összefüggéseket, láncolatokat, amik öngerjesztő módon jövőt alkotó tényezőkké válnak.
Ehhez politikai együttműködésre, a fő nemzeti sorskérdésekben egyetértésre, a társadalmi összetartozás erősítésére, a fejlesztéspolitikában az állami, önkormányzati, civil (köztük gazdasági és tudományos) szervezetek közötti folyamatos egyeztetésre van szükség.
Egy felelős hazai fejlesztéspolitikai koordinációs mechanizmus kialakítása és annak az Európai Unió által létrehozott koordinációs rendbe, az európai szemeszter intézményesített rendszerébe történő bekapcsolása jelentősen növelné a hazánk iránti bizalmat, a magyar gazdasági és civil szereplők jövőbe vetett hitét, ezáltal erősítené az emberi és pénzügyi erőforrások felhasználásának hatását és hatékonyságát.
A szerző a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlesztéspolitikai szakosztályának elnöke.
