Az adózás az a témakör, amelyben Brüsszelnek erősen meg van kötve a keze. Ez persze nem akadályozza meg sem a Bizottságot, sem az Európai Parlamentet, hogy rendszeresen tesztelje, nem csíphet-e le valamennyit a tagállamok adóügyi szuverenitásából, azaz mégiscsak belefolyjon fiskális ügyekbe.
Az Unió alapító szerződései szerint a közvetlen adók (mint amilyen a jövedelemadó vagy a társasági adó) terén arra korlátozódik a brüsszeli kompetencia, hogy közelítse egymáshoz az egyes tagországok jogszabályait, amennyiben az uniós belső piac működése azt megkívánja.
Ilyen például az adócsalás vagy a pénzmosás elleni fellépés, ahol teljesen ésszerű, hogy a nemzeti hatóságok együttműködjenek, s határokon átnyúló gyanús üzelmekkel ne lehessen a köznek járó pénzeket magánzsebekben eltüntetni.
A közvetett adók, mint amilyen a hozzáadottérték-adó vagy a jövedelmi adó, terén van lehetőség a tagállami szabályok bizonyos szintű harmonizálására, ugyanis ezek túlzott különbözősége torzíthatná a piaci versenyt.
Így például kötelező áfát alkalmazni mindenhol, de a kulcsot a tagállam szabja meg, azzal, hogy az általános áfamérték nem lehet kisebb 15%-nál, a minimum kulcs pedig 5%-nál.
Amiben nagy előrelépés történt az évek során, az az, hogy a tagállami adóhatóságok mind szorosabban együttműködnek, bizonyos információkat immár automatikusan osztanak meg egymással annak érdekében, hogy minden uniós polgár és vállalkozás eleget tegyen adófizetési kötelezettségének, s ne lehessen a pénzeket eldugni egy másik tagállamban.
Ebbe egyébként azokat az európai (mini)államokat is sorra bevonta az Unió, melyek – mint Svájc vagy Liechtenstein – sokáig éltek abból, hogy pénzintézeteik nem nagyon kérdezősködtek, hogy a náluk elhelyezett pénz honnan, miből származott és adóztak-e utána.
De nagy a kísértés, hogy az Unió tovább terjeszkedjen, mint ameddig a takarója ér.
A Bizottság a tagállamok pénzügyi gazdálkodását véleményező ún. európai szemeszter eljárás során szokott ajánlásokat megfogalmazni a tagállamok felé adópolitikai téren is, s erősen érzékelhető a bizonyos nagy tagállamok felől érkező nyomás, hogy kritizálják a versenyképes adórendszerekkel operáló (értsd: alacsony adókkal vonzó üzleti környezetet teremtő) országokat.
Az Európai Parlament pedig a baloldali többségnek köszönhetően rendre fogad el olyan állásfoglalásokat, melyek azonnali és minél teljesebb adóharmonizációt követelnek.
Ebben az összefüggésben kell olvasni az EP legutóbbi plenáris ülésén történteket.
A tisztelt ház elvileg az Unión kívüli adóparadicsomok listájával kapcsolatosan intézett kérdést a Bizottsághoz és készített jelentést, azzal, hogy nem egyértelmű, mely országok milyen kritériumok alapján kerülnek fel vagy le a listáról. Időközben a Bizottság is kihozott egy közleményt az adóügyi együttműködés témájában, melyben reflektál a nemzetközi fórumokon adóelkerülés, adócsalás, minimum adózás témájában zajló egyeztetésekre.
Ez eddig rendben is van, legyen a Bizottság transzparens, adjon tisztes tájékoztatást, hiszen 360 milliárd (!) euróra becsülik a Barbadostól Trinidad és Tobagón át a Fidzsi-szigetekig különböző adóparadicsomokban parkoló, az EU-ból adóelkerüléssel kimentett összeget. Ez nagyjából az EU GDP-je 2%-ának felel meg,
és azonos nagyságrendű Görögország éves GDP adatával.
Egyes becslések szerint az Unióban elvileg beszedhető társasági adó kb. 20%-a köt ki évente a profit átszivattyúzása révén ezekben az ún. nem együttműködő államokban.
Valljuk meg, azon valóban el lehet gondolkodni, hogy az EU Tanácsa milyen megfontolásból vette le az adóparadicsomok listájáról a Kajmán-szigeteket tavaly októberben, ahol nincs társasági adó, s az IMF szerint benne van a világ top 10 fantombefektetési célpontja között.
Egy adóügyi jelentés azt állítja, a karibi sziget a világ adóveszteségeinek 16,5%-áért felelős, míg az EU listáján szereplő területek együttesen is csak a 2%-áért.
Amivel probléma van, az az, hogy a Parlament nem áll itt meg, s rögtön behozza témaként az Unión belüli adózást is, aminek semmi köze az adóügyi együttműködést megtagadó vagy annak csak látszólag megfelelni akaró harmadik országok viselkedéséhez.
Per definitionem az Unióban ugyanis nincsenek adóparadicsomok, de a holland szocialista jelentéstevő ezt másképp látja.
Azt csak csöndben mondom, hogy Hollandia maga is az egyike a bűnös hatoknak, Magyarországgal együtt, amelyik a Bizottság szerint agresszív adótervezéssel operál. Az otthon ellenzékben levő Tang úr tehát a saját hazája versenyképességét segítő intézkedést is támadja.
A probléma nem egyedi: az Európai Parlament általában is képtelen véleményét a címben szereplő témákra korlátozni; így aztán az adóparadicsomokról szóló jelentés is beszél Unión belüli adóversenyről, hiába nincs uniós hatáskör a témában. Ezzel persze megkérdőjelezi az állásfoglalás komolyan vehetőségét.
Az adóelkerülést nem szabad összekeverni az adóversennyel, az adócsökkentés tekintetében a tagállamok rendelkezésére álló törvényes eszközökkel.
A COVID-19 válság rendkívül nehéz körülményei között is látnunk kell, hogy a vállalatokat sújtó adóterhek csökkentése ma a krízisből való kilábalás és a versenyképesség kulcsa.
Ezt természetesen felelős költségvetési gazdálkodás mentén, az adott ország teherbíró képességének függvényében, kell megtervezniük és végrehajtaniuk a tagállamoknak.
E téren Magyarország élen jár, hiszen a válság kitörése óta tovább csökkentettük az adókat, így több ezer munkahelyet sikerült megmenteni. Az eredmény látható is, hiszen a foglalkoztatás szintje 2021 elején alig tér el a válság kitörése előttitől.
Ennek fényében még inkább mondhatjuk, hogy a jelenlegi körülmények között teljes felelőtlenség egy olyan határozatot elfogadni, amelynek javaslatai és következtetései merőben ellentétesek a gazdasági válságkezelés szempontjaival és legfontosabb követelményeivel.
Az adózásban persze valóban lennének megoldandó kérdések.
Elvileg ugye a profit után ott kellene adózni, ahol a gazdasági tevékenység folyik, és az érték keletkezik, de a valóságban ez sokszor nem így van.
A tőke keresi a legkedvezőbb feltételeket, néhány állam pedig az adópolitikájából kíván megélni – így keletkeznek az adóparadicsomok, amelyekben évente 500 milliárd dollár tűnik el, azaz ennyivel kevesebb társasági adót szednek be a kormányok világszinten.
A globalizáció megkönnyíti a nyereség mozgatását, eltüntetését, de meghozta az igényt is a károsult országok részéről, hogy nemzetközi adóügyi együttműködés révén elejét vegyék az effajta tevékenységeknek.
2013 óta az OECD keretében folyik a munka, egy 15 pontos akcióterv alapján, három kulcsterületen. Először is ajánlásokat fogalmaz meg arra, hogy a nemzeti adószabályok miként kezeljék koherensen a határokon átnyúló tevékenységeket. Másodszor, hogy legyenek a tartalmat illetően nemzetközi standardok, amelyek erősítik az átláthatóságot és a jogbiztonságot. Harmadszor iránymutatást ad ezek végrehajtásához.
Így készült el az ún. BEPS (adóalap-erózió és nyereségáthelyezés) csomag, amely egy jelentős megújulása – csaknem száz év után – a nemzetközi adószabályoknak. Most folyik a megvalósítása, nemzeti szabályok és nemzetközi megállapodások elfogadásával.
2018 óta pedig hatályban van egy sokoldalú egyezmény (MIL) a BEPS intézkedések végrehajtására, amelyhez már 90 terület csatlakozott. Ma pedig már egy immár 135 tagot számláló, az OECD-n vagy a G20-on erősen túlmutató létszámú adóügyi bizottság felügyeli a BEPS minimum standardok átültetését. Az ún. első pilléres tárgyalások arra irányulnak, hogy az adózás joga az érték előállításához kapcsolódjon, a második pilléres tárgyalások pedig egy olyan rendszer létrehozására irányulnak, amelyben a multinacionális cégek egy minimális nyereségadót megfizetnek. A cél, hogy 2021 közepére ezek célba érjenek.
Emellett elindult a munka az OECD égisze alatt a digitalizációból fakadó kihívások kezelésére is, hogy a nagy tech cégek, digitális vállalkozások és platformok se úszhassák meg a közterhek viselését.
Azt Brüsszel is pontosan látja, hogy a témakört kizárólag uniós keretben szabályozni felérne saját magunk lábon lövésével, azaz ezek a többnyire óriás cégek gyorsan máshová tennék a székhelyüket vagy valamilyen praktikával kikerülnék, hogy az európai szabályok vonatkozzanak rájuk. Ezt a kérdést tehát globálisan lenne célszerű szabályozni, hogy ne lehessen megúszni az adófizetést. Igen ám, de az Európai Parlament rendíthetetlen: az ominózus határozatba azt is belefoglalták, hogy az Unió akár egyedül is előre menjen, ha a világ nem tart vele, függetlenül attól, hogy ez mekkora gazdasági kárral, értsd: munkahely és növekedési potenciál vesztéssel járna.
Hasonlóképp nagyok az ambíciók, hogy ne lehessen az Unióba magas széndioxid kibocsátás mellett termelt árukat olcsón behozni, s ezzel hátrányos helyzetbe hozni a magas környezetvédelmi előírások miatt Európán belül csak drágábban termelni képes cégeket.
Az ún. carbon border ajustment mechanism (CBAM) kiegyenlítené az árkülönbséget, azaz a határon belépő ilyen jellegű áruk után egyfajta kiegyenlítő pótvámot kellene fizetni.
A Bizottság pontosan látja, hogy egy ilyen jellegű lépés minden bizonnyal a Világkereskedelmi Szervezet, a WTO szabályaiba ütközne, így még keresi a megoldást. A Parlament viszont e téren is rohanna előre.
Az európai parlamenti szavazásokból az látszik, hogy még az elvileg piacbarát Néppárt és a liberális Renew többsége is adó-, vagy adóemelés-párti, a zöldekhez, a kommunistákhoz és szélsőjobb többségéhez hasonlóan. A kelet-közép-európaiak egy része, illetve a Bizottság által többször megfedett hatok (Ciprus, Hollandia, Írország, Luxemburg, Magyarország, Málta) közül a néppárti és liberálisok képviselők szoktak csak kiszavazni ebből a kórusból.
Végezetül egy példa arra, hogy az EP-ben az ideológiai trend miként győzi le a józan észt.
A Gazdasági Bizottságban a napokban készült egy jelentés az adóügyi együttműködésről, amelybe módosztó indítványként bekerült, hogy azokat a tagállamokat, amelyekkel kapcsolatban jogállamiság probléma merül fel, zárják ki az adatcseréből.
Magyarul az EP szerint ha valakit megvádolnak azzal, hogy a jogállamiság szempontjából nem feddhetetlen, akkor annak nem továbbít információt a több tagállam adóhatósága, s ő sem ad olyat senkinek.
Éljenek tehát az adócsalók, könnyítsük meg az életüket, hadd mozgassák a pénzüket szabadon az ideológia csaták alanyai szerinti országok között.
A Néppártban erre a vicces felvetésre nem volt kötelező szavazási útmutató, mindenki a legjobb belátása szerint dönthetett. De ne legyenek kétségeik: nagy többséggel átment a javaslat. Hiszen divatos a jogállam, nem születhet az említése nélkül parlamenti állásfoglalás, hiába érjük el általa pont az ellenkezőjét annak, amit a józan ész diktál...
A szerző a Fidesz európai parlamenti képviselője, korábbi római és madridi nagykövet
