A felzárkózás helyzete – súlyunk az Unióban

• Felzárkózó keleti periféria: A 2004 után csatlakozott tagállamok (EU 13) összesített gazdasági súlya az Unión belül 2005 és 2025 között 7,3%-ról 13,2%-ra nőtt.
• Intenzív régiós növekedés: Románia több mint duplázta, Lengyelország majdnem duplázta súlyát, míg Magyarország 0,9%-ról 1,2%-ra növelte súlyát, utóbbit főként 2015 után.
• Nyugati súlyvesztés: A régi tagállamok (EU 14) részaránya 92,7%-ról 86,8%-ra csökkent, miközben Franciaország és Olaszország drámai belső súlyvesztést szenvedett el.
• Adósságválság: Az EU globális versenyképességét a francia és olasz gazdaságpolitika gyengesége és magas államadóssága hátráltatja, utóbbiaknál a 110% és 130% feletti GDP-arányos szinttel. 

Bár nem tisztem Csath Magdolna kitűnő és mindig lényegre törő elemzéseinek sorát megszakítani, de most, a nyári melegben talán nagyobb lélegzetet tudunk venni, és megnézni azt, hogy vajon mennyire sikerült az EU keretein belül felzárkózniuk a periférián lévő országoknak. Ennek korábban már többször is szerét ejtették elemzések, nemcsak a GDP, hanem a GNI vonatkozásában is, de ezek szinte kivétel nélkül a reálértékben történő felzárkózásokra vonatkoztak és szinte mindig egy főre vonatkozóan számoltuk ki a fajlagos összehasonlíthatóság miatt. Ez legtöbbször helytálló is, hiszen ezzel valóban ki tudjuk zárni az ár- és bérkülönbségekből eredő eltéréseket.

Magam jelentőséget tulajdonítok annak is, hogy folyó áron, euróban kifejezve mekkora az egyes tagállamok teljesítménye és súlya az Unióban. Ez a presztízsen és politikai befolyáson túlmenően a tagállami szavazati súlyokban is szerepet játszik.

Továbbá ez megmutatja azt is, hogy milyen hatása van annak, ha egy ország versenyképességi okokból leértékeli a valutáját, vagy a többiekénél rosszabb a demográfiai helyzete, vagyis a természetes fogyás és a bevándorlás aggregált mérlege. Persze ez érvényes magára az EU-ra is, amely folyó áron sajnos folyamatosan szorul vissza a világ nagy pólusai versenyében.

A most konszolidált számok szerint 18,8 milliárd euró volt az EU teljesítménye 2025-ben, súlya a világgazdaságban fokozatosan szorul vissza. Ez az adat jócskán elmarad az Egyesült Államok 27,3 milliárdos teljesítményétől (2011-ben még közel azonos volt) és most már nagyságrendileg azonos a kínai mutatóval (2011-ben még több, mint a duplája volt.)

De nemcsak az EU gazdasági súlyának csökkenése vizsgálható - bár ez vitathatatlan fontos -, hanem az Unió belső kohéziójának előrehaladása is. Vagyis, hogy a periféria országainak sikerült-e felzárkózni, növelni súlyukat a 27 tagállamon belül vagy sem. Most több, mint 20 évnyi rátekintésünk van arra, hogy az egyes államok relatív súlya hogyan változott az európai integrációban.

Az már most látszik, hogy az un. EU 13 országcsoport - a 2004-ben vagy utána csatlakozott tagállamok - súlya nőtt. Vagyis a keleti periféria felzárkózása összességében kimutatható.

Megjegyzem, hogy 2004 óta még használatos a 15 (majd a britek távozásával 14) és a 13 országra vonatkozóan a „régi” és az „új” tagállamok elnevezés, ami több, mint 20 év után már politikailag sértőnek is mondható számunkra. Hiszen már régen túl vagyunk az un. átmeneti időszakokon, ezért ezek a megnevezések már nem igazán igazolhatóak.

A periféria megnevezés pedig nemcsak az új tagállamoknál alakult ki, hiszen ez előtte is megvolt, a déli tagállamok illetve Írország esetében hosszú ideig láthattuk, hogy gazdasági súlyuk szintén kisebb volt a népességüknél, vagyis az átlag alatti fejlettségűek voltak.

Tudjuk, hogy a 2004-es első keleti bővítésnél a spanyolok kérték a kohéziós alapok jogosultságánál az un. statisztikai hatás figyelembe vételét. A tíz, majd még három ország belépése 5-6 %-kal csökkentette az uniós átlagot, vagyis az addigi periféria régiói mesterségesen fejlettebbek lettek és sokszor kiestek volna egyik pillanatról a másikra az uniós felzárkózási támogatás jogosultságából. Ezt végül is a kohéziós politikában megoldották, vagyis létrehoztak egy közbülső fejlettségi kategóriát, ahol még jár némileg csökkentett támogatás. A jelzős kategorizálás (új tagállamok) azonban azért is idejétmúlt, mivel sok régi tagállamot már több új belépő utolért GDP/fő viszonylatában, és az új belépők közül Ciprus és Málta sohasem élte át a kommunista rendszerek következményeit.

Mindenesetre az új tagállamok szakadatlan emlegetése a posztkommunista rendszerekre való utalást jelent. Több területen - tőkefelhalmozás, saját innováció, korrupció és a demokrácia működése, a polgári gondolkodás hiánya - persze még több problémát állapítanak a kontinens nyugati felében meg a posztkommunista világban, de ezek minőségi kérdések és most nem a jelenlegi eszmefuttatásom tárgyát képezik.

A 2003 után belépett tagállamok (EU 13) súlya szinte kivétel nélkül nőtt az Unión belül 2005 és 2025 között. Ez azonban nagy szórás mellett történt meg.  

Először is nézzük meg, hogy mennyit változott 2005 és 2025 között az EU 13 - általam már nem az „újaknak” nevezett - csoport súlya nominálisan, euróban mérve az integrációban. 2005-ben ez az Eurostat szerint 7,3 %, 2015-ben 9,8 %, 2025-ben pedig 13,2 % volt.

Vajon csoportunk minden tagja növelte a súlyát? Nem egészen, de lényegében igen.

Málta és Ciprus súlya relatíve kicsi, és az egytizedes kerekítés miatt ugyanannyi, mint az első teljes tagsági évükben (0,2 illetve 0,1 %). Mégis volt felzárkózásuk az egy főre jutó reálértékben.

Az EU 13 csoporton belül a többiek, a posztszocialisták, természetesen felzárkóztak, még ha nem is mindannyian egyforma mértékben. Mindez érthető, hiszen eltérő árfolyampolitikák - van, aki belépett az euró zónába, van, aki hosszú ideig kötötte az euróhoz a kurzust, van, aki felértékelte és van, aki leértékelte a nemzeti fizetőeszközét – mindezeket a különbségeket színesítették. A demográfiai állapot is eltérő ebben a csoportban, hiszen a posztszocialista csoportból Csehország lakossága nőtt, Szlovénia is tartotta demográfiailag magát, de a többieknél nagyrészt csökkent a lélekszám.

Ennek fényében a felzárkózás az alábbiakat hozta.

Súlyát több, mint megduplázta Románia (0,8 %-ról 2 %-ra), lényegében duplázta Bulgária, a három balti állam, és csaknem megduplázta Lengyelország (2,6 %-ról 4,9 %-ra).

Kimagasló még a valutáját közben erősítő Csehország súlygyarapodása (1,2 %-ról 1,8 %-ra), de húzott felfelé főleg az első tíz évben Szlovákia is - 0,4%-ról 0,7 %-ra emelve tényleges uniós súlyát. Hazánk is előrelépett, 0,9 %-ról 1,2 %-ra nőtt a közösségi súlyunk, de érdekes módon ezt a növekedést csak 2015 után érte el.

Ehhez képest érdekes kérdés, hogy az EU 14 csoport tagjai - a 2003 előtti és jelenlegi tagállamok - hogyan tudtak részesedni az uniós GDP-ből ebben a 22 évben. Összességében súlyuk csökkent 92,7 %-ról 86,8 %-ra. Legtöbb, ebbe a csoportba tartozó állam GDP-jének súlya csökkent, de nem mindenkié.

Látványosan nőtt a GDP és így a gazdasági és politikai szerepe Írországnak, ahol súlya 1,8 %-ról 3,2 %-ra nőtt, ami a román és a magyar együttes teljesítménnyel egyenlő.

Hasonlóan nőtt a másik uniós fejlettségi éllovas, Luxemburg súlya 0,3 %-ról 0,5 %-ra, de növelte súlyát Hollandia, Ausztria, Belgium is, miközben Dánia belső súlyaránya maradt a régi, és néhány országnál minimális visszaszorulás tapasztalható, így pl. Svédország vagy Portugália esetében. Kérdés még az is, hogy miért változtak lényegesen az EU14 és EU13 közötti arányok. Ennek oka a négy legnagyobb gazdaságú ország teljesítményében van. Valamennyit visszaszorult - az is csak 2015 után - Németország, de ez azért meghatározó, mert Németország csaknem negyedét adja az uniós GDP-nek (23,8 % 2025-ben).

A fő visszaeső viszont a következő két méretű nagy tagország: Franciaország (18,4 %-ról 15,9 %-ra), illetve Olaszország súlyvesztése (15,6 %-ról 12 %-ra), mindkettő drámai visszaesés. Spanyolország egy hullámvölgy után lassan visszanyeri a 2005-ös belső súlyát.

Összességében, mi lehet ennek az elemzésnek a hozzáadott értéke? Az, hogy a számok mögé nézve, mi a felvázolt súlyarányok ára vagy háttere?

Több szempontot, mutatót is meg lehet vizsgálni, de magam az adósságrátát szoktam első helyen megnézni, hiszen e mögött már a versenyképesség összes komponense kitapintható.

Ebben a nehézséget a legnagyobb húzóerő, Németország okozhatja, de valójában ők csak mostanában kezdtek eladósodni az állami innovációs és honvédelmi befektetések miatt - meghaladták a GDP 60 %-os szintjét -, ami még mindig kezelhető. De az igazi gond Franciaország, hiszen nemcsak a gazdasági teljesítményük zuhan még az EU-n belül is, hanem pillanatnyilag megállíthatatlannak tűnik az adósságrátájuk növekedése is, jelenleg a GDP 110 % fölött van, és nem is láthatóak a gazdasági kibontakozás főbb jelei. Olaszország már két évtizede stagnál. Vezetői az eurózóna tagság negatív hatásáról vitatkoznak. De szerencsére most stabil a kormányzásuk és úgy tűnik, hogy a lassú növekedés ellenére meg tudják állítani a magas (GDP 130 %-a fölötti) adósságráta növekedését. Látható, hogy az EU-nak az amerikaiakkal való növekedési verseny tartásához előfeltétel főleg a francia és olasz gazdaságpolitika javulása.

Kiemelném azt is, hogy mennyire példamutató a dán politika, hiszen úgy tartják a növekedésüket és ezáltal súlyukat, hogy közben szufficites külső-belső mérleg mellett néhány éven belül felszámolhatják az államadósságukat.

Továbbá megemlíteném még a német stagnálás csapdájába beleszorult Ausztriát, ahol nőni kezdett a deficit és az adósságráta. A dánokhoz hasonló példa volt korábban Csehország vagy Észtország, de most ők is megtorpantak. Lengyelország és Románia pedig nagyon gyorsan növekvő adósságrátával rendelkezik - nem tudják tartani a növekedést eladósodás nélkül -, és jelenleg a normalizációval vannak elfoglalva.

Még mielőtt a nyugat alkonyáról beszélnénk, azért azt érdemes megjegyezni, hogy Görögország, Portugália és Spanyolország  - a COVID után - újra növelik a súlyukat az EU-ban úgy, hogy eközben adósságrátájuk is csökken.

A jelenlegi trendek alapján az eddigi éllovas adós Görögország két-három éven belül nemcsak az olasz, hanem a francia adósságráta szintje alá kerül.