A háború lezárásának egyik forgatókönyve: a finnlandizáció

Az ukrán-orosz konfliktusban az eddig elhangzott orosz követelések egyike - a szakadár területek és Krím-félsziget státusa mellett - Ukrajna semlegessége, más néven az úgynevezett finnlandizáció.

Finnország példája mutatja, hogy működött a békés egymás mellett élés, ehhez azonban 

legalább részben le kell mondani az önrendelkezésről. Ez utóbbit hívják finnlandizációnak.

A fogalom a második világháború utáni, a finn-orosz háborúkat lezáró, a két ország közötti kapcsolatok leírására szolgál.

Lényege, hogy a két ország a világégést követően, 1948-ban barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött, amelyben vállalták, hogy egyik fél sem vesz részt a másik ellen irányuló szövetségben, kölcsönösen tiszteletben tartják az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvét.

Így Finnország lett az egyetlen olyan ország, amelyben ugyan erős volt a szovjet befolyás, mégsem vált a szocialista tábor tagjává.

Ez volt az elmélet, vagyis hogy Finnország nem lép be a NATO-ba, semleges marad, s ennek fejében gyümölcsöző gazdasági kapcsolatok alakultak ki a két ország között.

Ukrajna finnlanizációja?

Az orosz-ukrán háborúval és Ukrajna esetleges finnlandizációjával kapcsolatban Demkó Attila, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Geopolitikai Műhelyének vezetője a Növekedés.hu-nak úgy fogalmazott, hogy a teljes Ukrajna meghódítása lehetetlen. Ha az oroszk katonailag el is tudják foglalni, hosszabb ideig nem tudják megtartani a 600 ezer négyzetkilométernyi országot, ahol a lakosság többsége oroszellenes.

Úgy véli, hogy

Oroszország egy finnlandizált Ukrajnát akar, vagyis a két nagyhatalom közötti Ukrajnát, amelynek a keleti része inkább az orosz térhez tartozik.

- Az kérdés, hogy beáldozzák-e a két szakadár köztársaságot egy úgymond föderális Ukrajnába - mondta.

A háború eszkalálódásával mindenestere egyre kisebb az esély, hogy Moszkva a baráti semlegesség és a szakadár területek elcsatolása mellett nem lépne fel más követelésekkel is.

Szovjet titkosszolgák

Finnország esetében a jelentős szovjet befolyást nem sikerült elkerülni. Az elmúlt időszak kutatásai rámutattak, már az 1948-as finn-szovjet egyezmény megkötését követően sokan voltak, akik tiltakoztak ezen megoldás ellen, azonban soha nem jutottak kormányra.

Egyes történeti munkák arra is rámutatnak, hogy a finn gazdaságnak ugyan valóban hasznára vált ez a kapcsolat, ennek ára azonban az igen erőteljes szovjet titkosszolgálati jelenlét volt.

Hogy mennyire nagy befolyással volt a finn politikai életre a szovjet jelenlét, jól mutatja Kimmo Sasi története. A fiatal politikus és néhány társa a hetvenes években egy olyan elemzést szerettek volna nyilvánosságra hozni, amely erősen bírálta volna a finnek testvérnépének, az észt szovjet köztársaságnak a nevelési politikáját.

A kezdeményezés már a finn konzervatívok ifjúsági szervezetnél elakadt. Sasi ezt követően egészen a Szovjetunió feloszlásáig a politikai pálya szélére szorult, csak 1991-ben jutott komolyabb pozícióhoz, amikoris a konzervatív párt parlamenti frakciójának vezetője lett.

Mondhatni, indokolt volt a konzervatívok tartózkodása, hiszen 1961-ben még a miniszterelnök is belebukott abba, hogy a Svédországban megszólalt egy észt menekültszervezet rendezvényén.

A finn "házi oroszok"

Néhány történész becslése szerint

csak a fővárosban mintegy másfél száz szovjet ügynök dolgozott folyamatosan.

Feltételezések szerint mindegyikük legalább egy-másfél tucat befolyásos finn politikussal, gazdasági szakemberrel, művésszel tartotta a kapcsolatot.

Ha mindez igaz, akkor elmondható, hogy szinte az egész belpolitikai életen rajta tartották a kezüket a szovjet ügynökök.

Ezeket a finneket „házi oroszként” emlegették. Seppo Hentilä, a Helsinki Egyetem politikatörténet-professzora szerint Urho Kekkonen elnöknek – aki 1956-tól 1981-ig vezette az országot – is legalább két „bizalmasa” volt a szovjet nagykövetségről.

Részleteket azonban nem tudni ezekről a kapcsolatokról, mert Finnországban nem keletkeztek ezzel kapcsolatos iratok, az oroszországi archívumokhoz pedig a mai napig nem jutnak hozzá a finn történészek.