A hallgatag APEC
ElemzésekAhogy a gazdasági biztonságot célzó szakpolitikák egyre nagyobb teret nyernek az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) vezető gazdaságaiban, maga a fórum vonakodik érdemi vitát folytatni a témában. Noha e politikák a nemzetbiztonság keretébe ágyazva jelennek meg, gyakran aláássák azt a világkereskedelmi rendet, amelynek előmozdítására az APEC eredetileg létrejött.
Az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés keretében egyre markánsabban kirajzolódik az a tendencia, hogy tagállamai — köztük az Egyesült Államok, Kína, Japán, Dél-Korea és Ausztrália — a gazdasági biztonságot a nemzetbiztonság kiterjesztéseként értelmezik. E gazdasági biztonságpolitikák a szabadkereskedelem és a külföldi befektetések előtt új akadályokat emelnek, valamint az ipari versenyképességet vámokon, külföldi befektetések szűrésén és állami támogatásokon keresztül kívánják fokozni. Az, hogy a politikák fókuszában a félvezetők, ritkaföldfémek, acél és alumínium állnak — miközben az élelmiszer és a nyersolaj kimarad — arra utal, hogy a célpontok politikailag kijelöltek.A 21 taggazdaságú APEC legtöbb állama nem képes önellátásra épülő stratégiával biztosítani gazdasági biztonságát és stabilitását. Számukra a stabilitás elsősorban a kereskedelmi kapcsolatokra és a kölcsönös függőségekre épül. A nemzetbiztonság ugyan érvényes szempont lehet a szabadkereskedelem szűkítésére, de a fogalom túlértékelésre vagy alábecsülésre egyaránt hajlamos, tartalma pedig mindig az azt érvényesítő féltől függ, miközben normatív súlya miatt nehezen kérdőjelezhető meg.
A legfontosabb kérdés, hogy miként lehet egyensúlyt találni az egyes, céljaikban akár ellentétes kereskedelem- és befektetéspolitikák között. Az egyetlen járható útnak a nemzetbiztonsági aggályok által vezérelt gazdasági biztonsági versengések kezelésére az államok közötti közös normák és szabályok kialakítása kínálkozik. A bizalomhoz ugyanis nyílt egyetértésre van szükség abban, hogy a kereskedelem és a befektetés mely területei eshetnek nemzeti szintű ellenőrzések alá, és milyen mértékben.
Éppen ebben a folyamatban lehetne az APEC szerepe releváns, jóllehet vonakodása, hogy részt vegyen a gazdasági biztonságról szóló vitában, bizonyos mértékig érthető. Az APEC megalakulása óta gazdasági kérdések mentén szerveződő fórumok hálózata, amely tudatosan kerüli az érzékeny biztonságpolitikai témákat. Ez a kizárólagos gazdasági fókusz számottevően hozzájárult a fórum fennmaradásához az elmúlt 36 évben.
Ám jelenleg az Egyesült Államok és Kína éleződő kereskedelmi szembenállása, valamint Donald Trump amerikai elnök kétoldalú megállapodásokban alkalmazott vámintézkedései tovább rombolják a liberális kereskedelmi rendet, hangsúlyozva a multilaterális megoldások szükségességét. E tekintetben az APEC-nek a saját önkéntesség elvét lenne célszerű alkalmaznia — vagyis azt, hogy az egyes tagállamok önkéntes alapon haladhatnak a kereskedelem liberalizációja felé anélkül, hogy másokat köteleznének — az újonnan felmerülő gazdasági biztonsági kérdésekre is.
Az önkéntesség jó példája a kritikus termékek ellátási láncainak stabilizálására tett erőfeszítések. 2020-ban Szingapúr és Új-Zéland kétoldalú együttműködést hirdetett meg az alapvető fontosságú áruk szállításának biztosítására a COVID-19 világjárvány kapcsán.
Ezt a kétoldalú konszenzust hamarosan más APEC-tagállamok is átvették: a 2020-as malajziai Kereskedelmi Miniszteri Találkozón ki is adták az „Alapvető fontosságú áruk szabad áramlásának elősegítéséről” szóló APEC-nyilatkozatot, amely többoldalú egyetértést mutatott az áruk zavartalan kereskedelmének biztosítása érdekében a járvány idején.
Bár a COVID-19 esete nem alkalmazható közvetlenül a szélesebb gazdasági biztonsági kérdésekre, a norma alapú sikeres kezdeményezés rámutat arra, hogy az önkéntesség elve alkalmas a párbeszéd elindítására és rugalmas kiindulópontként, sőt az új viták inkubátoraként szolgálhat a (világ)kereskedelem és a (nemzet)biztonság közötti szabályozási egyensúly megteremtéséhez.
