Hogyan válaszoljon Európa Trump nemzetbiztonsági stratégiájára?

A Kongresszus előírásának megfelelően hivatali idejének első évében mindegyik amerikai elnöknek stratégiai dokumentumot kell készítenie arról, hogy miképpen látja a világot, abban Amerika helyét, és hogyan kívánja az Egyesült Államok a nemzetbiztonságot fenntartani, illetve növelni. Első pillantásra a Fehér Ház december elején közzétett – világszerte kiemelkedő figyelmet élvező – nemzetbiztonsági stratégiája

nem csupán a geopolitikai prioritások alapos, washingtoni újra rendezését jelzi, hanem éles szakítást jelent az amerikai stratégiai gondolkodás évtizedes hagyományaival. Példátlanul kemény hangnemben bírálja – sokak szerint nyíltan támadja – az USA legszorosabb európai szövetségeseit. Egy olyan dokumentumban, amely hagyományosan Oroszországra és Kínára összpontosít (mint Trump America First címkéjű elnöki stratégiája is 2017-ben), Európa nem megbízható stratégiai partnerként, hanem elsősorban civilizációs problémaként jelenik meg: stratégiailag függőnek, gazdaságilag veszteglőnek, politikailag és ideológiailag dekadensnek, a demokráciát hanyatlónak ábrázolva.

Évtizedeken át a második világháború utáni nemzetközi rend az amerikai vezetésre és az európai demokratikus szövetségesekre épült. A legfrissebb stratégia azonban Európát már az amerikai érdekek kockázati tényezőjeként tünteti fel. Dramatizált tónusban a dokumentum – elsősorban az EU politikáinak tulajdoníthatóan – megdöbbentő módon

„civilizációs leépülésről” beszél a kontinensen, hivatkozva a tömeges illegális bevándorlásra, csökkenő születésszámokra, multikulturális politikákra, a szólásszabadság elfojtására, valamint a nemzeti azonosság és önbizalom elvesztésére.

Ha ezek a trendek folytatódnak, a dokumentum szerint nem biztos, hogy Európa gazdaságai és hadseregei elég erősek lesznek ahhoz, hogy az öreg kontinens Amerika megbízható szövetségese maradhasson.

Transzatlanti értékháború?

Trump Európa iránti ellenszenve korántsem a szóban forgó dokumentummal kezdődött. Már üzletemberként ismert volt vitriolos bírálata az európai merkantilizmusról és biztonságpolitikai „potyautasságról”. (Már-már szállóigévé vált egyik régebbi mondása: „Az EU rosszabb, mint Kína, csak kisebb“.) Az első elnöksége alatt is főként ezekre a szempontokra épült Trump Európa-kritikája. Ehhez társult most az új stratégia moralizáló tónusa és a nyílt „beszólások” az európai belpolitikába.

A trumpi kritika tehát már nem csak tranzakcionális, hanem egzisztenciális felhangú. A második Trump-kormányzat már eddig is élesen bírálta Európa liberális, balközép pártjait amiatt, hogy nem szigorítják a határvédelmet és korlátozzák a szólásszabadságot. Ez utóbbi az európai országok gyűlöletbeszéd-tilalmaira, valamint az online politikai dezinformáció miatti cenzúrázásra utal az EU „digitális törvényének“ közelmúltbeli hatálybalépésével. Ez év elején a müncheni biztonsági konferencián JD Vance alelnök (aki fontos szerepet játszott a nemzetbiztonsági stratégia koncepcionális keretezésében) szenvedélyesen ostorozta az európai liberális pártokat, amiért összefogva igyekeznek megakadályozni, hogy a szélsőjobboldal választásokat nyerjen a kontinensen. Az elnök pedig nemrég az európai országokról, mint „hanyatló nemzetekről” beszélt, vezetőiket „gyengének, politikailag túlzottan korrektnek” bélyegezte, akik „tönkreteszik országaikat”.

A stratégiai dokumentum nyíltan felszólít az Európában uralkodó liberális kurzus és establishment elleni konzervatív ellenállásra. Ezzel kapcsolatban dicséri a „hazafias európai pártokat”, amelyek „növekvő befolyása fokozott derűlátással tölti el Amerikát.” A dokumentumból minden eddiginél világosabbá vált: Trump elnök és a mögötte felsorakozott Make America Great Again (MAGA) mozgalom az etnonacionalista erők kormányzati hatalomra jutását kívánja Európában.

Az európai modell ellen felturbózott washingtoni retorika nem légüres térben jelenik meg. Az ukrajnai háború, a globális hatalmi szövetségek átalakulása és az amerikai érdekrendszer újrarendeződése egyaránt hozzájárult ehhez. Az új stratégia szerint Európa szerepe az ukrán háborúban „irreális elvárásokon” alapul. Több európai kormányt – gyakran törékeny pártkoalíciókat – Washington alkalmatlannak látja a háború lezárására. Az amerikai érdek – sugallja a dokumentum – inkább a közvetlen amerikai–orosz tárgyalásokban rejlik, nem az európai diplomáciában. Így – washingtoni szemmel – Európa nemcsak gyengének látszik, hanem akadálynak is.

Az a tény, hogy a nemzetbiztonsági dokumentum kritikája jóval erőteljesebb és kiterjedtebb, mint az Oroszországgal vagy Kínával szembeni bírálat, mélyen megdöbbentette az európai vezetőket (António Costa, az Európai Tanács elnöke: „Európa nem fogad el politikai beavatkozást“). Európa most kényes kihívással néz szembe. A kérdés nem az, hogy a washingtoni kritikák jogosak-e – több közülük elrugaszkodott vagy ideológiailag motivált –, hanem az, miként lehet reagálni anélkül, hogy a kontinens eszkalációba sodródna, ami saját biztonságát és jólétét veszélyeztetné. A célszerű válasz nem a hallgatás vagy a nyílt szembenállás, hanem egy kiegyensúlyozott, realista és hosszú távú stratégiai autonómiára épülő megközelítés.

Az érzelmi, moralizáló válasz csapdája

Európa első ösztöne a visszafogottság kell, hogy legyen. A nyilvános felháborodás, az éles retorikai támadások vagy Washington kioktatása kontraproduktív lenne. Amerikából követve az eseményeket úgy látom, hogy Trump nemzetbiztonsági stratégiája nem pusztán szakpolitikai dokumentum, hanem belpolitikai kiáltvány is, amely egy a külföldi szövetségekkel szemben mélyen szkeptikus, a multilateralizmust elutasító hazai közönségnek is szól. Az érzelmi reakciók csak megerősítenék azt a narratívát, miszerint Európa arrogáns, jogosultságtudattal terhelt, és – az ígérgetések ellenére – ténylegesen érzéketlen a jogos amerikai sérelmek és aggodalmak iránt.

A kereskedelmi egyensúlytalanságokról, az aránytalan védelmi kiadásokról, a brüsszeli szabályozási túlhatalomról és a tágan értelmezett „kulturális“ eltérésekről szóló kritikák mélyebb, az amerikai választók jelentős részében – de különösen a MAGA táborában – meglévő sérelmeket tükröznek. Ezek az EU-t egy ultraliberális, globalista világnézet képviselőjeként látják, amely szemben áll a MAGA nacionalista víziójával.

Európa ezt nem tudja értékalapú érveléssel visszafordítani. Ráadásul a sérelmi diplomácia aligha fog Trump távozása után eltűnni, ezért hibás lenne kivárásra játszani 2029. január 20-ig. Európa válaszának ezért stratégiai jellegűnek kell lennie, nem pedig reflexszerűnek.

Európának célszerű világosan elkülönítenie a nyilvános kommunikációt az érdemi diplomáciától. Nyilvánosan az európai vezetőknek meg kell erősíteniük a transzatlanti szövetséget, hangsúlyozva a közös történelmet érdekeket és kerülve a stratégiai dokumentum vádaskodó, támadó stílusára összpontosító éles bírálatokat.

Trump Európa-kritikája gyakran "kulturális" természetű: bevándorlásról, nemzeti identitásról, túlzásokba hajló liberális normákról szól. Ezen a terepen nem érdemes nyilvános, személyes vitába szállni vele. A liberális demokrácia védelme nem igényel állandó diplomáciai kioktatást. Európának egyúttal ellen kell állnia annak a kísértésnek, hogy a transzatlanti vitát értékháborúvá alakítsa át. A moralizáló hangnem nem növeli, hanem inkább szűkíti Európa mozgásterét és hitelét a trumpista Washingtonban.

Az első lépés a realizmus. Az új nemzetbiztonsági stratégia végképp egyértelművé tette: az Európának nyújtott amerikai biztonsági garancia többé nem feltétlen és nem automatikus. Ez akkor is igaz lenne, ha Trump holnap eltűnne a politikai színpadról. Az amerikai elvárás világos: a szövetségeseknek nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját védelmükért. Európának ezért fel kellene hagynia azzal, hogy a jelenlegi helyzetet rendkívüli kilengésként kezelje, inkább hosszú távú, strukturális változásként kell értelmeznie.

Európai prioritás: képességépítés

Európának nincs szüksége újabb hangzatos „stratégiai autonómia” nyilatkozatokra vagy látványos – olykor hajbókolásba átmenő – személyes gesztusokra Trump felé, amelyek az első elnökség alatt sem voltak hatásosak, ahogy erről Emmanuel Macron francia elnök sokat tudna beszélni. A stratégiai dokumentum valójában további érvet szolgáltat az EU saját védelmi önállállóságának erősítése mellett. Arra van szükség, hogy Európa visszafordíthatatlanul növelje védelmi kapacitásait: közös fegyverbeszerzésekre, a védelmi ipar növelésére, logisztikai és utánpótlási képességek fejlesztésére, lőszerkészletek felhalmozására, működőképes parancsnoki és irányítási struktúrákra.

Ez nem Amerika-ellenes lépés. Éppen ellenkezőleg: a NATO megerősítését szolgálja azáltal, hogy elősegíti a kiegyensúlyozottabb tehermegosztást.

Európának együtt kell élni azzal az új realitással, hogy az Egyesült Államok számottevően kisebb szerepet fog játszani a kontinens jövőbeli biztonságának szavatolásában.

Legalább ilyen fontos cél a gazdasági ellenálló képesség erősítése. Az EU transznacionális szabályozási ereje jelentős, ám a külső függőségek gyengítik ezt az erőt. Az energiaellátás, a védelmi beszállítói láncok, a kritikus technológiák és ásványi nyersanyagok, valamint az infrastruktúra terén az európai sebezhetőség csökkentése nem protekcionizmus, hanem stratégiai előrelátás. A cél nem az Egyesült Államokkal való konfrontáció, hanem a választási lehetőségek megteremtése: annak képessége, hogy Európa nyomás alatt se kényszerüljön előnytelen kompromisszumokra.

Diplomáciailag Európának nagyobb rugalmasságra és pragmatizmusra kell törekednie. Trump idegenkedik a multilateralizmustól és a transznacionális szervezetektől, ugyanakkor reagál a jelentős állami erőre és kétoldalú érdekekre. Európának ott kell bilaterálisan tárgyalnia, ahol ez célszerű, miközben szoros belső koordinációval el kell kerülnie a közösségen belüli megosztottságot. Brüsszel funkciója tehát nem a nyilvános főszereplés Washingtonban, hanem a stratégiai irányítás és koordináció a háttérben. A csendes összhang többet érhet, mint a hangos egység.

Ukrajna jelenti az egyik legélesebb próbatételt a transzatlanti kapcsolatokban. Európának el kell fogadnia, hogy Washington Trump alatt a háború gyors lezárását előbbre helyezi a normatív igazságtételnél Moszkva és Kijev között. A jó európai válasz erre nem a felháborodás, hanem az emelkedettebb felelősségvállalás. Ha Európa számottevően nagyobb részt vállal Ukrajna hosszú távú biztonságának és helyreállításának finanszírozásából, az nemcsak saját biztonságát erősíti, hanem az amerikai szemszögből is a megoldás részévé, nem pedig – ahogy azt a trumpi Washingtonban sokan gondolják – akadályává teszi a kontinenst.

Összegezve: a Fehér Ház ellentmondásos stratégiai dokumentuma kapcsán Európának célszerű kerülnie a transzatlanti drámát. Trump a nyílt konfrontációból és a látványos konfliktusokból merít politikai energiát és sikert. Az erő nem a nyilatkozatokból, hanem intézményekből és képességekből épül.

A cél nem Trump mindenáron való meggyőzése, hanem egy olyan Európa felépítése, amely ellenálló, stratégiailag önállóbb és nem hagyható figyelmen kívül – még egy mélyen bizalmatlan, tranzakcionális Washingtonban sem.

Lényeges, hogy Európa ne az Egyesült Államoktól való „felszabadulásként” kommunikálja a stratégiai autonómiát. Ez csak táplálná az amerikai gyanakvást. Az autonómiát inkább tehermegosztásként kell bemutatni: egy katonailag erősebb, gazdaságilag ellenállóbb és politikailag cselekvőképesebb Európa végső soron jobb szövetséges – még egy szkeptikus Washington számára is.

A szerző az Egyesült Államokban él, a Világbank volt vezető közgazdásza.