A kormány határozottabban fog beavatkozni a hazai élelmiszer-kiskereskedelem érdekében

Akár „vihar előtti csendként” is értelmezhető a jelenlegi helyzet a hazai élelmiszer-kiskereskedelemben, mivel biztosra vehető, hogy kormányzati részről előbb-utóbb határozott(bb) lépések várhatók a mára kialakult viszonyok megváltoztatására. Az egyre nyilvánvalóbbá váló szándékok szerint a kabinet – hasonlóan a média-, a bank- és az energiaszektorhoz – az élelmiszerkereskedelemben is csökkentené a külföldi multik túlsúlyát.
E kívánalmat Orbán Viktor miniszterelnök egyes nyilatkozataiban már évekkel ezelőtt megfogalmazta, de egyúttal azt is jelezte, hogy a kereskedelmi hálózatok „furfangosabbak”, így a hazai tőke helyzetbe hozásához hosszabb időre lehet szükség.

A témát a nyilvánosság előtt Lázár János kormánybiztos tavaly év végén „melegítette fel újra”, amikor is egyértelműen kiállt a külföldi tulajdonú élelmiszerláncok visszaszorítása mellett.

A helyzet komolyra fordulására utal az is, hogy Nagy István agrárminiszter – akit többnyire visszafogott nyilatkozatai jellemeznek – az idén tovább erősítette a Lázár-féle kormányzati álláspontot, és keményen állást foglalt a külföldi tulajdonlással szemben. A tárcavezető a növekedés.hu-nak adott interjújában leszögezte, hogy az élelmiszer-kiskereskedelmet stratégiai fontosságú kérdésnek tekinti, de e szektorban ma olyan mértékű képződött profit hagyja el az országot, „amit nem lehet annyiban hagyni”.

Vagyis a miniszter szerint erőteljesen kifogásolható, hogy a multik a megtermelt kereskedelmi haszon jelentős részét kiviszik Magyarországról, így az nem a magyar tulajdonú vállalkozásoknál csapódik le.
A KSH adatai szerint

az éves kiskereskedelmi élelmiszer- és italforgalom ma mintegy 4500 milliárd forintra tehető, amelynek nagy részét az üzletláncok bonyolítják le. A korábbi felmérésekből pedig az is kiderül, hogy a külföldi tulajdonú hipermarketek, diszkontok és szupermarketek piaci részesedése elérte a 60-65 százalékot, míg a forgalom fennmaradó részét a hazai láncok kisboltjai, illetve a független és egyéb üzletek tették ki.
A különböző elemzésekből látszik, hogy a legnagyobb külföldi élelmiszerláncok,

a Tesco, a Lidl, a Spar, az Auchan, a Penny Market, az Aldi vagy a Metro, jellemzően 3-6 százalékos árbevételarányos nyereségre tesznek szert,

boltmérettől és üzletpolitikától függően.

Így a meghatározó üzletláncok éves össznyeresége meghaladja a 100 milliárd forintot, amelynek nagy része az élelmiszereladásokból származik.

Bár a láncok a szabályozási keretek adta lehetőségek között terjeszkednek és fejlesztenek is,

a tapasztalatok szerint a profit nagy részét a tulajdonosok osztalékként kiviszik az országból

Mint az elmúlt évek eseményeiből kiderül, e gyakorlat eddig sem tetszett a kormánynak, ezért több intézkedés is született annak érdekében, hogy a külföldi láncok profitja a tulajdonosi zsebek helyett a hazai költségvetésbe vándoroljon.

Ilyen volt például a láncokat is érintő élelmiszerlánc-felügyeleti díj bevezetése, illetve emelése, vagy az úgynevezett kiskereskedelmi különadó életbe léptetése, amely Európai Bírósági perré fajuló uniós vitákhoz vezetett. E döntések azonban legfeljebb részleges eredményt hoztak, és a láncok a miniszterelnöki megfogalmazás szerinti „furfangokkal” is igyekeztek „alkalmazkodni” a szigorodó szabályozási környezethez, ezért a kormány az újabb nyilatkozatok szerint a külföldi túlsúly visszaszorításához most szívesebben alkalmazna más megoldásokat.

A legésszerűbb lépés az lenne, ha a kiskereskedelemben az agrárpiaci szereplők – mezőgazdasági termelők és élelmiszer-feldolgozók – szereznének tulajdont, mert így az ágazatban maradna a különböző termékpályákon elérhető teljes haszon, amelynek többségét ma éppen a kereskedelem teszi zsebre.

A legideálisabb elgondolások szerint előbb a gazdálkodóknak kellene tulajdonhoz jutniuk a meghatározó feldolgozási iparágakban, majd a termelők birtokában lévő élelmiszeripari cégeknek kellene belépniük a kiskereskedelembe.

E verzió hátránya azonban, hogy rendkívül sok időt venne igénybe, hiszen az élelmiszeripari tulajdonszerzéshez és a vállalkozások működtetéséhez a gazdálkodóknak előbb meg kellene erősödniük, majd azután le kellene vezényelni a tulajdonhoz jutási folyamatokat is.

A procedúra lerövidítése érdekében merül fel egyes ágazati információk szerint, hogy kormányzati háttértámogatással bizonyos külföldi üzletláncokra olyan hazai élelmiszeripari társaságoknak kellene vételi ajánlatot tenniük, amelyek ugyan jórészt nincsenek a gazdálkodók birtokában, de magyar tulajdonban vannak és mára komoly piaci pozíciókat vívtak ki maguknak.

Elsősorban az úgynevezett elsődleges alapanyagokat feldolgozó nagy iparágakban – így a hús-, a baromfi-, a tej- vagy a gabonaiparban – érdekelt cégek jöhetnének szóba, mert főként ezeknél lehet leginkább létkérdés az előállított élelmiszertermékek biztonságos elhelyezése, és e vállalkozások, illetve az általuk képviselt ágazatok állnak kapcsolatban a legtöbb hazai alapanyag-termelővel is.

Bár a szóba jöhető cégkörrel, illetve a tényleges megoldásokkal kapcsolatban egyelőre nincsenek közelebbi információk, Nagy István közelmúltbeli nyilatkozataiban azt már konkretizálta, milyen előnyök származhatnának az üzletláncok visszaszorításából.

A miniszter szerint az egyik legnagyobb pozitívum az lenne, hogy a kereskedelemben megtermelt profitot további hazai fejlesztésekre lehetne fordítani, amelyek fokozhatnák a termelői-feldolgozói szféra versenyképességét.

Ennek hosszú távon is nagy jelentősége lehet, mert ugyan az agrárium a következő években rekordmennyiségű fejlesztési forrást használhat fel, de később az e típusú támogatási csatornák akár jelentős mértékben is elapadhatnak, így a kereskedelemben elérhető haszon kompenzálhatná a támogatások esetleges csökkenését.

Nagy István arra is felhívta a figyelmet, hogy kiszámíthatóbb lenne a hazai gazdaság tervezése, ha tudni lehetne, hogy az élelmiszer-kereskedelemnek mire mekkora szüksége van.  

Emellett az áringadozások is kivédhetőbbé válnának és a piacot is egyszerűbben lehetne szabályozni, ha a kiskereskedelem nagyobb hányada lenne magyar kézben.

Nem beszélve arról, hogy így könnyebben el lehetne érni azt a régóta kívánatosnak tartott kormányzati célt, hogy a magyar és a külföldi élelmiszerek aránya a boltokban közelítse meg a 80-20 százalékos arányt, amely egyúttal az élelmiszerimport erőteljes visszaszorítását is jelentené.

Továbbra is fő kérdés azonban, hogy a magyar tőkét az élelmiszer-kereskedelemben miként lehetne gyorsan előtérbe helyezni a mai viszonyok között, amikor a piacot kialakult tulajdonosi-működési struktúrák jellemzik.

Könnyen előfordulhat például, hogy a kiszemelt magyar vállalati kör hiába tenne ajánlatot külföldi láncokra, mert azokat tulajdonosaik nem kívánják értékesíteni.

A jelenleg remények szerint mégis „van az az ár”, amelyért egyes üzlethálózatok tulajdonosait az eladásra rá lehetne venni. Így csak az előkészületeken és a politikai akaraton múlhat, hogy a magyar tulajdonlás kiskereskedelmi növelésére irányuló tervek mikor fordulhatnak „élesebb szakaszba”.