Az EU-s pénzeket megkaphatja Magyarország? Az uniós ügyekért felelős minisztert erről is kérdeztük

A Draghi-jelentés több kritikus pontot is megjelölt az Európai Unió működésében, köztük például a versenyképességet, amelyet a magas energiaárak is visszafognak. Miként lehet ezt a helyzetet kezelni?

Valóban az látható, hogy globális összehasonlításban Európában kifejezetten nagyok az energiaárak. Magyarországot leszámítva a lakossági energiaárak, illetve a gazdálkodó szervezetek által fizetett energiaárak is magasak. Annyira, hogy a gáz ára 4-5-ször, a villamosenergia ára pedig több mint kétszer magasabb, mint az Egyesült Államokban. Mindaddig teljesen értelmetlen európai versenyképességről beszélni, amíg ilyen energiaárakkal kell dolgozni.

Az Európai Bizottság előállt egy akciótervvel, ez azonban az én megítélésem szerint téves kiindulópontot tartalmaz. Ugyanis a tagállami kompetenciákba tartozó területeken tesz egy sor javaslatot arra, hogy a tagállamok saját intézkedéseikkel hogyan tudják csökkenteni az energiaárakat, ami a tagállamok egy része esetében irreleváns, más része esetében pedig újabb tagállami költségvetési terheket jelentene, ami jelenleg nyilvánvalóan nem tud megoldást nyújtani. Hisz pont most az Európai Unió nagyon komoly infrastrukturális, védelmi és egyéb beruházásokat vár el a tagállamoktól, miközben határozott költségvetési fegyelmet érvényesít.

Ehelyett Európai Uniónak tételesen felül kéne vizsgálnia azokat az EU-s politikákat, amelyek a magas energiaárakhoz vezettek. Ilyen például:

• az Európai Uniónak az energiahordozókat érintő szankciós politikája.
• az EU kibocsátási kvótakereskedelmi rendszere, amely alsó hangon is 20-25 százalékkal emeli az energia árszínvonalat.
• illetve az Európai Unió gáztározási rendelkezése, amely konkrét határidőkkel valamennyi tagállam számára meghatározott gáztározási arányokat ír elő. Emiatt egy adott időszakban rendkívül magas keresletet szabadítanak rá a gázpiacra, ami önmagában is feltornázza a gázárakat, és ezért a tagállamok a piacilag indokoltnál jóval magasabb áron kénytelenek sort keríteni a beszerzésre.

Ezek olyan területek, ahol az Európai Uniónak felül kéne vizsgálnia a saját politikáját, hogy az energiaárak csökkenhessenek, és mi azt szorgalmazzuk, hogy ez valóban meg is történjen.

Van olyan versenyképességet érintő terület, ahol előrelépés történt?  Ezen a téren mire lehet számítani a lengyel elnökség alatt?

A magyar elnökség legnagyobb sikere az, hogy a versenyképességet sikerült egyértelműen az Európai Unió prioritásai közé emelni. Ma már senki sem vitatja, hogy az Európai Unió versenyképességi kihívásainak leküzdése azonnali és határozott cselekvéseket igényel. Ez a magyar elnökség előtt egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű.

Ez önmagában természetesen nagy eredmény, de ahhoz, hogy elérjünk oda, hogy az európai polgárok ennek a kézzelfogható eredményeit is élvezzék, biztosítani kell, hogy a gazdasági növekedés az európai jólét jelenlegi szintjének a fenntartását, vagy akár a növelését is lehetővé tegye. A budapesti nyilatkozat két olyan területet emelt ki, ahol teljes konszenzus van a gazdasági szereplők oldaláról is. A már említett energiapolitika mellett a másik nagy terület a túlszabályozás. Nyilvánvaló, hogy a szabályozási és az adminisztratív terhek csökkentésére van szükség.

Itt a budapesti nyilatkozat és most már a Bizottság is konkrét célszámokkal dolgozik.

A tervek szerint az első félévben a jelentéstételi kötelezettséget az uniós jog megfelelő átalakításával 25%-kal csökkentjük, úgy hogy a KKV-k esetében 35%-os legyen a csökkenés. A Bizottság az ezzel kapcsolatos első csomagot letette az asztalra. Az ígérete szerint további ilyen csomagok következnek.

A magyar elnökség annyit tett ezeknek a csomagoknak a gyors tárgyalása érdekében, hogy ennek az intézményrendszerét kialakította. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem az egyes szakterületi munkacsoportokban tárgyaljuk ezeket a javaslatokat, hanem kialakítottunk egy horizontális rendszert.

Ugyanis azoktól a munkacsoportoktól, amelyek maguk ezeket a szabályozásokat megalkották, szerintem nem várható el, hogy a szabályozások lebontásában vagy egyszerűsítésében közreműködjenek.

Ezt egy magasabb szintre kellett helyezni. Ennek a lehetőségét a magyar elnökség teremtette meg, és ezen az úton jár tovább a lengyel elnökség is. Természetesen ahhoz, hogy a szükséges jogalkotás megtörténjen, az Európai Parlament együttműködésére van szükség. Itt látok egy nagyon komoly politikai akadályt, amelyet még meg kell ugranunk.

Hogy látja: miként halad az Unió bővítési folyamata? 

A bővítési politika sikeréhez szerintem két előfeltétel szükséges. Először is a tagállamok nyílt és őszinte beszédet kell folytassanak arról, hogy egy adott régió vagy ország felvétele az Európai Unióba milyen politikai, gazdasági és biztonsági hozzáadott értékkel rendelkezik.

Vagyis először születnie kell egy politikai döntésnek, ami után beindulhat a bővítési folyamat, amelynek során különböző területeken különböző követelmények fogalmazódnak meg a tagjelölt ország kapcsán. Ezeknek a feltételeknek a teljesítése a komplett uniós joganyag átvételét fogja eredményezni, és a tárgyalási folyamat végén a tagjelölt ország készen állhat arra, hogy az Európai Unió tagja legyen.A megítélésem szerint mindeddig az Európai Unió bővítéspolitikája roppant sikeres volt. Magyarország az EU objektív és érdemeken alapuló bővítési folyamatát pedig mindig is támogatta.

Viszont két területen komoly elmozdulást látok az eddigi gyakorlathoz képest. Egyrészt Ukrajna képében van olyan tagjelölt ország, amelynél az említett őszinte politikai párbeszéd elmaradt. Nem lett nyíltan megvitatva, hogy Ukrajna tagsága az Európai Uniónak jelent-e katonai, biztonsági, politikai, gazdasági, vagy egyéb hozzáadott értéket, vagy hogy a bekerülésük növeli-e az Európai Unió biztonságát, versenyképességét, adott esetben hozzájárul-e az Európai Unió megerősödéséhez, befolyásának a növekedéséhez.

Ezt a vitát nem folytattuk le, mert az ukrajnai tagság ötlete egy politikailag teljesen áthiszterizált légkörben született meg. Ez az egyik probléma.

A másik pedig, hogy a bővítési folyamat egyre inkább elveszíti az objektív érdemeken alapuló jellegét. A tagsághoz vezető út kereteit a koppenhágai kritériumok határozzák meg, de minden tagjelölt ország esetében ennek van egy sajátos tárgyalási kerete, ami klaszterekre és fejezetekre lebontva tartalmazza a joganyagot. Ezeknek a klasztereknek, fejezeteknek vannak úgynevezett nyitó benchmarkjai, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a fejezettel kapcsolatos tárgyalások megkezdődjenek, és vannak záró benchmarkjaik, amelyek az ideiglenes lezáráshoz szükségesek.

Ez egy nagyon részletesen megkoreografált folyamat, ami egy objektív érdemeken alapuló előmenetelt tesz lehetővé. De úgy tűnik, hogy ezeket a folyamatokat geopolitikai megfontolások most már felülírják.Ukrajna esetén például úgy javasolnának klaszternyitást, hogy annak feltételei nyilvánvalóan nem állnak fenn. Ezzel szemben Szerbiánál például az Európai Bizottság már évek óta azt az álláspontot képviseli, hogy újabb klaszternyitásra lenne lehetőség, ám erre politikai okokból mégse került sor.

Úgy gondolom, hogy mindaddig, amíg ezeket a hiányosságokat nem tudjuk orvosolni, addig nem tudjuk visszarántani a bővítési politikát abba a mederbe, ami ezt egy alapvetően sikeres uniós politikává tette.

Ha már Szerbia is szóba került: hogy állnak az egyes tagjelölt országok?

Albánia és Montenegró csatlakozási folyamata például a magyar uniós elnökség alatt új lendületet kapott. Ez általában véve is egy reménysugár a Nyugat-Balkán régiónak, ami a magyar elnökség alatt kiemelt figyelmet és prioritást élvezett. A magyar elnökséget megelőzően két és fél évig egyetlen egy csatlakozási fejezet megnyitására vagy lezárására se került sor a nyugat-balkáni országok kapcsán. Vagyis egy két és fél éve befagyott folyamatot indított újra az elnökség, mégpedig úgy, hogy három kormányközi konferenciát is szerveztünk, kettőt Albániával, egyet Montenegróval.

Utoljára 2017-ben történt, hogy egy elnökségi félév alatt három kormányközi konferenciára kerüljön sor a bővítési folyamat részeként.Emellett azért is dolgoztunk, hogy Szerbia is eljuthasson a klaszternyitáshoz, aminek a Bizottság értékelése szerint már meg kellett volna történnie. Bízom benne, hogy ez a lendület a lengyel elnökség alatt is folytatódni fog.

Jelenleg sok kérdés van az amerikai vámpolitika körül. Hogyha esetleg az amerikai kormányzat 25%-os vámot vezet be az Európai Unióval szemben, milyen forgatókönyvek léphetnek életbe?

Abból kell kiindulni, hogy az Európai Unióban a vámpolitika és a kereskedelempolitika kizárólagos uniós hatáskörnek számít, ami azt jelenti, hogy ezen a területen a tagállamok mozgástere rendkívül csekély. Ráadásul a döntéseket végső soron a Bizottság hozza meg. A Bizottság a tagállamok véleményét konzultatív és egyéb eljárásokban kikérheti, azonban a tagállamoknak nagyon kevés lehetősége van arra, hogy a Bizottságot egy meghatározott döntésre rákényszerítsék.

Mint a kínai elektromos gépjárművekre kiszabott védővámok esetében is láttuk, még az is előfordulhat, hogy a tagállamok többsége valamilyen bizottsági döntést nem támogat, sem számszerűleg, sem pedig a lakosság számarányát tekintve, mégis a többség tehetetlennek tűnik, mivel a bizottsági döntés felülírásához minősített többségre van szükség. Ennek a minősített többségnek a kialakítása pedig politikailag nagyon nehéz. Ami azt jelenti, hogy a Bizottságnak óriási felelőssége van abban, hogy miként kezeli a felmerülő kereskedelmi konfliktust az Egyesült Államokkal vagy Kínával.

Szerintem az Európai Unió csak akkor tud racionális és hatékony pozíciót felvenni az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmi vitákban, hogyha a Bizottság tagállami konszenzust tud a döntései mögé állítani. Mi a magunk részéről, mint nyitott és exportvezérelt gazdaság, abban vagyunk érdekeltek, hogy ezt a kereskedelmi feszültséget deeszkaláljuk, és ezeket a kereskedelmi háborúkat elkerüljük.Az Európai Unió a jólétét annak köszönhette, hogy a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok nyitottsága mellett foglalt állást és kölcsönösen erős gazdasági kapcsolatokat épített ki valamennyi nagy globális szereplővel.

Ezt a magyar kormányzati kommunikációban „konnektivitásnak” hívjuk, és úgy gondoljuk, hogy a jövőben is csak ez tud az Európai Unió alapjául szolgálni. Abban az esetben, ha ideológiai elemekkel terheljük ezeket a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat és minden elemüket biztonságpolitikai jelentőségű kérdésnek tekintjük, akkor az Európai Unió be fog zárkózni, kereskedelmi falakat fog maga köré építeni és el fog szigetelődni a világgazdaságtól. Végső soron pedig fel fogja számolni a növekedésének az alapjait. Ezt mindenképpen el kellene kerülni.

Vajon az Unió el tudja kerülni ügyes tárgyalástechnikával, hogy az Egyesült Államok emelt vámokat vessen ki mondjuk az autóiparra?

A kereskedelmi konfliktusok rendezése egy rendkívül bonyolult tárgyalási folyamat eredményeként történhet meg. Én úgy gondolom, hogy ebben a tárgyalási folyamatban számos olyan intézkedést fognak bejelenteni, adott esetben elfogadni is, amely intézkedéseknek valójában nem a fenntartása a cél, hanem az, hogy ebben a tárgyalási folyamatban az érintett felek számukra a lehető legkedvezőbb pozíciót foglalják el. Úgy gondolom, hogy a nap végén valamennyi érintett fél kölcsönösen előnyös megállapodásban lesz érdekelt, nem pedig egy új, tartósan magas vámkörnyezet fenntartásában.

Van esély rá, hogy a hazánknak járó befagyasztott uniós pénzeket Magyarország megkapja? Van még idő, hogy az RRF alapokból még a határidő lejárta előtt lehívjuk a megfelelő pénzeket?

A kohéziós forrásokkal kapcsolatban azt kell hangsúlyozni, hogy Magyarország, a magyar kormány megítélése szerint valamennyi feltételt teljesített ahhoz, hogy az uniós források teljességéhez hozzáférjen. Kemény küzdelemben már több, mint 12 milliárd euró uniós forrást szerzett meg a kormány. Ennek felhasználásában Magyarország a tagállamok élmezőnyében van, lehívása folyamatos. A mi meggyőződésünk, hogy a Bizottság külső nyomásra a további forrásokhoz való hozzáférést politikai és ideológiai feltételektől teszi függővé. A feltételek ráadásul folyamatosan változnak azért, hogy Magyarországon a folyamatos politikai nyomást fenn lehessen tartani.

Nagyon nehéz kérdés, hogy miként tud egy felelős kormány ebben a helyzetben hatékonyan tárgyalni.

A mi döntésünk az, hogy az európai uniós intézményekkel konstruktívan és a lojális együttműködés szellemében tárgyalunk, de valamennyi jogi és politikai eszközt igénybe veszünk, ami szükséges ahhoz, hogy Magyarország és a magyar emberek az őket megillető forrásokhoz hozzáférjenek. És abban az esetben, ha a források visszatartása politikai megfontolások alapján történik, akkor a magyar kormány is fenntartja magának a jogot arra, hogy politikai eszközökkel igyekezzen elérni a forrásokhoz való hozzáférést.

Az RRF forrásokat tekintve még valamennyi forrás Magyarország számára rendelkezésre áll, így semmilyen forrásvesztésről nem beszélhetünk. Amire nekünk készülni kell, az a 2026-os közelgő határidő, ami előtt ezeket a forrásokat fel kell használni.

Ez a probléma azonban nemcsak Magyarország, hanem valamennyi jogosult tagállam esetében jelentkezik. Úgy tűnik, hogy ezeket a forrásokat egyetlen tagállam sem fogja tudni a megadott határidőig felhasználni, ezért mind az uniós intézmények, mind a tagállamok javában keresik azokat a megoldásokat, amik ezeknek a forrásoknak a hatékony felhasználását lehetővé teszik ilyen feltételek mellett is.

Az RRF-nél a vissza nem térítendő támogatásokból kaptunk már pénzt?

A jelen állás szerint az úgynevezett szupermérföldkövek nem teljesítése miatt Magyarország az RRF forrásoknak csak az előleg részéhez fér hozzá. Ezek a szupermérföldkövek tartalmukban nagyon hasonlóak azokhoz az elvárásokhoz, amik miatt egyébként a kohéziós forrásokat is blokkolja a Bizottság. Tehát az ezzel kapcsolatos politikai küzdelem az mind az MFF kohéziós forrásokra, mind pedig az RRF forrásokra kiterjed.

Azt azért el kell mondani, hogy több mint három milliárd euró érkezik idén az Európai Uniótól a magyar költségvetésbe. Ez megfelel a tervezettnek. Az a vita, ami a még felfüggesztett forrásokról zajlik, az 2026-2027-ben bír jelentőséggel, mert körülbelül akkor jutunk el odáig, hogy azokat a forrásokat is fel kellene használni. A kormány úgy számol, hogy ha 2026 végig sikerül megállapodni, akkor semmilyen komolyabb kár nem éri az országot.