Így élte túl édesapám a koronavírust

Ahogy sok családnál idén nálunk is a napi rutin része lett, hogy reggelente megnézzük a legújabb koronavírus számokat. Arra nemigen számítottunk, hogy a statisztikákba előbb-utóbb az egyikünk be fog kerülni. Hisz minden előírást betartottunk. Néha még akkoris hordtuk a maszkot, ha nem volt kötelező, rendszeresen fertőtlenítettük a kezünket, a tömeget pedig tudatosan kerültük.

Az immunrendszerünket is igyekeztünk jól karban tartani: tavasz óta minden reggel szedtünk be cinket, illetve C és D vitamint.

A bajok végül egy szerdai napon kezdődtek. Miután 68 éves édesapám levágta a füvet a kertben, úgy érezte, mintha egy megfázás kerülgetné. Volt egy kis hőemelkedése, de úgy tűnt nincs semmi olyan baja, amelyet pár tablettával ne lehetne helyrerakni. Az első tüneteket néhány NeoCitran hamar el is tüntette. A hétvégére pedig már egész jól érezte magát.

Csakhogy a hőemelkedés a következő héten újra visszatért. Ráadásul elkezdte fájlalni a hátát. A háziorvos rögtön el is rendelt egy koronavírus tesztet. Pedig ekkor még úgy tűnt, hogy nincs komoly probléma. Hisz nem volt légszomja, nem köhögött. Néha ugyan eléggé leizzadt, de a lázcsillapítókkal kordában lehetett tartani a hőemelkedését. Magára a tesztre így emlékezett vissza:

„A Kútvölgyi Mentőállomásra kellett mennem, a szervezettség pedig első osztályú volt. Figyeltek arra, hogy mindenki gyorsan sorra kerüljön ezért konkrét időpontra kellett menni. Külsőleg a többi COVID-gyanúval beutalt embernek kutya baja nem volt, mégis mindenki, akit láttam pozitív tesztet kapott. Beleértve engem is. Az egyetemista lányokból álló személyzet nagyon segítőkész volt, viszont látszott, hogy nincs idejük megválaszolni az emberben feltóduló kérdéseket.”

Sokkoló volt hallani, hogy koronavírust kapott, pláne hogy itthon minden nap százával halnak bele az emberek a betegségbe, de az igazán ijesztő az volt, amikor három nappal a pozitív teszt után ágynak esett a láztól, és eluralkodott rajta egy általános rosszullét. Az első lázzal telt nap roppant kritikus volt.

A betegség annyira legyengítette, hogy alig bírt az ágyból kikelni, a végtagjai remegtek, a lázát már nem is bírtuk levinni, a háta pedig roppant mód elkezdett fájni, amiről azt mondják: ez lehet a tüdő-gyulladás egyik első jele is. Még soha nem láttuk ennyire betegnek édesapámat.

Ekkor úgy döntöttünk, hogy profi segítségre van szükségünk. Pusztán otthon gyógyszerekkel nem bírjuk kezelni. Be kéne vinni egy kórházba. Úgyhogy kihívtuk a mentősöket, akik úgy két óra alatt jöttek ki hozzánk.

A mentősök közül egy ember jött be a házba, ő persze teljes védőfelszerelésben, és így is kérte, hogy mindenki vegyen fel maszkot a jelenlétében. Elvégzett néhány vizsgálatot, így például vérnyomást mért, és megnézte apám véroxigén szintjét. Azt, hogy a tüdeje milyen állapotban van viszont megfelelő eszközök híján nem tudta megmondani. Helyette egy dilemma elé állított minket.

Elmondta, hogy most persze megteheti, hogy a kérésünkre beviszik őt az egyik kórházba, de jobb ha tudjuk, hogy azok az állapotok, amik ott uralkodnak roppant nyomasztóak.

Gyakorlatilag lebeszélt minket arról, hogy kórházba küldjük. Erre tudni akartuk, hogy vajon van-e rá mód, hogy egy beteg valamiféle más helyre, mondjuk egy magánklinikára kerüljön. Komoly pénzeket is hajlandóak lettünk volna áldozni arra, hogy apu profi körülmények közé kerüljön. De kiderült, hogy nincs semmiféle alternatíva. Nincsenek koronavírus betegeket ápoló magánkórházak. Vagy valamelyik „nyomasztó COVID-osztályon” köt ki, vagy itthon marad.

Mindezt hallva inkább nem kértünk a kórházi kezelésből.

Bár a mentős megosztott pár jótanácsot velünk, így például azt hogy szellőztessük sűrűn a lakást, semmiféle gyógyszert nem ajánlott a bajaira. Annyit mondott, hogyha utána akarunk járni, hogy milyen állapotban van a tüdeje akkor jelentkezzünk be a Szent László Kórházba egy kivizsgálásra. De ez zsákutcának bizonyult. Ide csak a háziorvos ajánlatával lehet bekerülni, a háziorvosunk viszont azt mondta, hogy apám túlságosan le van gyengülve ahhoz, hogy egy ilyen vizsgálatra elmenjen, így nem kapott beutalót.

Ezután három napig gyötörte a láz, majd egyszer csak mintha elvágták volna a betegséget. „Túléltem” – erre az örömteli megjegyzésre kelt egyik reggel, úgy két és fél héttel azután, hogy az első tünetek megjelentek rajta.

Mi mondhatjuk, hogy szerencsésen megúsztuk.