Polgárőrökkel éjszakáztunk a kelebiai szerb-magyar határon, adrenalinban gazdag kalandban volt részünk. Pár óra alatt megtapasztaltuk a hatóságok és a civilek küzdelmét az illegális bevándorlás visszaszorítása érdekében. Új értelmet nyert a vaksötétség, a kiszolgáltatottság és az egymás iránti, feltétel nélküli bizalom, valamint a megszállottság. A falkában támadó sakálok vonyítása, vaddisznó- és szarvascsorda hajnali csattogása már csak hab a tortán, nem beszélve az egyre agresszívabb migránsokról.
A tavasz ellenére éjszaka még csontig hatol a pusztában a hideg, a sár szügyig ér, embert, autót nem kímél. Délutántól szakad az eső, ráadásul egyre erősebben száll alá a köd. Újra és újra felüvölt a hangszóró, megállás nélkül ugyanaz a mondat ismétlődik magyarul, angolul, szerbül és – ha jól értem – arabul: „határzár, a kerítés területét hagyja el…”
A látástávolság érzékeltetése az erdőben. Nem kellemes. Bárhonnan támadhat állat, ember
Közben felvillannak a retinába vágó mozgásérzékelő reflektorok is: valaki vagy valakik folyamatosan piszkálják a kerítést. Megállás nélkül dolgoznak a hő- és lézeres kamerák, hiszen minden érintésvédelemmel van felszerelve, hogy ha kell, az élőerő azonnal beavatkozik.
A hangszórókból üvöltő géphang az egykor csendes erdőszélen évek óta a húsba váj, akárcsak a reflektorok sötétséget alagútként megtörő fénye.
Immár hat éve erősebb a határzárat épített a magyar-szerb szakaszon Kelebia és Ásotthalom között a Magyar Honvédség a Belügyminisztérium kérésére. Oka, hogy a korábbi gyorstelepítésű drótakadály nem sokat ért, a migránsok könnyen kijátszották, annak ellenére, hogy a Bács-Kiskun és Csongrád megyei település közötti szakasz rendkívül nehezen járható, vízfolyásokkal, nádasokkal szabdalt. A pusztát gyakran nehezen áthatolható cserje és bokordzsungel váltja, ideális búvóhelyet biztosítva a rejtőzködéshez.
A kerítések közti rész műveleti terület, oda csak fegyveresek léphetnek be. A migránsok gyakran dobálnak át létrákat, köveket, csapágygolyókat
Ezért a honvédséggel, a megyei rendőrséggel, a készenléti rendőrséggel és az Országos Polgárőr Szövetséggel (OPSZ) valamint a Pest Megyei Polgárőr Szövetséggel (PMPSZ) közösek és folyamatosak az ellenőrzések.
Hogy miként kerültek a kelebiai határszakaszra az állig felfegyverkezett fegyveresek közé az önkéntes munkát végző polgárőrök?
A választ Dr. Bilisics Péterrel a PMPSZ elnökével keresem, miközben elemlámpákkal, éjjellátókkal pásztázzuk a környéket a vaksötétben, próbáljuk kideríteni, mitől, pontosabban kitől indultak be a mozgásérzékelők. Semmit sem látunk, mégis tudjuk – hiszen az eszközök jeleznek – itt bujkálnak a környéken a migránsok.
„A jelzés és figyelés, olykor a feltartóztatás vagy az elfogásban való segítség a feladatunk. Folyamatos a rádiókapcsolat a rendőrökkel, illetve egymással, ugyanis szektorokra vannak felosztva a területek. Ahol tudunk, pontosabban, ahol lehet, ott vállalunk ügyeletet. A kerítések közé mi sem mehetünk, ott csak fegyveresek tartózkodhatnak.”
Ami a számokat illeti, a PMPSZ statisztikai adatai beszédesek: ez év március elejétől április közepéig 1680 óra társszervekkel közös és önálló szolgálat volt – ebből 24 óra kutyás és 72 óra lovas. Két embercsempész elfogása, visszatartása és 176 migráns mélységi – ásott árkos – felkutatása, elfogása, visszatartása történt - meséli joggal büszkén az elnök.
A nyomás óriási a polgárőrökön is, leginkább az éjszakai szolgálat alatt.
Az, hogy az orromig sem látok, hogy bármikor, bármelyik bokorból támadhat egy-egy migránscsoport – állandó feszültségben tart.
A határsértők sem személyazonosságukat, sem magyarországi tartózkodásuk jogszerűségét nem tudják igazolni,
ezért a rendőrök visszakísérik őket az ideiglenes biztonsági határzárhoz.
Márpedig az illegális bevándorlók egyre agresszívebbek: dobócsillag, kihegyezett faág, kifeszített damil, bicska egyre gyakrabban tartozik a felszerelésük közé. Ezen kívül az erdő lakói is okoznak meglepetést: errefelé elszaporodtak a vadak, igazi fauna a vaddisznók, őzek, borzok, sakálok, rókák számára a lápos-erdős-mezős vidék.
Az álllatok pillanatok alatt a semmiből előkerülnek, hiszen mi vagyunk az ő területükön. A migránsok meg a mienkén.
„Sötétben a kerítés mellé nem állunk autóval sem, nemhogy gyalogosan. Köveket, csapágygolyókat, létrákat dobálnak át, nem egy sérülés volt ebből. Szinte nincs olyan nap, hogy ne lenne elfogás. Mivel az ukrán határon most még több fegyveresre van szükség, úgy vélem, kivesszük részünket a határvédelemből, besegítve a szerb-magyar vonalon. Ehhez elengedhetetlen a jó csapatszellem és együttműködés.”
Az elnök szerint ezek a képességek megvannak az épp szolgálatot teljesítő halásztelki a zuglói, a zsámbéki, az újbudai és az újpesti polgárőrök között is. Jó hír, hogy két hónappal, június 30-ig meghosszabbította a kormány a polgárőrök fokozott határszolgálatát.
Félnek a helyiek: fantomház maradt egy életből az erdő szélén
Kelebia-község a határhelyzet miatt nyomasztó, hiába a csodás természet.
Akár a hátrahagyott szatyrok, lomok, épületek, elmenekült emberek otthonai. Mint hallom, akik itt maradtak, rettegnek a betörő, fosztogató határsértőktől.
Semmivel sem törődve, új élet sarjad. Tavasz 2022.
Hiába a két legközelebbi város a nyugat felől szomszédos Tompa és a déli irányban mindössze 12 kilométerre lévő, de már a határ szerbiai oldalán található Szabadka, csak az jár erre, akinek intézni valója van vagy itt, vagy odaát. Vagy az, aki Kiskunhalasra jár dolgozni.
Ki tudja, hogy hány hónapja szárad a ruha, lassan elfoszlik
A szebb időket is látott kocsmák környékén is mérsékelt az élet, sokan csak kávézni térnek be, majd folytatják útjukat. A kamionosok átutazóban vagy az út szélén, netán a határon várakozva sorakoznak kilométeres járműoszlopot alkotva.
A rendőrség mellett található a vasútállomás. Ezúttal hajnalban üres, pedig itt található a Budapest–Kunszentmiklós-Tass–Kelebia-vasútvonal, mint nemzetközi vasútvonal hazai végállomása.
A kiskunhalasi kistérség, Kelebia népessége tavaly 2546 fő volt. Hogy mit hoz a jövő? Hogy ki marad, ki menekül innen, megjósolni sem lehet.
Apropó vasút: a sínekre nem lehet műszaki zárat építeni, ez egyértelmű. A határsértésen gondolkodók is ide összpontosították figyelmüket korábban.
A vasútállomás hajnalban: egykor nagy élet volt itt, most minden kihalt
A migránshullám kezdetén volt olyan esztendő, hogy több mint ezer határsértőt szedtek le a vagonokról a kelebiai zsaruk.
Van itt minden, például elhagyott babakocsi
Rengeteg a kérdés, minél többet agyalok, agyalunk ezen, annál inkább elveszünk a gondolatokban. Egészen hajnal fél ötig, ekkor ugyanis a közelből üvöltés kiálltás hallatszik: „ide, ide, segítség!” Azonnal megszólal a kézirádiónban valaki: illegális bevándorlókat tartóztatott fel két polgárőr. A rendőrök kocsikkal, buszokkal pillanatokon belül megérkeznek, ám az út szélén ők is leparkolnak, majd futva közelítik megy a helyet, ahonnan a kiálltás jött. Immár együtt fütünk a mezőn a bokrok felé velük.
A lápos, esőtől áztatott mezőn ismét bokáig süllyedünk az iszapos, saras talajban, mégsem ez számít. Dolgozik az adrenalin.
Szinte egyszerre érünk oda, ahol a polgárőrök feltartóztatták a határsértőket, akik ellen egész éjjel ment a hajtóvadászat. A hőtérképen jól látszottak az alakok, ahogy bóklásznak, rejtőzködnek a szerb oldalon. Csupán idő kérdése volt, hogy mikor ér véget a macska-egér játék, amely a napszaktól, Ramadántól is erősen függő. A rendőrök azonnal kiterelik az erdőből a csapatot, van, aki szökni próbál. Esélytelenül.
A feltartóztatottak leggyakrabban algériai, szír, marokkói, tunéziai, afgán, indiai, montenegrói, tunéziai, pakisztáni
továbbá török, iraki, szomáliai állampolgárnak vallják magukat. Okmány egyiknél sincs, bármit mondhatnak.
Pazar drónt vásárolt a halásztelki polgárőrség, a csúcskategóriás készülék napszaktól, időjárástól szinte függetlenül tűéles képet közvetít. Ennek is köszönhető az elfogási hatékonyság, illetve a polgárőrök-rendőrök közötti összhangnak, kommunikációnak. Sokan a csodájára járnak a készüléknek – nem alaptalanul.
Számomra is meglepő a programozási lehetőség sokasága, a mesterséges intelligencia hatásfoka.
„Az embercsempészek más eset, ők sokszor keményebbek. A napokban egy autó a rendőri karjelzés ellenére sem állt meg a járőröknek és a sofőr menekülés közben, filmekbe illó jelenet során a mozgó kocsiból kiugrott és elszaladt. A kocsi emiatt egy fának ütközve állt meg. Az utastérből hat, a csomagtartóból további két migráns kászálódott ki. A gépkocsin egyébként hamis, illetve lopott rendszám volt. Az embercsempészt sikerült elfogni, aki egy óra múlva már rendőrkézen volt.”
A történetet Kovács Gábor, a pest megyei Halásztelek polgárőrségének vezetője osztja meg velem, aki szerint a határon megszállottság, rátermettség nélkül nem lehet és nem is érdemes szolgálatot vállalni. Bizonyítja ezt, hogy egész éjjel az elfogás megfelelő pillanatára vártunk, hiszen a szerb-magyar határ leginkább a londoni Trafalgar térhez hasonlít: négyzetméterenként legalább öt migráns lapul valahol. Sokan az álcázás, alagútfúrás, létramászás nagymesterei.
A vadak ellenére képesek bokrokban, vagy ágakkal, levelekkel, pokrócokkal betakarva órákon át egyhelyben gubbasztani.
Semmi és senki nem számít nekik. Amikor elkapják őket, többen Mekka felé fordulnak a földre hasalva, imát mormolva. Közben kivilágosodott. Kinek ilyen, kinek olyan nap kezdődik. Hogy mi lesz az elfogott migránsok sorsa? A rendőrök átadják őket a határőröknek, akik visszatoloncolják őket.
Aztán minden kezdődik előröl: a hatóságnak is, a határsértőknek is.
Azolgálat után indulunk indulnánk haza, azonban egyik buszmegállóban határsértők ücsörögnek. Egyikük szírnek vallja magát, szakadt, mocskos ruhában, elviselhetetlen bűzzel, kezében kopott táskával ücsörög. Arca rezzenéstelen, tekintetéből a „semmi” olvasható ki. A másik indiai, állítólag Pandzsábból érkezett: elsőosztályú, vakítóan tiszta velúrcipőt, márkás pólót és farmert visel – akár egy divatlapból is kiléphetett volna.
Mosolyog, bőbeszédű, kiváló angollal, nullkilométeres telefonját magától nyújtja. Tudja, ezúttal vége a menekülésnek.
Egymással hindiül beszélnek. Lehet, hogy a szír nem szír? Vagy az indiai sem indiai? Mondhatnak bármit.
Ki érti az immár hetedik éve tartó migrációs nyomást. Hogy hol, kinek a megbízásából találkoznak rejtély, akárcsak az igazi nevük, okmány nélküli személyiségük. Ez utóbbit rég hátra hagyták.
Rengeteg kérdés motoszkál bennem, mint például az, hogy ezek az emberek szerencsétlenek-e? A liberális Brüsszel nyugat szerint igen, a konzervatívabbak szerint nem.
Megítélhetetlen. A jóléti társadalomból nézve se pro, se kontra.
Hogy kitoloncolásuk után merre tovább? Valószínűleg újra megpróbálják a szökést, cseppet sem foglalkozva azzal, hogy ujjlenyomatuk megmarad Magyarországon. Sorsuk, személyiségük és aktájuk megpecsételtetett. Legalábbis az egyik, míg nem nyílik egy másik.
