Életfogytig a színpadon - egy különleges zenészgeneráció 

Rolling Stones és Omega

Amikor 60-65 éve megjelentek az első olyan könnyűzenei előadók, vagy együttesek, amelyek nagyszabású színpadi show-kat rendeztek minden korábbinál nagyobb fiatal közönség előtt, aligha hitte volna bárki, hogy

ezek a művészek idős emberként is lényegében ugyanolyan koncerteket fognak adni, és soron következő koncertjeiket súlyos betegségük, esetleg haláluk miatt kell törölni.

A Rolling Stones 1964-ben. Forrás: Wikimedia Commons

A leghíresebb nemzetközi példa talán a Rolling Stones, amely a 60-as évek óta változatlan felállásban járta a világot koncertturnéival, de az utóbbi években már le kellett mondani a turnékat nem csak a Covid-járvány miatt, hanem még előtte Mick Jagger szívműtéte okán, ráadásul nemrég a zenekar 80 éves dobosa, Charlie Watts is meghalt. Ettől még lehet a jövőben koncert: amíg a frontemberek, Keith Richard és Mick Jagger lábra tudnak állni, bármikor úgy döntethetnek, hogy színpadra lépnek.

A Rolling Stones 2018-ban. Forrás: Wikimedia Commons

Itthon az Omega együttes sorsa jelzi legjobban a folyamatot: az 1962-ben alakult zenekar időnkénti tagcseréket követően a zenészek haláláig fennmaradt. Először Mihály Tamás és Benkő László halt meg tavaly, de még tervben volt egy koncert a zenekar fennállásának 60. évfordulójára, és amíg a frontember, a színpadot uraló Kóbor János élt, a már nem élő tagok pótlásával is megtartották volna a koncertet. A zenekar végét a frontember halála hozta el.

Közönség mindhalálig

A folyamat távolról sem csak egy-egy zenekarra vagy előadóra vonatkozik, különösen itthon. Az immár 70-es éveikben lévő zenészek előszeretettel adnak koncerteket, esetenként kifejezetten 70. és 75. születésnapjuk alkalmából, a zenekarok pedig első formációjuk megalakulásának valamely kerek, több évtizedes évfordulóján.

Természetesen koncertet akkor lehet tartani, különösen egy-egy nagyobb szabásút több mint 10 ezer ember előtt,

ha a közönségnek is van rá igénye, vagyis meg lehet tölteni kár egy sportcsarnokot is,

vagyis amíg vann kellőszámú érdeklődő az idős zenészek produkcióira. A közönség pedig, úgy tűnik, nem kis részben az élethosszi kitartó hűséges követőkből áll, a fiatalokat aligha mozgatja meg egy-egy idős rocksztár produkciója.

Szűk generáció

Ami mindezt különösen érdekessé teszi: a később zenészgenerációknál már jóval kevésbé jellemző ez a folyamat. Sikereik néhány évében sok lemezt eladtak, sokat koncerteztek, majd amikor úgy érezték, nem tudnak megújulni, az együttesek feloszlottak, a frontemberek is többnyire visszavonultak, és inkább csak a televíziós teheségkutatók zsűrijében mutatkoznak.

A halálukig színpadra álló generáció így egész jól behatárolható: Magyarországon a „Nagy generáció” tagjai mind 1942 és 1953 között születtek, vagyis most 68. és 79. éveik között vannak, persze nem kevés már meghalt közülük (pl. Illés Lajos, Somló Tamás, Laux József, Som Lajos, Balázs Fecó és az Omega három tagja). Vajon miért pont ez a generáció lett az, amelynek teljes életét kitölti a koncertezés, és sokszor egykori, immár 50-60 évvel ezelőtti slágereik jelentik előadásaik fénypontját? Miért ők azok, akik lényegében ugyanarra találnak hű közönséget életfogytig?

A könnyűzene kezdete

A rejtély megoldása leginkább talán

a hangszerek és a hangosítás és a hangrögzítés technikai fejlődéséhez és a tömegmédia kialakulásához, majd változásához köthető.

A könnyűzene, másnéven populáris (pop) zene kialakulását az 1950-es évek közepétől, Bill Haley, majd Elvis Presley megjelenésétől számítják. Az új, a korábbiaknál sokkal népszerűbb zenei stílus kialakulásához a hangszerek fejlődése vezett: az elektromos illetve a basszusgitár sokkal szélesebb hangzást tett lehetővé, mint az eredeti pengetős hangszerek, de a zongora is elkezdett elektromos, egyre sokszínűbb hangzást biztosító billentyűs hangszerré alakulni.

Azt, hogy ez a zene széleskörben el is jusson a közönséghez, lehetővé tette az akkor már olcsó és egyszerűen használható lemezjátszó elterjedése is, de a komoly zenei élményhez, és pláne a nagyobb koncertek megszervezéséhez szükség volt a hangosítás fejlődésére is. Ahhoz viszont, hogy a közönség gyorsan megismerje és megszeresse, mondhatni felkapja az új zenét, megvegye a lemezeket és mindenekelőtt tóduljon a koncertekre, szükség volt az ugyancsak az 1950-es évektől elterjedő televízióra, ahol

bárki láthatta az új sztárokat, így népszerűségük, ismertségük egy pillanat alatt az egekbe szökhetett.

A média szerepe

Ugyanakkor nem akármikor láthatta a közönség kedvenceit, csak amikor eljutott a koncertre, vagy amikor épp úgy döntött valamelyik TV-adó, hogy műsorra tűzi őket. Így a zenekarokat vagy frontembereiket

mítosz kezdte övezni, rajongóik nem kis csoportja szinte istenként tekintett rájuk,

sőt, esetenként tömeghisztériává alakult a zenészek megjelenése: erre a a Beatles volt legjellegzetesebb példa a 60-as években: a négy fiú a repülőből is alig tudott kiszállni, és még nagyobb kihívás volt a koncerthelyszínre eljutni a fanatikus rajongók tömegén át. Itthon hasonló hatást leginkább a Piramis együttes ért el később, 1976-79 között.

Legendává váltak

A zenészek valóban legendává váltak, és sok esetben nem is csökkent népszerűségük pár év után, hanem kitartott, főképp az eredeti rajongók körében. A fiatalabb korosztályok koruk aktuális zenéjére lettek fogékonyabbak és az ő koncertjeikre jártak, de akkor a zene már egyre könnyebben elérhető lett,

a zenészeket gyakrabban mutatta a tévé és tele voltak velük a színes magazinok, így már nem váltottak ki „örökre tartó” hatást.

Az 1980-as évek sztárjai (Európában sokszor diszkózenei stílussal) pár év után már nem töltötték meg a koncerttermeket, sportcsarnokokat: érdekes módon Oroszországban azonban máig nagy a kereslet előadásaikra, mivel a nagy ország immár fizetőképes közönsége évizedek óta pótolja, ami a szovjet korszakban elérhetetlen volt számára.

Egy korszak véget ért

Az utóbbi 10-15 évben pedig újabb változás figyelhető meg: a zeneművészet demokratikus lett, vagyis nem egy-egy lemezkiadón múlik, hogy ki lehet sikeres, hanem bárki feltöltheti prdukcióját az internetre (elsősorban a YouTube-ra), és ha tetszik a közönségnek, akár napok alatt rákap akár az egész világ, így a koncertszervezők is érdeklődni kezdenek az adott előadónál. A sikert immár nem lemezeladásban mérik, hisz ki vásárolna hanghordozót, amikor a neten bármikor meghallgathatja, megnézheti kedvenceit. Most már az számít, és persze a bevétel is ettől függ, hogy hányszor tekintik meg az adott videót a YouTube-on, vagy hányszor hallgatjék meg a zenét a Spotify-on.

Az előadók körül pedig az utóbbi években

egyre kevésbé alakul ki olyan rajongói kultusz, mint a korábbiakban,

ami érthető, hisz ma már akár mobiltelefonon bármikor meghallgathatók, megtekinthetők az előadók, sőt, ha rajongóik feliratkoznak és követik őket a közösségi médián, folyamatosan nyomon követhetik életüket, így már nem is tudnak legendává alakulni.