Éleződő világpolitikai játszmák - Változhat az USA oroszpolitikája

Több éve dolgozik a legnagyobb titokban az úgynevezett Mayflower-csoport, hogy egy új, rugalmasabb, kétpárti (republikánus-demokrata) egyetértésen alapuló hosszú távú Oroszország-politikát dolgozzon ki. Ennek sarkalatos pontja az Egyesült Államok biztonsága.

„Jelenleg Oroszország az egyetlen állam, amely nukleáris fegyvereivel elpusztíthatja az USA-t”,

- összegezte a csoport egyik tagja, Jill Dougherty Oroszország-szakértő, a CNN egykori moszkvai irodavezetője. A CNN, amelyet a mediabiasfactcheck.com amerikai sajtóértékelő szervezet egyértelműen a baloldalhoz, Trump ellenzékéhez sorol, Dougherty írását – attól mintegy elhatárolódva – a „Vélemény” rovatában közölte.

A konfrontáció, a szankciók külpolitikailag csak egy még agresszívebb, belpolitikájában pedig még keményebb Oroszország kialakulásához vezetnek, mondják. Vélhetően a múlt századi amerikai külpolitika egyik legkiemelkedőbb alakja, Henry Kissinger és a róla elnevezett központ is kötődik a Mayflower-csoporthoz, amelyet az amerikai ellenzék szélsőséges szárnya szerint az oroszok befolyásolnak.

Vélhetően nem egy új amerikai-orosz összeborulásról gondolkodnak a Mayfloweresek, hanem szándékuk: menteni a menthetőt. Michael McFaul oroszországi ex-nagykövet (2012-2014) úgy véli, hogy Trump privatizálta a külpolitikát, és ezt az oroszok áldásnak tartják. Az új oroszpolitikán gondolkodókat az a szándék vezérelheti, hogy korlátozzák a Trump-külpolitika okozta károkat.

Ha az oroszokkal más alapokra helyezik a viszonyt, akkor talán többre mennek az amerikai nemzetbiztonsági-külpolitikai célok elérésében, mint amire a jelenlegi, nyomásgyakorláson alapuló politika vezet.

Ám nem feledkezhetünk meg egy fontos, a fenti témakörben döntő jelentőségű tényezőről: a küszöbönálló amerikai elnökválasztásról. Az oroszpolitikai szemléletváltás vagy legalább ezzel kapcsolatban kérdések feltétele, egyelőre a jelek szerint az USA-ban az ellenzéki demokratákat kevésbé jellemzi. Ott a klasszikus, az Obama-kormányzat idején a 2014-es ukrajnai események kapcsán bevezetett és fokozatosan erősödő szankciók, megszorítások hívei a hangadók. Persze sok múlhat azon is, hogy a szűk egy év múlva tartandó amerikai elnökválasztás milyen eredménnyel zárul.

Le tudják-e váltani Donald Trumpot? Ha igen, a papírforma szerint az Oroszország - Nyugat viszonyban nem várható lényeges módosulás.

Persze az sem zárható ki, hogy az oroszpolitika az elnökválasztási kampány egyik külpolitikai témájává válik.

Pontos kimutatást készíteni az Oroszország ellen bevezetett és a 2017 óta regnáló republikánus kormány alatt tovább szigorított szankciók gazdasági hatásáról szinte lehetetlen. Sokismeretlenes és a paramétereket illetően nagyon nehezen meghatározható egyenletről van szó, amelyet a politikai-katonai-stratégiai, és mindenekelőtt a gazdasági érdekek tovább torzítanak.

Óvatos becslések szerint Oroszország közvetlen és közvetett szankciós veszteségei 2014 óta megközelíthetik az 1000 milliárd dollárt és a Nyugat veszteségei is jóval 500 milliárd dollár felett lehetnek.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) úgy véli, a szankciók 2014 óta évi 1-1,5 százalékkal csökkentették a Oroszország éves bruttó hazai termékét (GDP). Tavaly a Rosszsztat (statisztikai hivatal) adatai szerint az orosz GDP 2 százalék felett bővült, idén 1,3 százalék növekedést várnak.

Az egyik leginkább kiszámíthatatlan, mi több, aggasztó elem a Donald Trump kormányzat, mindenek előtt az elnök külpolitikája. Trump kezdettől fogva „gyenge” külügyminiszterekkel vette körül magát. A jelenlegit, Mike Pompeot is sokan amolyan se hús se hal fő-külügyérnek tartják. A nemzetbiztonsági tanácsadók is egymást váltották. Trump már a negyediknél tart. Az amerikai elnök a Moszkvával szemben héjapolitikát folytató John Boltont a közelmúltban lecserélte az egészében véve mérsékeltebbnek tartott Robert O’Brienre. Aki október végén az NBC Meet the Press (találkozás a sajtóval) műsorában megismételte a köztudott tényt:

Oroszország nem az USA szövetségese. 

A kérdés annak kapcsán vetődött fel, hogy az októberi sikeres amerikai katonai misszió, al-Baghdadi iszlámista terrorvezér a szíriai Idlib tartományban végrehajtott kiiktatása kapcsán Trump elsőként az oroszoknak köszönte meg támogatásukat, hozzájárulásukat. Tudniillik, hogy átengedték az ellenőrzésük alatt tartott szíriai terület felett az amerikai légierő csapásmérő, támogató repülőgépeit, helikoptereit.

Ami azért volt fontos az amerikaiaknak, mert a terrorista vezér likvidálása a hmeimimi orosz légitámaszponttól mintegy 85 kilométerre, bőven a támaszponton elhelyezett Sz-400-as lég- és rakétavédelmi üteg hatósugarán belül történt. 

A hidegháború vége óta szinte valamennyi amerikai elnök úgy lépett hivatalba, hogy ígéretet tett, megjavítja Oroszországgal a kapcsolatokat. Ez egyiküknek sem sikerült.

Bill Clintont, George W. Busht és Barack Obamát az a messianisztikus küldetésérzet vezérelhette, hogy integrálják Moszkvát az euro-atlanti struktúrákban, betagolva az oroszokat egy globális, az amerikai dominanciát-értékvilágot egészében véve konzerváló rendbe. Hogy Donald Trumpot is ez vezérli-e, vitatott. Ám ő sem kivétel: azt ígérte, hogy Vlagyimir Putyinnal közeli partnerséget épít ki. 

Trump alatt az amerikai külpolitika – nemcsak Oroszország viszonylatában – egészében szétszórttá, útja-vesztetté vált. Gyakorlatilag valamennyi meghatározó fontosságú országgal, országcsoporttal, gazdasági és katonai együttműködési szervezettel szembe kerültek. A többi között felbolygatták a világ legdinamikusabban növekedő és legnagyobb gazdasági térsége, a Csendes-óceán medencéje és Dél-Ázsia kialakuló szabadkereskedelmi struktúráját. Az eredmény: a nagy stratégiai ellenfél, Kína pozícióinak megerősödése.

Az amerikai elnök összerúgta a patkót Amerika legszorosabb szövetségeseivel, Nyugat-Európával, az EU-val, illetve az Északi Áramlat-2 gázvezeték miatt külön a németekkel is. A NATO kapcsán Trump elégedetlen az európaiak gyenge szerepvállalásával. Mint a számok tüzetesebb szemügyre vételével kiderült, az amerikaiak katonai költségvetésük alig több mint egyhuszadát fordítják Európa védelmére, miközben az európai NATO-tagok közös védelemre fordított katonai kiadásai csaknem egy nagyságrenddel nagyobbak az USA-énál.

Megjegyzendő, az oroszok a hatalmas külgazdasági-katonai-politikai nyomás ellenére az utóbbi öt esztendőben bizonyos eredményt értek el korlátozott globális jelenlétük megalapozásában.

A világ közismerten legnehezebb, legbonyolultabb térségében, a szélesebb értelemben vett, Líbiától Törökországig húzódó Közel-Keleten ez idő szerint egyetlen nagyobb hatalom van „beszélő viszonyban” valamennyi érdekelt, részben egymással szembenálló féllel: az Orosz Föderáció. Az egészében véve leépülést, 40 százalékos gazdasági visszaesést hozó Jelcin-korszak után Oroszország visszakapaszkodott – főként az utóbbi évtizedben. Megjelentek például atomerőmű-projektekkel, fegyverszállításokkal Latin-Amerikában, Afrikában, Délkelet-Ázsiában. 

Amit eddig tudhatunk: az elmúlt öt esztendőben egy új Oroszország körvonalazódott, amely a NATO több évtizede tartó folyamatos keleti nyomulása, a gazdasági szankciók hatására immáron feladta az illúziót, hogy kizárólag a nyugati értékrend tagja legyen. Ehhez kell a Nyugatnak is alkalmazkodnia, mert a modus vivendi, a békés egymás mellett élés (мирное сосуществование) megvalósítása – amit az oroszok 1922, Georgij Csicserin külügyi népbiztos genovai beszéde óta hangoztatnak – a sok ezer orosz atom-robbanófej, a hipersebességű űrsiklók korában az egyetlen út.

Igaz, valaha a „békés egymás mellett élést” a moszkvai pártideológusok az osztályharc formájának tekintették. A Nyugat-fóbia az oroszokban az első világháború vége, a rapallói szerződés aláírása óta benne van, amikor az antant-szövetségesek, az USA, Nagy-Britannia, Japán, a lengyelek és a baltiak aktív közreműködésével „egészségügyi kordont” (cordon sanitaire) vontak köréjük.

Az Orosz Föderáció egyelőre az útkeresésnél tart, Kínához közeledik – de ez elsősorban nem érték-, hanem érdekalapú folyamat, amelynek fontos része a katonai együttműködés.

Moszkva és Peking abból indul ki, hogy bizonyos mértékig egyesítve erőiket ellensúlyozni tudják a világ vezető katonai hatalmát, az USA-t. Oly módon, hogy ezzel – egy hipotetikus orosz-kínai katonai konfliktusra is számítva – ne korlátozzák saját védelmi képességeiket. Erre példa a vadonatúj orosz–kínai együttműködés a Kínai Népköztársaság rakétatámadás-előrejelző rendszerének fejlesztésében.