Ettől függ a tudósok rangsora
ElemzésekLegyenek ingyenesen elérhetőek a tudományos közlemények? Férjen hozzájuk mindenki korlátozások nélkül? Ha ez megtörténik, komoly üzletet vesztenek az ebből igen csak jól élő kiadók. A kutatók, tudósok megítélése attól is függ, mennyit publikálnak. Évente mintegy 1,5 millió tudományos cikk jelenik meg a világon. A tudományos kutatás eredményei mindig is írásban terjedtek, s ezeket a szakcikkeket, publikációkat arra hivatott folyóiratokban tették közzé. Talán a témában nem járatos olvasó is hallott a Nature, vagy a Science nevű hetilapokról, melyek a legrangosabbak, de hogy ez az „iparág” mennyire felfutott, jelzi, hogy a scienceintelligence.wordpress.com jelenleg 25-40 ezer közöttire becsüli az ilyen folyóiratok számát, melyek 96 százaléka az online térben is jelen van, az egy év alatt képződő tudományos cikkeket pedig, melyek a kutatás éves termését is jelzik, 1,5 millióra becsülik. A kutatók tehát, ha eredményeiket valahol közzé akarják tenni, óriási választékból szemezgethetnek. Munkáltatóik, az egyetemek, kutatóintézetek azonban a kutatók értékelését zömmel attól teszik függővé, mennyire rangos folyóiratban jelenik meg az illető munka. A lap presztizsét főként a folyóirat idézettségét tükröző, széles körben használt hatástényező, vagy impakt faktorral mérik, bár sokszor elkövetik azt a hibát, hogy a cikk értékét csak a lap presztizsén mérik. Az azonban tény, hogy a legnagyobb impakt faktorú lapokban megjelenő tartalmat csupán előfizetés ellenében lehet elérni. A gazdag nyugati országok egyetemei, könyvtárai persze könnyen fizetnek elő a fontosabb lapokra, ám a világ szegényebb felén ez már sokszor meghaladja a fizetőképeség határát. S miután egyre több fontos lapot kellene előfizetni, először a nyomtatott verzióról, majd az online változatról mondanak le, ami jelentős versenyhátrányt jelent a tudományos információkért folytatott világversenyben. Ennek megoldására jelent meg a nyílt hozzáférés, az open access követelése, amely az ingyenesen elérhető online tartalmat jelenti a tudományos eredmények szabad és jogszerű felhasználására. A világ 55, tudományos kutatással foglalkozó jelentős szervezete, akadémiája, egyeteme által aláírt Berlini Nyilatkozat már 2003-ban megállapította, hogy ez csak akkor valósítható meg, ha minden szerző elkötelezettjévé válik ennek az ügynek, ám máig a cikkek mindössze 20 százaléka érhető el ingyenesen és a folyóiratok 8-10 százaléka követi az open access modelljét. Júliusban Touluse-ban, Európa legnagyobb multidisciplináris tudományos konferenciáján, az Euroscience Open Forumon (ESOF) a kutatási és tudományos biztos, Carlos Moidas részvételével tartott megbeszélés nyomán nagy várakozás előzte meg az Európai Bizottság nemrég leköszönt tudományos főigazgatója, Robert-Jan Smits bejelentését egy úgynevezett S-Tervről, mely jelentős változást sejttetett az előrelépéssel kapcsolatban. Ez azonban nem történt meg, de mint elmondták, amint minden részletet tisztáznak, nyilvánosságra hozzák a részleteket. Ennek tudatában ültem le a holland szakemberrel, aki főtanácsadóként közvetlenül a Bizottság elnökének, Jean-Claude Junckernek jelent a fejleményekről. Mint Smits elmondta, a tagországok tudományos minisztereinek döntése nyomán vált a téma politikai prioritássá, amit az is indokol, hogy folytathatatlan az a rendszer, miszerint euromilliárdokat költenek közpénzből a tudományos eredményekre, melyek hozzáféréséhez további milliárdokat kell kiadni. De az open access nemcsak a tudás elosztásáról, hanem demokratizálódásáról is szól. A miniszterek tavalyelőtti döntése nyomán el kell érni, hogy 2020-tól teljesen megváltoztatják ezt a rendszert. Persze már a 2003-as Berlini Nyilatkozat is nagy elszánásról árulkodott, azóta mégis csupán öt százalékos növekedést sikerült produkálni. Az átmenetet tehát fel kell gyorsítani. Mintha egy pókhálóban lennénk, magyarázta a politikus. A kiadókat természetszerűleg nem ösztönzi semmi, hogy megváljanak 40 százalékos profitjuktól, a gazdag nyugati könyvtáraknak pedig megvan a kellő pénzük a lapelőfizetésekre. A kutatókat persze elvben érdekli a nyílt hozzáférés kollégáik adataihoz, de ha arról van szó, hol akarják publikálni a saját cikkeiket, az előfizetéses lapokra voksolnak. Az egyetemek meg az impakt faktor mítoszát éltetik, s ez vezeti őket a foglalkoztatásban. A pókhálóból elvileg mindenki ki akar szabadulni, de senki nem képes rá – vázolta a helyzetet Smits. Az open access alapján működő lapok gyengébb minősége nem igazán nyomós érv a terv kidolgozója szerint, mert ugyan vannak ilyenek, sőt lista van olyan folyóiratokról, melyek „parazita” módon hamis impakt faktor adatokat adnak meg, neves lapok online megjelenését másolják és agresszív módon próbálnak szerzőket toborozni. A kiadók is trükköznek, sokan open accesst ígérnek, ám több indokkal is pénzt kérnek. Az úgynevezett „arany út” esetében közlési díjat gombolnak le, az úgynevezett hibrid változatnál a szerzők lényegében előfizetéses folyóiratban jelentetik meg cikkeiket, de megvásárolják a közlemény további felhasználásának jogát a kiadótól, így az a cikk szabadon elérhető lesz, amelyikre a jogot megváltották, végül a „zöld út” esetén a publikáció mindenki számára ingyenesen hozzáférhető úgy, hogy azt feltöltik egy intézményi szerverre. Az új terv, melynek nevéhez a tudomány (science), a gyorsaság (speed), a megoldás (solution) és a kifinomultság (sophistication) angol kifejezéseinek kezdőbetűi adták az ihletet, természetesen nem lehet sikeres minden résztvevő bevonása nélkül. Így a kiadók és a tudományfinanszírozó szervezetek hozzájárulását kell ehhez megszerezni. Robert-Jan Smits tárgyalásai során a kiadóktól egyenes választ kapott: ha megváltoznak a piac feltételei, vagyis a pénzosztó intézmények csak úgy adnak pénzt, ha az eredményekhez mindenki ingyen hozzáférnek, ők is részt vesznek a megvalósításban. Ahogy Melinda és Bill Gates Alapítványa is működik: ha onnan jön a pénz, nincs előfizetés és embargó! Smits úgy számolja, a sikerhez az európai tudomány legalább 80 százalékát képviselő finanszírozó szervezeteket kell felsorakoztatnia. A kiadóknál könnyebb a helyzet: a 2000 ilyen cég közül a három legnagyobb (Elsevier, Springer, Wiley) képviseli a megjelentetett cikkek 42 százalékát, tehát a fontosabb cégeket kell megnyernie. Ugyanúgy a legfontosabb magán alapítványokat, mint a Wellcome Trust, vagy a Volkswagen Stiftung is be akarja vonni, hiszen ez utóbbiak évente 5 milliárd eurót nyújtanak az európai kutatás számára, ami mintegy fele az Európai Bizottság kutatási keretprogramja, a Horizon 2020 költségvetésének. Ám mivel nem sikerült még mindenkivel megegyezni, a bejelentés tolódik. Kérdés, hogy vajon egy ilyen terv sikerre számíthat-e az Egyesült Államok nélkül? Smits a klímaváltozást hozza példának, ahol valakinek vállalnia kell a vezető szerepet és Európa ezt megtette, remélve, hogy meggyőzi a többeket a csatlakozásra. Európa mindazonáltal a világon megjelenő minőségi tudományos közlemények 25 százalékát termeli, az USA majdnem ugyanennyit, így ha a két félnek sikerülne megegyeznie, akkor a rendszert biztos meg lehetne változtatni. A Hollandiával azonos erőt képviselő Kaliforniai Egyetem máris jelezte, benne lenne a változásban, s most a többi amerikai kulcsszereplőt szeretné a holland politikus megnyerni a tervnek. Ahogy a zeneipar és a filmipar is új üzleti modellre tért át, ez a tudományos lapkiadásban sem lehetetlen. A jövőt számukra az adatelemzés, adattárolás, és az új tudománymérési módszerek kialakítása jelenti. Ezek a jövőben ugyanúgy milliárdokat hozhatnak a kiadóknak, ahogy a mai rendszer. Ahogy Eric M. Meslin, a kanadai Akadémiák Tanácsának elnöke megjegyezte, a tudományos lapkiadásban elértük a fordulópontot. Mindenki úgy látja, itt az idő, hogy meglépjük, amire megérett az idő. Kérdés, hogy mindenki így gondolja-e, hiszen az árat ezen a területen is valakinek meg kell fizetnie.
