Fordulat Líbiában: Kadhafi fia mégis esélyes a választásokon

Az országot 42 éven át irányító diktátor tíz éve hunyt el, tragikus körülmények között, azonban hagyatéka a mai napig érződik Líbia politikai, gazdasági és társadalmi problémáiban egyaránt.

Muammár Kadhafi 1969-ben került hatalomra és irányítása alatt az észak-afrikai állam a kontinens egyik leggazdagabb országává vált, melyben nagyon jelentős infrastrukturális fejlesztések mentek végbe, a társadalom szinte egészének volt munkája, és mindenkinek hozzáférése volt a közjavakhoz. Ezért cserébe a társadalomnak „csupán” azt kellett elviselnie, hogy a politikai ellenfelek és kritikus hangok könyörtelenül el lettek hallgattatva, a hírhedt tripoli Abu Szalim börtön az év mindennapjában zsúfoltig volt foglyokkal, a vezér személyi kultusza és hatalma az egekig ért és sajtó- és szólásszabadságról nem igen lehetett beszélni az országban. Líbia alig egy évvel ezelőtt zárta le az országot éveken át sújtó polgárháborút, tíz évvel a diktátor halála után – több, mint fél évszázad kihagyás után – újra elnököt választ az észak-afrikai állam.

Azonban a tábornok és az általa felállított rendszer hagyatéka sok esetben a mai napig kísérti Líbia népét.

Gyenge hadsereg és biztonsági űr

Kadhafi 1969-ben katonai puccs keretein belül vette át a hatalmat, ami a későbbiekben kihatott arra, hogyan viszonyul az ország reguláris hadseregéhez. A folyamatos félelem attól, hogy egy-egy erős tábornok kiemelkedik a haderő soraiból és támogatókat szerezve maga mellé, elmozdítja a hatalomból arra késztette, hogy leamortizálja a hadsereget.

Ehelyett különböző zászlóaljakat és brigádokat hozott létre, melyek törzsi alapon szerveződtek és a hozzá lojális személyek – gyakran fiai – vezették őket.

Emellett a Kadhafi által folytatott ellentmondásos külpolitika miatt a nyugati hatalmak súlyos szankciókkal büntették, ami megnehezített a haderő felszereléseinek modernizációját.

Egy erős és a mindenkori hatalomhoz hű hadsereg megléte megakadályozhatta volna azt, hogy Kadhafi halála után az országban a különböző fegyveres milíciák átvegyék a hatalmat. A sok esetben törzsi és regionális alapon szerveződő csoportok a közös cél elérése után – a diktátor megbuktatása – egyből saját érdekeiket helyezték előtérbe, elősegítve ezzel a nemzet szétszakadását és a polgárháború kialakulását.

A Kaddáfihoz lojális hadsereg és biztonsági szervek szétverésével az addig kordában tartott embercsempész szervezetek is folytatták működésüket, ami nagy hatással volt az Európát érintő migráció felerősödésére.

Emellett a kialakult biztonsági vákuumot különböző radikális iszlamista szervezetek töltötték be, melyek addig szinte semmilyen támogatottsággal nem rendelkeztek a líbiai társadalmon belül. Ennek veszélyére Kaddáfi is felhívta a figyelmet, amikor 2011-ben a NATO tagállamok elkezdték bombázni a tüntetők ellen vonuló hadsereget:

Azt a falat bombázzák, amely Európát védi az afrikai migrációtól és az al-Kaida terroristáitól. Líbia volt ez a fal. Most porig rombolják.

Az országban a mai napig rengeteg a belföldi menekült, kiknek a polgárháború miatt kellett elhagyni otthonukat, s habár az ország papíron egyre inkább a tényleges egyesülés felé tart, az infrastruktúrában és lakókörnyezetben okozott pusztítás miatt nem tudnak visszatérni lakhelyükre.

Belföldi menekültek számának alakulása szürkével (Forrás: internal-displacement.org)

A politikai és gazdasági struktúra káosza

Kaddáfi rendszerében nyugati értelemben vett politikai intézményrendszer nem létezett, ez egyrészt a társadalom törzsi identitásából és kultúrájából, másrészt pedig az autoriter berendezkedésből fakad. Az informális hatalmi struktúrák (törzsi, regionális kötelékek a diktátor belső köreivel) a formális, látszatintézmények fölött állt, a hatalom pedig egy kézben összpontosult.

Ez teljességgel megakadályozta azt, hogy a nemzeti identitás felül tudjon emelkedni a törzsi kapcsolatokon, valamint azt is, hogy a politikai pluralizmus és konszenzus kultúrája ki tudjon alakulni a társadalmon belül. Ezért Kadhafi halálával ez a látszólagos intézményrendszer is összeomlott és a politikus azóta sem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Az elkövetkezendő választások talán megalapozhatják egy új korszak kezdetét, azonban az elemzők ebből a szempontból nem kifejezetten optimisták.

Líbia gazdasága az 1960-as évektől járadékgazdaságként működik, melynek gerince az olajexport. Az eköré kiépített patronázs rendszer és a különböző gazdasági intézmények átláthatatlan hálózata komoly feladat elé állítja az ezt megreformálni kívánó politikusokat és szakértőket egyaránt. Ezek a félig független gazdasági és pénzügyi szervezetek felelnek a különböző közművek üzemeltetéséért, fejlesztési alapok kezeléséért és jelenleg szinte semmilyen ellenőrzés alatt nem állnak.

Kadhafi uralma alatt a vezetőiket legalább a börtönbüntetéstől és esetleges kivégzéstől való félelem korlátozta, mára azonban a politikai rendszer gyengesége miatt ez már nem annyira elmondható.

Sokatmondó, hogy a legtöbb külföldi szereplő is őket helyezi előtérbe, szemben a politikusokkal. Szakértők szerint egy nagyszabású gazdasági reform nélkül lehetetlen, hogy Líbia a demokratikus fejlődés útjára lépjen.

Egy újabb Kadhafi Líbia élén?

A tavaly októberben kötött, a polgárháborút lezáró tűzszüneti egyezmény értelmében idén december 24-én elnöki választásokat tartanak az észak-afrikai államban. Eddig azonban úgy tűnik – akárcsak minden más az országban – ez is elég kaotikusan fog lezajlani.

Líbiában nincs független média, nincs egy olyan hatóság, amely a választásokat lebonyolítaná, nincsen semleges biztonsági erő, ezenfelül, ami talán a legfontosabb: nincs alkotmány.

Ezért nincs egy egységes választási törvény és jelölti kritériumrendszer, ami igen csak megnehezíti a kinevezett választási bizottság dolgát. Ehhez párosul még az, hogy az óriási felhozatalból – kilencvennyolcan regisztráltak az elnöki pozícióért folytatott harcra – kevés az alkalmas jelölt és többen közülük nem is indulhatnak.

Mohammed Dbeibah, jelenlegi átmeneti miniszterelnök is bejelentette indulását, azonban a választási bizottság elutasította azt, mivel a jelöltséghez három hónappal a választások előtt már nem viselhet tisztséget az illető. Halifa Haftár tábornok, a tobruki felkelők vezérének regisztrációját elfogadták, ugyanakkor sokan látnák szívesen börtönben a hírhedt hadurat a polgárháború során elkövetett bűntettei miatt.

A legtámogatottabb jelölt?

Végezetül ott van az igazi fekete ló a jelöltek közül: Szajf al-Iszlám Kaddáfi, a diktátor fia. Először 2018-ban vetette fel a gondolatát annak, hogy a későbbiekben irányítaná az országot, azonban regisztrációját nagyon határozottan utasította el a bizottság. Ez nem volt meglepő, hiszen a Nemzetközi Bíróság körözi, valamint a 2011-es forradalmat követően egy líbiai bíróság is halálra ítélte.

Ennek ellenére egyes közvéleménykutatások szerint – már amennyire ezeknek lehet hinni egy ilyen helyzetben – a teljes lakosság körében 57 százalékkal a legtámogatottabb jelölt. Ez abból a szempontból nem meglepő, hogy a líbiai társadalom nagy része a polgárháborús idők alatt kiábrándult a politikusokból, sokan visszavágynak a Kadhafi rezsim alatt tapasztalt viszonylagos jólétbe.

Emellett Szajf al-Iszlám – akárcsak apja – Oroszország támogatását is élvezi, a hírhedt Wagner csoporthoz köthető médiumok mind az ő jelöltségét protezsálják.

Habár elutasították regisztrációját, a napokban nyújtotta be fellebbezését, amit a bíróság el is fogadott, így semmi akadálya indulásának. A harc az elnöki pozícióért ennek következtében végső soron két erőskezű vezető között, Haftár tábornok és Kadhafi fia közt dőlhet el.

Egyikük győzelme sem tenne jót Líbia demokratikus fejlődésének, azonban az ország stabilitását figyelembe véve egy határozott, autoriter jellegű vezér nem biztos, hogy rosszat jelentene. Ebből a szempontból Kadhafinak állhat a zászló december végén. 

Mik a kilátások?

Akárhogyan is alakul az elnökválasztás, elemzők nem jósolnak felhőtlen jövőt az észak-afrikai állam számára. Könnyen lehet, hogy a választások eredményeképp újabb harcok kezdődnek a polgárháború által éveken át sújtott és darabokra szakított Líbiában. Ez a nemzetközi közösséget több szempontból is rosszul érintené: az utóbbi időben viszonylag stabil olajtermelési számokat hozó államban újra visszaesne a produktivitás, ami a jelenlegi megnövekedett energiaigényeket tekintve komoly veszteség lenne.

Másrészről egy újabb humanitárius katasztrófa alakulna ki az országban, amely elengedhetetlenül maga után vonná az Európa felé tartó migráció fellendülését.