IMF: sokan bírálják, de nélküle összeomlana a világgazdaság

Elemzések2019. máj 8.Fellegi Tamás

Többször volt a megmentőnk, sőt a barátunk, aztán nem szerettük, még a hitelét is előre visszafizettük. Sok adósa uzsorásnak tekinti, pedig alacsony kamatra ad hitelt, csak épp elvárja, hogy az adós rendbe tegye gazdaságát. Mi is valójában a Valutaalap szerepe, mit érdemes tudni róla?

Valutaárfolyamok és világkereskedelem

Az IMF, azaz Nemzetközi Valutaalap, amint a neve is mutatja, egész másnak indult, mint amilyen most. A szervezet gondolata még az 1929-32-es válságban fogalmazódott meg, amikor az országok kereskedelem-korlátozó lépésektől remélték hazai termelésük fellendülését, egyúttal valutaleértékelési versenybe kezdtek, de ez csak még nagyobb deflációt hozott, így mélyítettek a válságon, és nemzetközi koordináció híján nem volt kiút ebből az ördögi körből.

A cél az volt, hogy egy olyan szervezetet hozzanak létre, amely képes garantálni a valutaárfolyamok stabilitását és az országok közötti kereskedelem akadálytalanná tételét. A második világháború miatt halasztást szenvedett az ötlet megvalósítása, de 1944 júliusában, amikor a szövetségesek már nyerésre álltak, 45 ország kormánya összeült az amerikai Bretton Woods-ban, létrehozták a helyszínről elnevezett valutarendszert, aminek lényege a valuták egymáshoz képesti árfolyamának fixálása volt. Egyúttal döntést hoztak a Valutaalap létrehozásáról.

Az első hitel

Az IMF formálisan 1945. decemberében jött létre 29 ország részvételével, a tagok száma egy év múlva már 39 volt. A tényleges pénzügyi működést 1947. március elsején kezdte a szervezet, és az első ország, amelynek hitelt nyújtott egy héttel később, Franciaország lett. Nem véletlenül: a háború után a nyugati érdekszférába kerülő országok gazdasága még romokban hevert, Marshall-tervről ekkor még szó sem volt.

Mindenkinek kellett a pénz, mint egy falat kenyér, ráadásul szó szerint: még szinte mindenhol jegyrendszer volt érvényben az élelmiszerek nagy részére, mivel a mezőgazdaság még nem tudott talpra állni a háború után. De hogy a sok szegény ország közül miért a franciák lettek az elsők?

Bármilyen hihetetlen, ennek politikai oka volt: a hitel feltétele az volt, hogy a kormányból kizárják a kommunista minisztereket.

Politikai eszköz

A szervezet így kezdettől politikai eszköz is volt, de ez érthető, hisz Amerika lett a legnagyobb befizető (más akkor még alig tudott befizetni valamit), és a nyugati világban élet-halál kérdéssé vált a kommunizmus elleni harc.

Nem is véletlen, hogy amikor 1982-ben Magyarország a fizetésképtelenség hatására került, a gazdaságilag már kimerülő Szovjetunió sem tudott keményvaluta-hitelt nyújtani, az IMF boldogan felvett minket, elsőként a kommunista blokkból, és ki is mentett egy méretes hitellel.

Felszabadult gyarmatok

De térjünk még vissza a korábbi időkre: az 50-es években a szabad országok színe-java csatlakozott, majd a 60-as években Afrika államaival bővült a kör, mivel ők akkor kezdtek felszabadulni a gyarmati sorból. Ez azt jelzi, hogy az országok fontosnak tartották, hogy kisebb-nagyobb válságok, fizetésimérleg problémák esetén legyen kihez fordulni. A valutaárfolyamok kötöttek voltak, ha valaki ki akarta igazítani (le-, vagy felértékelni), ehhez az IMF engedélye kellett. Ez különösnek tűnhet, de akkor logikus volt: épp az volt a cél, hogy megelőzzenek egy leértékelési versenyt, ami a válságban olyan pusztító volt.

A kötött valutaárfolyamok megszűnése

Ez a helyzet 1971-ig tartott, de idővel túlhaladottá vált a kötött valutarendszer. A gyorsan fejlődő, gazdasági csodát megvalósító nyugat-európai országok valutái erősödtek, ugyanakkor Amerika túlköltekezésbe kezdett, így a dollár túlértékeltté vált. A rendszer fenntarthatatlanná vált: 1971-ben Amerika felfüggesztette a dollár fix áron való aranyra válthatóságát, ami az egész rendszer alapját képezte. Még történtek kísérletek a fix árfolyamok fenntartására, de ezek elbuktak, így 1973 márciusától a valuták többsége szabadon lebeg egymáshoz képest. Sok ázsiai, afrikai és dél-amerikai ország azóta is megpróbálja a dollárhoz vagy egy valutakosárhoz kötni saját pénznemét, amiből a későbbiekben sok probléma adódott, és adódik még ma is.

Első olajválság

A Valutaalap feladata megváltozott, tulajdonképpen az eredeti szerepe, amire létrehozták, meg is szűnt. Akkor azonban hirtelen olyan esemény történt, ami az IMF szerepét hihetetlen módon felértékelte.

Kitört az első olajválság: az arab országok visszafogták az exportot, az ár gyorsan a többszörösére ugrott.

Az energiahatékonyság még a fejlett országokban is gyenge volt, a környezetvédelem még alig érdekelt valakit.

A hirtelen megemelkedő árak így elképesztő módon felborították az importőr országok (a világ nagy része) fizetési mérlegét, miközben az olajkitermelő államok úsztak a devizában. Az IMF gyorsan megszervezte, hogy ebből külön kvótaként fizessenek be, és ezt az összeget gyorsan hitelként kihelyezte a bajba került importőrökhöz. Az olajárért fizetett hatalmas felárat így lényegében visszakapták az importőrök az olajországoktól, de hitel formájában, vagyis ezzel egyfajta halasztott fizetést kaptak, amíg gazdaságuk energiaigényét lecsökkentették, azaz alkalmazkodtak a magas árakhoz.

Második olajválság

Az első olajválság sokkját így nagymértékben sikerült tompítani, így az IMF szerepe és presztízse egyaránt növekedett, talán ekkor érte el csúcsát.

Az 1979-es második olajválság azonban új problémát teremtett, ami új feladatokat rótt az IMF-re. A második olajválság a fejlett országokat kevésbé terhelte meg, azonban az infláció és különösen a kamatok elszálltak. Nem csak az IMF helyezte ki az olajexportőrök pénzét, az úgynevezett petrodollárokat, hanem nyugati kereskedelmi bankok is, mégpedig változó kamatozás mellett, többnyire fejlődő országoknak.

Amikor a kamatok az égbe szálltak (mai ésszel felfoghatatlan, de 15-20 százalék is volt a fejlett országokban) akkor ezen hitelek kamatai is elszálltak, az adósok fizetésképtelenek lettek. Ráadásul az érintett országok hibás gazdaságpolitikával reagáltak, és ez az a probléma, ami sok esetben ma is fennáll, pedig ma már hihetetlenül alacsony a nemzetközi kamatkörnyezet.

Mexikó

Az első komoly gond 1982-ben Mexikó esetében jelentkezett, de fennállt a veszély, hogy a pánik futótűzként továbbterjedhet más eladósodott országok esetében is. A dominóeffektust mindenképpen célszerű volt elkerülni, így az IMF a kereskedelmi bankokkal koordinálva keresett megoldást, de ekkor minden korábbinál erősebben merült fel az a követelés, hogy az eladósodott országok tegyenek lépéseket saját gazdaságuk átalakítására, és tegyenek olyan lépéseket, amely fenntartható egyensúlyt teremt.

Ázsiai vírus

1997-ben volt a következő dominó-effektus: az úgynevezett ázsiai vírus egymás után döntötte le a távol-keleti gazdaságokat. Az alapvető gond az volt, hogy a dollárhoz kötötték valutáikat, de túlértékeltté váltak, így egymás után omlottak össze. Az országok Thaiföldtől Indonézián át Dél-Koreáig az IMF-hez fordultak pénzügyi segítségért, és ez volt az első eset, amikor az IMF-et széleskörű kritika érte, mintegy bűnbaknak tették meg az eladósodott országok.

Reformok

A válság gyorsan elmúlt, hisz önmagában a valutaleértékelések elvégezték a szükséges feladatot: a gazdaságok egyébként nem voltak olyan rossz állapotban. Az IMF mindenesetre az akkori tapasztalatok alapján módosításokat vezetett be: nagyobb figyelmet fordít azóta a bajban lévő országok bankrendszerének rendbetételére, és amikor túl gyorsan apadnak el egy adott ország bevételei, nem kéri azonnal a költségvetési kiadások visszafogását, mivel ez a gazdaság túlzott visszaeséséhez vezetne.

Egyúttal a korábbiaknál fontosabbnak tartotta az IMF, hogy a nemzetközi tőkeáramlások gördülékenyebbek legyenek, ezek útjából elháruljanak az akadályok. Ez meg is hozta a hatását: a nemzetközi tőkeáramlás jótékony hatást gyakorolt a világgazdaság növekedésére: sok ország visszafizette az IMF-nek és más intézményeknek adósságait, sőt komoly valutatartalékot is felhalmoztak.

2008

Végül jött a 2008-as válság, ami érthető módon az IMF-re újra óriási szerepet rótt, hisz amikor elapadt a tőkeáramlás a világban, ki máshoz fordultak volna a bajba került országok?

Az egyik legékesebb példa Magyarországé volt: az október 23-i ünnepi hétvégén gyorsan össze kellett hozni egy mentőcsomagot, nehogy fizetésképtelenek legyünk.

Persze nem mi voltunk az egyetlenek: olyannyira nem, hogy az Alap keretei a válság végére ki is merültek, ezért a hitelező országok nagy összegekkel járultak hozzá, hogy a hitelezési kapacitás a háromszorosára, 750 miliárd dollárra növekedhessen.

A bűnbak szerepe

A válság minden korábbinál jobban rávilágított, hogy mennyire nélkülözhetetlen egy ilyen intézmény, amely egyszerre sok bajba került országot tud finanszírozni. Más kérdés, hogy az adósok gyakran bűnbaknak kiáltják ki, ami nem kis részben politikai okokból következik be:

egy-egy kormány szeret saját, vagy elődjének hibáit elkendőzve a nagy hitelezőre mutogatni, aki nem átall megszorításokat előírni, így a népet kizsigerelni.

A valóság természetesen ennél lényegesen árnyaltabb. A Valutaalap segítségének igénybevétele önkéntes, senki nem kényszeríti rá egyik kormányt sem. Felvehetnek máshonnan is hitelt, illetve olyan komoly kiigazítást is végrehajthatnak, ami szükségtelenné teszia hitelfelvételt. Ennek egyik legékesebb példája ugyancsak Magyarország 2010-11 után: nyilvánvalóvá vált, hogy az addigi magas költségvetési hiányt le kell faragni, a gazdaságot növekedési pályára kell állítani.

A magyar út

A kormány úgy döntött, hogy nem szokványos eszközökkel teremti meg az egyensúlyt: a nyugdíjalapokat nagy részét államosították, ami egy azonnali nagyösszegű bevételt jelentett a költségvetésnek, egyúttal egy komoly kiadási tételtől is megszabadult az állam. Emellett komoly válságadókat vetettek ki, végül bevezeték a pénzügyi tranzakciós illetéket.

A kiigazítás sikerült, azonban ehhez a programhoz az IMF-et jól ismerő forrásunk szerint a szervezet biztosan nem adott volna támogatást, ők csak a szokványosabb, konzervatívabb kiigazító lépéseket fogadják el.

Tudatosabb hitelfelvevők, rugalmasabb feltételek

Ha egy ország tehát az IMF-től akar pénzt szerezni, egyensúlyba kell hozni költségvetését és fizetési mérlegét, és ennek eszközeit bizonyos mértékig megválogathatja, de azokat jóvá kell hagyni az IMF-nek is. A válság óta eltelt időszakban jóval kevesebb a panasz a hitelfelvevők részéről: tisztában vannak azzal, hogy milyen kötelezettségek hárulnak rájuk, és ezek tudatában fordulnak a szervezethez. Ugyanakkor ma már az IMF is rugalmasabb, úgy a hiteltermékek, segélycsomagok választékát, mint az elfogadott intézkedéseket illetően. Azt azonban továbbra sem várhatja senki, hogy úgy nyújtsanak neki pénzügyi segítséget, hogy tovább költekezik, így a visszafizetésre nem sok esély lenne.