Magyar euró: nem végcél, hanem eszköz, egy apropó! De az Olimpia is!

Intenzív időket élünk a magyar gazdaságpolitikai és azon belül a külgazdaság politika egyébként is tarajos vizein. Hamarosan bejelentésre kerül a jövő évi magyar költségvetés és a középtávú gazdasági program, amelyet le kell adni az EU-nak.

De emellett még két nemzeti célkitűzés is középpontba került. Egyrészt szeretnénk olyan makrogazdasági pályára állni, mely révén a következő évtized elején belépnénk az euróövezetbe.

Másrészt napvilágra került egy megbízható közvélemény kutató részéről egy olyan felmérés, miszerint - számomra meglepő módon - a magyar lakosság nagyrészt támogatná egy budapesti nyári olimpia 2036-os megrendezését.

Sőt már regisztráltattuk Lausanne-ban az ezzel kapcsolatos pályázatunkat, és a jövő év elején már az un. rövid listára való bekerülésünket is támogatjuk, aminek révén bekerülhetünk abba körbe, melynek tagjaival közvetlen párbeszédet indítana a döntés előtt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság.

Elöljáróban először is azt emelném ki, hogy a magyar társadalom nagykorúsítása jegyében fontosnak tartom, hogy ezekről a stratégiai kérdésekről párbeszéd induljon a szakmai körök mellett a lakosság széles köreivel, melynek legfontosabb része az lehet, hogy vázoljuk a közvéleménynek azt, hogy mivel jár reálisan a két projekt párhuzamos megvalósítása, és főleg a remélt hozamai mellett milyen államháztartási áldozattal járhat a siker.

Erre már csak azért is szükség van, mert mint azt a korábban is láttuk, a lakosság jelentős része hangulati elemek alapján ítéli meg ezt a két kérdést, és ezért hirtelen irányváltásokra is kész, ami a hazai közvélemény további politikai megosztására is alkalmas lehet. Nem is beszélve arról, hogy ezekről nem kizárt egy népszavazás megrendezése sem, amit korábban a politikai elit - szerintem hibásan - meg akart spórolni, mondván a választott népszuverenitási testületeknek - parlament, budapesti közgyűlés és a mindenkori kormány - kell szakszerűen dönteniük. Elöljáróban azt mondanám, hogy

a nép közvetlen megkérdezése egyik esetében sem feltétel, de szerintem a tét miatt ajánlatos.

Az euró zóna tagság az uniós Csatlakozási Szerződésben vállalt meglévő kötelezettségünk még néhány országgal - Svédország, Románia, Lengyelország és Csehország – együtt. Erről már a belépéskor volt népszavazással megerősített ratifikációnk, de a belépés dátumáról nem volt szavazópolgári megnyilvánulás. A lengyelek vagy a svédek általában erről is meginterjúvolták az EU tagság után a lakosságot. Az olimpia esetében pedig azt tartom fontosnak, hogy ne Budapesten legyen helyi népszavazás, hanem az egész országban, hiszen ez valóban egy össznemzeti vállalkozás, aminek a költségeit és sikereit az egész ország viseli, nemcsak a főváros lakossága. (Nem is értem, hogy a 2016-os kezdeményezésnél miért engedte meg szűk jogi értelmezéssel a Választási Bizottság a helyi, budapesti népszavazás kiírását és aláírás gyűjtését.)

Természetesen magam is előzetes véleményt kell, hogy nyilvánítsak ezekről a kérdésekről és támogatom a mélyebb szakmai majd közéleti vita indítását. Sőt azt is bevallom, hogy az általam ismert pro és kontra érvek alapján mind a kettő esetben inkább hajlok az igenre, mint a nemre. A döntés több, mint érzelmi elköteleződés, de nyilván várom a részletes szakmai vitákat is, azonban ennél a pontnál három feladatra hívom fel a figyelmet.

1. Az ország középtávú programja felette lebeg mindkét konkrét kezdeményezésnek. Nyilvánvaló számomra az, hogy hazánk versenyképessége okozza a legnagyobb gondot, ami javításra szorul, ennek kell minden más szempontot alárendelni. Mindezt például innovációs-technológiai befektetések, azok GDP arányos emelésével - szélesebben a minőségi oktatással, kutatással és felsőoktatással - együtt kell megtenni, mert ez hozza meg alapvetően a lehetőségét a szociális helyzetünk javítására és nem fordítva. A hazai tulajdonú cégeink versenyképessége és termelékenysége vagy azok export és tőkekiviteli képessége - különösen a kkv. szektorban - kulcskérdés, hiszen ezek nélkül a külföldi működő tőke egyre rosszabb magyar hozzáadott értéket hozó becsábítása marad nekünk, mint periférikus országnak. Ebből már ki kellene nőnünk, hiszen hazai cégeinknek szükségük van a maradék jól képzett magyar munkaerőre, vagyis nem csak a külföldi termékek hazai összeszerelésére vagyunk alkalmasak, hiszen az eddigi extenzív fejlődési modellt már kinőttük. Ehhez belső forrásokat is fel kell szabadítanunk - nem elég csak az EU transzfer -, vagyis a magyar humántőke célzott erősítése a nagyobb hozzáadott értéket teremtő képessége miatt, ami a tudati viszonyokon keresztül javítja a népegészségügyi helyzetet és a populizmusnak való ellenállást is. Már ez is kizárja a presztízsjellegű beruházásokon, vagy bizonyos alanyi jogon járó jóléti modell folytatását, növekedésünk egyszerűen nem alapulhat elsősorban csak a fogyasztáson.

A magyar belépés az euróba nem végcél, hanem eszköz, egy apropó.

Annak az apropója, hogy képesek vagyunk rendbe tenni a saját államháztartásunkat és gazdaságpolitikánkat ahhoz, hogy a belépés után is tudjuk a folyamatos intenzív minőségi fejlődésünket úgy finanszírozni, hogy abba ne rokkanjunk bele.

És ezt akkor is meg kell tennünk, ha most ráadásul minden tagállamnak többet kell költeni a védelmi kiadásokra (3,5 % közvetlenül GDP arányosan), de ennek az emelését figyelembe lehet venni - le lehet vonni - a túlzott deficit eljárás szempontjából. Ettől a piacon a hiány még hiány marad, finanszírozása pedig erőt köt le. Most nálunk a legmagasabb a belépésre jogilag kötelezett EU tagállamok között az euró zónába lépés lakossági támogatottsága (80 %-os), de e mögött nincs meg az a társadalmi tudat, hogy ez azzal a hatással jár, hogy nem vagyunk eladósodva, az erőnket nem uzsorakamatok fizetésére és presztízsberuházásokra, megalapozatlan jóléti szavazatvásárlásokra költjük, hanem arra, hogy fenntartható, versenyképes gazdaságot hozzunk létre, amely majd ennek keretében és következtében emelheti a szűkebben és tágabban értelmezett életminőségünket.

Ehhez polgárokra van szükség, akik tudják, hogy le kell mondani sok alanyi jogon járó ingyenes állami juttatásról.

Így a szociális szempontok nélküli szja visszatérítésről vagy rezsi támogatásokról, az ingyenes időskori juttatásról - például tömegközlekedés -, az ingyenes és teljesen fölöslegesen sokcsatornás közmédiáig bezárólag-főleg, ha az utóbbi kínálatának nagy részét a magánszféra is meg tudja oldani. Le kell mondani az élsporton belül a piacosítható látványsportok támogatásáról, ahogy azt már sokan megtették a környező országokban, és le kell mondani olyan kulturális-vallási állami támogatásokról a tényleges mecénás (tagdíjas) magatartások ösztönzése helyett. Gazdasági társaságaink európai és regionális szinten történő támogatási szintje egyébként is fenntarthatatlan.

1. Ha el tudjuk kezdeni (50 éve nagyrészt csak szavakban tesszük) az eladósodottság mértékének megállítását, sőt utána a csökkentését egy takarékos állam működtetésével, akkor az ország versenyképessége javul és ez automatikusan magával hozza az eurózónába való belépés feltételeinek fokozatos teljesítését. Hiszen így nem kell olyan kiadásokra elfecsérelni a megtakarításainkat, mint az Európa-bajnok kamatfizetés, ami azon túl, hogy egy része devizakülföldiek kezébe jut, még elviszi a magyarok megtakarítását a gazdaságfejlesztés - például innovációs kutatás fejlesztése, magas hozzáadott értéket adó technológia vásárlása - helyett. Jóléti szintünk most jóval közelebb van az EU átlagához, mint az innovációs szintünk, ami ellentétes például az észteknél, és a 2009 előtti görög helyzetet tükrözi, aminek tudjuk mi lett a vége. Sajnos itt látni kell az alanyi jogon történő fokozatok nélküli teljes szja visszatérítéseket, amely a kamatbevételekhez vagy a lakásvásárlási rendszerhez hasonlóan csak növeli a szociális különbségeket, és a gazdagoknál nem hoz GDP-t emelő pótlólagos fogyasztást. Lepottyanó szociális juttatásokból és jövedelmekből a gazdagok nem fognak kétszer vacsorázni. Ehhez az kellene, hogy elinduljon az új alkotmányozással együtt (30 év késéssel) egy olyan vita, hogy mi az a kiadás és juttatás, amit alaptörvényi szinten kell a polgároknak és a gazdaságnak biztosítani - az infrastruktúrán belül, az oktatás, a védelem állami monopóliuma, egészségügy mely része - és mi az, amit nem, ami a versenyképességünkhöz nem kell. A skandinávok azért viselik el a magas adókat, mert látják, hogy mire költik azt, és nem kell azon aggódniuk, hogy presztízsügyekre folyik el a befizetett pénzük, pl. a falu vezetőinek luxusutazásain túl, piaci bevételre alkalmatlan, de drágán fenntartott kultúrházakon át toronyugrásra is alkalmas kifűthetetlen versenyuszodákra. Ezt a vitát le kell folytatni, a megállapításait szigorúan be kell tartani, a mecénás és szponzori világba kell utalni a minimum létszükségleten kívüli feladatokat, ahogy azt a jobb sorsot élvező világban teszik. (Ehhez persze megfelelő összeférhetetlenségi és átláthatósági szabályrendszerre van szükség.)
2. Az olimpiai rendezés kapcsán látok olyan jóindulatú, de józan véleményeket, amelyek már most kimondják, hogy az olimpia és az euró tagsághoz a gazdaság rendbetétele és az állami kiadások ehhez történő átszabása nem megy egyszerre. Olimpiát valóban akkor tudtak sikeresen megrendezni, ha egy ország - nemcsak a formálisan rendező város - gazdasága stabil felszálló ágba került, hiszen így tudja kigazdálkodni azokat a pluszköltségeket, ami az olimpiához kell, és ami után piacilag hasznosítható lesz a hátramaradó infrastruktúra. Ennek kapcsán négy kiadási tételre hívnám fel a figyelmet. Az egyik, amit 2015-ben is láttunk a 2024-es pályázatunk előkészítése kapcsán, az a sport infrastruktúra, Az elmúlt 15 évben sok mindent megépítettünk, ha nem is teljesen olimpiai szemszögből, de sok minden megszületett. Igaz, itt még van beruházni való és nem lelkesít az sem, hogy az elmúlt években nem tudtuk folyamatosan piaci bevételekkel fenntartani hatalmas csarnokokat, uszodákat és sok, de a célhoz kicsi stadionokat sem, csak állami vagy önkormányzati fájdalmas dotációkkal.

Második nagyobb tétel a közlekedési infrastruktúra kérdése. Már közlekedési helyettes államtitkárként 2015-ben, a tervezésnél szembesültem vele, hogy nem kezeltük prioritásként azokat a beruházásokat, amelyek kifejezetten a PWC hatástanulmányai alapján a tervezett pályázati helyszínekhez és szállásokhoz kapcsolódnak, hanem maradtak az országosan különböző régiókat kielégítő építkezések gyenge hasznosíthatóságokkal.

2015 óta egyetlen metrómegállót vagy hálózati kapcsolódást nem tudtunk építeni, sőt még tervezni sem, de a lágymányosi vagy észak-csepeli -itt lenne az olimpia epicentruma-beruházásoknál sem történt sok érdemleges lépés, akárcsak az M1 (a koncesszor most kezdte el) és M7 három sávra bővítésében vagy Ferihegy belvárosi bekötésének civilizálásában.

(Megjegyzem: Ferihegy elérte a 20 millió utast és évi 1 millióval már most növekszik a szám, de pl. már tíz éve az M1-en szedtük be a tehergépjármű díjak felét az országban.) Ehhez képest az elmúlt időszakban sehová nem vezető, torzó és nagyrészt üres hidakat adtunk át a Dunán, az M7 helyett Nyíregyháza-Szatmárnémeti vagy az M6 autópályát építettük - bevételi-használati oldalon kozmikus a különbség -, és legalább 500 milliárdért építünk Mohácsnál hidat, ahol egy budapesti déli hídhoz - ami olimpiai rendezés szempontjából is nélkülözhetetlen - képest több tucatszor kisebb forgalmat bonyolítunk majd.

Ennél is nagyobb harmadik falat lesz a szálláshelyek kérdése.

Los Angeles vagy Párizs, netán München már most is piaci alapon rendelkezik a szükséges szállásokkal- több tízezer szobáról szólnak a hírek-, de ebből nálunk főleg az lesz nehezen indokolható építkezés, ami minőségi 4-5 csillagos szállásokról szól, hiszen ennek az utólagos piaci igénye nehezen lesz megmagyarázható.

(2015-ben luxus szállodahajókról hallottam a Dunán erre a célra, de kérdés, hogy egy Öböl-beli uralkodói családnak vagy mondjuk az argentin elnöknek ez elég lesz-e).  A tömeges szállásigénynél jobb a helyzet, hiszen a diákszállókra és bérlakásokra van igény, ha ezt az olimpia után a főváros hosszú távú hitellel meg tudja venni.

És van még egy elem, ami az utóbbi 25 évben került előtérbe: A biztonság költsége.

Eddig jól tudtuk ezt kezelni, mert egy úszó EB-n nem volt akkora terrorveszély a szerencsére biztonságos Budapesten, de egy koncentrált látogatottságú olimpiánál ez nem takarítható meg. Párizsban ez a költség a Francia Számvevőszék szerint 2 milliárd euró volt (a rendezésre költött 10 milliárdból). És ezt

a biztonsági költséget - mely Párizsban a 2025 évi magyar GDP közel 1 %-a volt - nagyrészt le kell írni rendezési folyó vagy működési költségként.

Mindezek miatt alapos nemzeti vita és komplex tervezés szükséges a magyar kiadások átfazonírozására. A nem érintett magyar vidéki régióknak tudomásul kell venniük, hogy most infrastruktúrában a főváros kerül előtérbe, ez eddig az elmúlt tíz évben nem sikerült, ezért is van szükség népszavazás kiírására. És azt sem tartom kizártnak, hogy az államháztartás karcsúsítása mellett még bevezetünk az ÁFA-ban egy olimpiai ÁFÁ-t - mondjuk 27 %-ból egy %-ot -, amiből csak az előkészületekre költhetünk és ezt minden polgár átlátja, tudja és fizeti.

Van feladat tehát bőven ebben a témakörben, nem is kevés. A komolyabb elemzéseket és párbeszédet el kell kezdeni. A célokhoz lemondások kellenek és összefogás, enélkül nem fognak sikerülni.