Mi állhat a hongkongi erőszakos zavargások hátterében?

Elemzések2019. aug 27.Fellegi Tamás

Egyre erőszakosabbak a hongkongi tüntetések, melyeknek sem oka, sem elérendő célja nem látszik világosan. Randalírozni azonban a világon sehol nem lehet sokáig, csoda, hogy Kína eddig is tűrt. Mi lehet az igazi gond, és mi a megoldás?

Ürügy

Immár három hónapja tartanak a hongkongi tüntetések, amelyek egy látszólag jelentéktelen ügy miatt indultak. Most már látszik, hogy csak ürügy volt a Kínával kötendő kiadatási megállapodás (amúgy is furcsa, hogy egy országon belül, még ha két rendszer is van átmeneti ideig, a bűncselekménnyel vádoltakat ne lehessen átadni). A város vezetése felfüggesztette az ügyet, ha ez lett volna a tüntetők tényleges célja, akkor már tárgyalásos formában lehetne a kérdést rendezni.

A demokráciában sem lehet

A tüntetések azonban folytatódnak, se végük-se hosszuk, és egyre erőszakosabbak, miközben mindeddig a rendőrség óvatosan avatkozott be, kerülni próbálták az áldozatokat, komolyabb sérüléseket. Hozzá kell tenni, hogy nincs a világon olyan demokratikus ország, különösen nagyváros, amely ennyi ideig tűrne ilyen erőszakos fellépést, amely már bőségesen kimerítette a hatóság elleni erőszak fogalmát. Ha tovább hagyják, a tömeg erőszakos, megvadult része egyre tovább megy a pusztításban, hisz úgy érzik, bármit megtehetnek.

Hogy csak néhány példát említsünk: a párizsi külvárosi zavargásokban végül a hatóságoknak igen keményen kellett fellépni, hogy rendet tegyenek, de a legkeményebb példa az elhíresült 1992-es véres lázongások esete volt Los Angelesben: a randalírozó, gyújtogató, üzleteket fosztogató, gyilkoló, pusztító tömeget, amely már minden volt, csak békésen tüntető nem, csak a nemzeti gárda bevetésével, fegyveresen lehetett megfékezni. Nem is akárhogy: a tüntetők lábára leadott éles lövésekkel, melyek következtében több mint ezren kaptak lőtt sebet, mire sikerült az erőszakhullámnak véget vetni.

Kézzel fogható követelések ott sem voltak, csak egy ok: négy fehér rendőr túlzott erőszakot alkalmazott egy rendőrségi intézkedésnél egy fekete ámokfutóval szemben. Ezért azonban nem lehet szétverni egy várost, amit Hongkongban sem lehet megtenni, és ha bárki számon kéri majd az esetleges kínai beavatkozást (Hongkongnak csak rendőrsége van, ennél komolyabb fegyveres ereje nincs), akkor Kína bőven hivatkozhat majd ezekre a példákra, és még hozzá is teheti, hogy azoknál bizony nem vártak 3 hónapot.

Nem látszik, mit akarnak

De van-e vajon valamilyen tényleges oka és kézzel fogható követelése a hongkongiaknak? Miközben a hangoztatott követelések, mint hogy mondjon le a városállam vezetője, vagy hogy több demokráciát, nem nagyon mutatják, hogy ténylegesen mi is a cél. Úgy tűnik, mintha az emberek valamiért nagyon frusztráltak lennének, de nem tudja a tömeg, vagy annak valamilyen vezetője megfogalmazni, hogy miért. Mindezt úgy, hogy pontosan tudják: van még 28 évük, utána vége a két rendszernek: teljesen Kína részévé válnak. 28 évre több demokráciát követelni elég fölösleges dolognak tűnik.

Lakhatási gondok

Nos, az Economist értékelése szerint a probléma hasonló, mint ami világszerte, és különösen a nagyvárosokban jelentkezik az utóbbi években. Amióta immár sok éve rendkívül alacsonyak a kamatok a legtöbb fejlett országban, ugyanakkor a világ három legnagyobb jegybankja többletpénzzel árasztotta el a piacot eszközvásárlási programok formájában, azóta a pénz a kötvény-, és részvénypiacokon kívül az ingatlanpiacra is rázúdul, felverve a lakásárakat, és persze ennek nyomában, miután egyre többen szorulnak ki a lehetséges vevők közül a tényleges használók, a bérleti díjakat is.

Ez különösen a viszonylag kisebb területű, de nagyobb városokban súlyosabb probléma, azonban egy kvázi városállamban, ahonnan nincs hová kiköltözni a várostól távolabb, egyenesen lehetetlen helyzet áll elő, ha nem sikerül egy, az állam által is segített, elfogadható rendszert kialakítani. Egy ilyen nagylétszámú városállamban elsősorban csak felfelé lehet terjeszkedni, de ennek is megvannak a határai, 20-30 emeletesnél magasabb házak már nem használhatók lakóháznak (gondoljunk bele, nálunk már a 10 emeletes panelek is ijesztőek). Nos, ha a város segíteni akar a helyzeten, ahogy Szingapúr teszi, akkor megpróbálja a korábban más célra használt, de beépíthető területeket felszabadítani.

Oligarchák markában

Hongkongban azonban különleges helyzet állt elő: az ingatlanpiac néhány oligarcha kezében van, és ez korábban Kínának sem volt ellenére, miután 1997 után, amikor a városállam visszakerült Kínához, együttműködtek Kínával, sőt ott is komoly földterületeket vásárolhattak. Hongkong vezetése azonban a még szóba jöhető földterületek közül keveset bocsát aukcióra, ezeket megveszik az oligarchák, és ülnek rajtuk, nem építkeznek, mivel nem akarják új lakásokkal elárasztani a piacot és így a lakbéreket csökkenni hagyni.

Így viszont úgy megdrágult a lakhatás a városban, hogy ezzel a korábbi viszonylagos jólét teljesen elveszik, hisz a jövedelmek nagy részét felemésztik a lakhatás költségei. Egy átlagos lakás bérleti díja egy havi átlagfizetéssel egyezik meg (17 ezer hongkongi dollár, kb. 2200 amerikai dollár, nagyjából 650 ezer forint). Egy éves fizetésből alig több mint egy négyzetméternyi lakást lehet venni, nyolcadannyit, mint New York vagy Tokió esetében.

Zsebükben a kormány

Az oligarchák a gazdaság más részeit is uralják, és ráadásul a politikai vezetésre is egyre nagyobb a hatásuk, és elleneznek mindenfajta demokratikusabb választási rendszert, de még a jóléti juttatásokat sem támogatják, és meggátolják az olcsó lakások tömeges építését (amely Szingapúrban olyan jól működik). Mindeközben a hongkongi kormány bevételének 27 százaléka a földek oligarcháknak való eladásából származik, így körbe is ért a folyamat.

Ennek fényében már jobban érthető, hogy miért elégedetlenek a hongkongiak százezrei, nemcsak az erőszakosabb tüntetők, és miért követelik a város vezetőjének távozását, na meg a több demokráciát (azaz ők választhassák meg a kormányt, olyan politikusokkal, akikre nincs, vagy kevésbé van befolyása az oligarcháknak). Nos, a követelések ilyen értelemben már érthetőbben lennének, ha ki is mondanák pontosan, hogy mi a gond, mindezt erőszak nélkül.

Kína kezében a megoldás?

Kína valószínűleg pontosan tisztában van a helyzettel, így azzal is, hogy a politikai stabilitás és a közrend helyreállítása mellett az oligarchákra is nyomást kell gyakorolniuk, hogy több földet engedjenek át a beépítésre. Az Economist szerint 1000 hektár terület (10 négyzetkilométer) azonnal beépíthető lenne, emellett lejár egy 170 hektáros golfpálya bérleti joga is jövőre.

Kérdés persze, hogy Kína mit szeretne elérni: nem kizárt, hogy eddig a hongkongiak életminőségének a kínaiakéhoz való igazítása is szempont volt, hogy 28 év múlva ne legyen kemény az átmenet. Ha így van, ez a politika most valamelyest kiigazításra szorul. Mindenesetre rövid időn belül megoldást kell találni, hisz az erőszakos tüntetések sorozata nem folytatódhat akármeddig már csak azért sem, mert összeroppantja a városállam gazdaságát.

Hongkong elmúlt 20 éve – ígéretek és valóság

Hongkong 1997-es átadását követően az „egy ország, két rendszer” politikájához híven, Kína a be nem avatkozás mellett állt és aszerint cselekedett. Azonban ahogy múlnak az évek, ez mintha feledésbe merülne, és Peking egyre szorosabb ellenőrzés alá vonja a volt brit gyarmatot. Hongkongot rengeteg belső probléma feszíti, felülről pedig a pekingi vezetés nyomása nehezedik rá. A hongkongi főkormányzó feladata lenne ezeket a helyzeteket enyhíteni, akinek viszont nincs meg a társadalmi támogatottsága. A helyzet egyre eszkalálódik, és mielőbbi megoldást kíván.

A helyzettel kapcsolatban a Pallas Athéné Innovációs és Geopolitikai Alapítvány oldalán, ITT tájékozódhat.