Brit választások: bukhat a kormányfő, de káosz jöhet utána

Két következtetést mindenképpen érdemes levonni a 2026. májusi brit választások eredményeiből - írja Harb Jad Marcell az elemzésében.

Először is, a walesiek szavazatai következtében az Egyesült Királyságnak immár három tagországát – az úgynevezett „kelta peremet” (Celtic fringe) – olyan pártok kormányozhatják, amelyek az Egyesült Királyság felbontásátszorgalmazzák (legalábbis elméletileg).

Az SNP és a Plaid mellett ugyanis Észak-Írországban is egy baloldali nacionalista formáció, a Sinn Féin a legnagyobb párt – amely a 2022-es választás óta az ír nacionalista és brit lojalista pártok közös kormányzásba való bevonásán alapuló konszociális politikai rendszerben a Demokratikus Unionista Párttal (Democratic Unionist Party, DUP) közösen kormányoz. Az északír első miniszter, Michelle O’Neill rögtön jelezte is, hogy a pártja együttműködne Swinneyvel és Rhun ap Iorwerthtel az Egyesült Királyság felbomlasztásában. Az SNP vezetője jelezte, hogy kész a Sinn Féinnel való együttműködésre, és a Plaid is nyitott az egyeztetésekre. Az összefogásuk komoly veszélyt jelenthet az Egyesült Királyság integritása szempontjából.

Kérdés, hogy a gyenge munkáspárti londoni kormány elejét tudná-e venni, hogy mindhárom országban egyszerre a függetlenségi – illetve az ír egyesülési – népszavazás kiírását követelnék.

Egy jövőbeni Reform-kormányzat még tovább erősítheti az elszakadáspárti hangokat a kelta népek körében, már csak azért is, mert Farage pártja sok tekintetben az angol nacionalizmusból táplálkozik, és alapvetően nem szimpatizál a nekik adott autonómiával. A „kemény kéz” politikája viszont megbonthatja az eddigi kulturált együttműködést London és a három másik főváros között, ami kaotikus viszonyokhoz vezethet, és szintén az utóbbiak elszakadásához vezethet, akár a brit kormány akarata ellenére is.

A választások másik lényeges fejleménye, hogy Nagy-Britanniában a két nagypárt politikai váltógazdasága végérvényesen megszűnt, és sokpárti rendszer alakult ki.

Angliában a toryk és a Labour mellett a szintén hagyományos pártok (az utóbbi időben elterjedt kifejezéssel: legacy parties), a libdemek, a Reform és a zöldek is komoly tényezővé váltak, sőt bizonyos régiókban, városokban azok a legerősebbek. Skóciában és Walesben az említettek mellett megjelent egy-egy nacionalista párt is, így ott hatpártrendszerről beszélhetünk.

A kialakult helyzet többféle következménnyel jár.

Egyrészt a londoni parlamenti és az angol tanácsi választások során alkalmazott relatív többségi választási rendszert hallatlanul kiszámíthatatlanná teszi, ha öt jelentős párt küzd a mandátumokért.

Míg a rendszer a két nagypárt – illetve sok helyen a konzervatívok vagy a Munkáspárt váltópártjaként a libdemek – esetén kielégítően működött, addig öt hasonló méretű pártnál az országosan 1-2 százalékos népszerűségi különbség is drámai eltéréseket okozhat a mandátumokban.

Másrészt a győztes párt akár a viszonylag csekély többsége esetén is dominálhatja a politikai színteret, ha az ellenfelei kellően megosztottak – hasonló volt tapasztalható a skót egyéni választókerületi voksok alapján az SNP kapcsán.

Viszont az is probléma, ha annyira kicsi a szavazataránybeli különbség, hogy az már az eredmény legitimitását veszélyezteti, mivel ilyenkor a szavazatok döntő többségét nem lehet mandátumra váltani. Erre álljon itt egy mostani példa. A birminghami Tyseley & Hay Mills tanácsi választókerületet a zöldpárti Atikur Rahman 20,5 százalékkal tudta megnyerni egy hétpárti versenyben, így a szavazatok közel négyötöde nem eredményezett mandátumot.

Egy további probléma, hogy a legtöbb most megválasztott tanácsban egyik párt sem szerzett többséget, ami nyilván koalíciókényszert szül, és bár ez nem feltétlen rossz dolog, de a brit rendszerben némileg szokatlan – az említett Birmingham esetében például ma még lehetetlen megmondani, hogy a kerületet milyen konstellációban fogja vezetni az új, szegmentált testület.

De Westminsterben is hasonló lehet a kimenetele a következő parlamenti választásnak.

Ugyanakkor a választói magatartás már részben alkalmazkodott a jelenlegi választási rendszer jelentette problémák kezeléséhez.

A jobb- és baloldali pártokra leadott szavazatok aránya összességében csekély mértékben változik. Lassanként ugyanis mindkét oldalon kialakul egy stabil blokk, és a két nagypárt egyikében csalódott választók nem a másikra szavaznak át, inkább a blokkon belüli formációk közül döntenek egyik vagy másik mellett. (A mostani választáson több helyen is megmutatkozott a jövő: kétpárti verseny volt, de nem feltétlenül a toryk és a Labour, hanem a helyi erős bal- és jobboldali szereplő között.)

Így a választók a taktikai szavazásuk eredményeként az adott blokkon belüli legesélyesebbnek tűnő pártot támogatják a mandátumok megszerzésében. (A taktikai szavazásnak jelentős brit hagyománya van például a libdemek esetében).

Ez a kétblokkverseny az egyes helyeken más és más formációk között zajlik majd, amelyek kimenetele nagyon változatos lehet, ami az országos és a területi eredmények, mandátumarányok tekintetében továbbra is sokpárti eloszlást vetít előre.

A teljes elemzés ITT olvasható.