Lövés nélkül a csatamezőn: Kína lehet az iráni háború nyertese

Hat hónappal az Egyesült Államok és Irán közötti háború kezdete után a konfliktus egyik fontos szereplője egy olyan ország, amely egyetlen lövést sem adott le.

Kína nem hadviselő fél és nem is Irán katonai szövetségese, de semmiképpen sem tekinthető semleges megfigyelőnek.Peking – amely 2021 óta Teherán hivatalos „stratégiai partnere”, ami védelmi koordinációt is magában foglal – elkerülte a közvetlen katonai részvételt és tárgyalásokat, rendezést sürget. Ugyanakkor ellenzi Irán katonai vagy gazdasági megfojtását és egy Washington, illetve Tel-Aviv által diktált regionális biztonsági rend kialakítását.Első pillantásra a háború rendkívüli geopolitikai lehetőséget kínál Pekingnek. Az Egyesült Államok újabb közel-keleti konfliktusban köti le katonai erőforrásait, Irán egyre inkább Kínára szorul, az arab államok pedig megkérdőjelezik, hogy az amerikai katonai fölény – benne a kiterjedt regionális támaszpontrendszerrel – továbbra is képes-e garantálni biztonságukat. Eközben Peking olyan nagyhatalomként jelenítheti meg magát, amely a katonai beavatkozás helyett a diplomáciát részesíti előnyben.

Washington regionális presztízse komolyan sérült, mivel a sűrű támaszponthálózat, légvédelmi rendszerek és haditengerészeti fölény ellenére sem tudta megakadályozni, hogy az iráni támadások elérjék vagy fenyegessék regionális partnereit. A Perzsa-öböl államai azt tapasztalják, hogy a Washingtonhoz való szoros igazodás nem feltétlenül védi meg őket az iráni megtorlástól.A mérleg másik oldalán viszont ott van Kína, a világ legnagyobb kőolajimportőre, amely erősen függ az öbölbeli energiától. A Hormuzi-szoros szénhidrogén forgalmának vaskos visszaesése az ázsiai szuperhatalom egyik legérzékenyebb stratégiai sebezhetősége. A háború Jemen és a Báb el-Mandeb-szoros irányába történő kiszélesedése tovább súlyosbítja a Vörös-tenger biztonsági helyzetét.

A tengeri energiaszállítások biztonsága ezzel egyidejűleg került veszélybe az Arab-félsziget mindkét oldalán.

A paradoxon szembetűnő:a háború úgy teremt új geopolitikai lehetőségeket Kína számára, hogy közben destabilizálja azt a regionális gazdasági környezetet, amelynek Peking maga is az egyik legnagyobb haszonélvezője.

Amerika háborúja, Kína stratégiai haszna

A legnyilvánvalóbb kínai előny az Egyesült Államok globális geopolitikai súlypontjának eltolódása. Minden amerikai repülőgép, rakétavédelmi üteg, hadihajó és lőszer, amelyet a Közel-Keleten kötnek le, máshol nem áll rendelkezésre. A több mint fél éve tartó iráni háború következtében máris kritikus szint közelébe estek vissza az amerikai készletek például légvédelmi elfogórakétákból, távoli indítású precíziós rakétákból és tüzérségi lőszerekből.

Peking számára nem elsősorban a háború dollárban kifejezett költsége fontos, hanem az amerikai figyelem és katonai képességek elterelése az Indo-csendes-óceáni térségről.Kínának nem kell az USA veresége ahhoz, hogy előnyre tegyen szert: elég, ha Washingtonnak aránytalanul sok időt, politikai tőkét és katonai erőforrást kell egy elhúzódó közel-keleti konfliktusra fordítania.

A háború ugyanakkor értékes hadműveleti tapasztalatot ad az Egyesült Államoknak a rakéta- és drónhadviselés, a légvédelem és az elektronikai hadviselés terén, miközben a fegyvergyártás felpörgetését is kikényszeríti.

Ami ma kimeríti az amerikai készleteket, hosszabb távon erősítheti a hadiipari bázist.

Kína Achilles-sarka

Gazdaságilag a mérleg korántsem kedvező Kína számára, mivel olajfogyasztásának nagy részét importálja és a Perzsa-öböl a meghatározó beszerzési forrása.

Hormuz tartós megbénulása ezért pontosan azt az energiabiztonsági forgatókönyvet idézi elő, amitől Peking évtizedek óta tart.

Kína ugyanakkor – legalábbis ez idáig – meglepően ellenállónak bizonyult az olajpiaci bizonytalanságokkal szemben. Hatalmas stratégiai és kereskedelmi szénhidrogén-készletekkel rendelkezik, diverzifikálta külföldi beszállítóit, gazdasága pedig egyre kevésbé olajfüggő.

Az elektromos járművek, a fejlett vasútrendszer, a megújuló energiaforrások és az atomenergia, valamint a hazai szénalapú áramtermelés jelentősen mérséklik egy olajsokk hatását.

De az ellenálló képesség nem jelent sebezhetetlenséget.

A válság megdrágította az energiát és a tengeri szállítást, miközben megmutatta Pekingnek, hogy az amerikai pénzügyi szankciók megkerülése és a tengeri haderővel szembeni védekezés között alapvető különbség van.Az amerikai dollár megkerülhető jüannal, közvetítőkkel vagy barterügyletekkel, egy amerikai tengeri blokád semlegesítése azonban összehasonlíthatatlanul nehezebb.

Ez Kína számára talán a háború legfontosabb stratégiai figyelmeztetése:

az ország gazdasági nagyhatalom, de energiaellátásának jelentős része továbbra is olyan tengeri szűkületeken halad át, amelyek biztonságát nem Peking ellenőrzi.

Hormuztól Báb el-Mandebig

Peking dilemmája egyre súlyosabbá válik, ahogy a konfliktus regionálisan szélesedik. A jemeni húszik fokozódó aktivitása a Vörös-tenger térségében a Báb el-Mandeb-szoros biztonságát is veszélyezteti. Szaúd-Arábia ezért Pekinget is arra kérte, hogy használja fel teheráni befolyását a húszik megfékezésére.

Mindez rávilágít Kína sajátos helyzetére:

Peking évtizedeken át élvezte az amerikai hegemónia egyfajta potyautas-előnyét.

Az amerikai Ötödik Flotta és Washington regionális biztonsági rendszere nyitva tartotta azokat a tengeri útvonalakat, amelyeken Kína olajat és saját exportáruit szállította, miközben a rendszer katonai költségeit nagyrészt az Egyesült Államok viselte.

Az iráni háború most ennek a biztonsági rendnek a korlátait mutatja meg. Ha az amerikai dominancia gyengül, miközben Hormuz és Báb el-Mandeb bizonytalanná válik,

Peking egyre kevésbé lehet egyszerre geopolitikailag kívülálló és energiabiztonsági szempontból védett.

Kína számára ebből adódik a háború egyik legfontosabb kérdése: élvezheti-e az amerikai regionális dominancia hanyatlásának geopolitikai előnyeit anélkül, hogy idővel át kellene vállalnia valamennyit azokból a biztonsági költségekből, amelyeket eddig túlnyomórészt Washington viselt?

Közel-keleti NATO

A regionális amerikai biztonsági szerep átalakulásának és hanyatlásának látványos jele az augusztusban aláírt Mekkai Védelmi Megállapodás Pakisztán, Törökország és Szaúd-Arábia között.Az egyezmény szerint a három ország bármelyike elleni fegyveres támadást mindhármuk elleni támadásnak tekintik – olyan formula ez, amely a NATO kollektív védelmi elvére emlékeztet.

Persze zsurnalisztikai túlzás „Közel-keleti NATO”-nak nevezni az új szövetséget. Nincs például NATO-szintű integrált parancsnoksága és egyelőre nem tudni, hogy válsághelyzetben mennyire automatikusan működne a kölcsönös segítségnyújtás. Jelentősége azonban nem elsősorban a szövetség jelenlegi katonai erejében rejlik.

Az egyezmény azt jelzi, hogy a tágabb térség meghatározó államai már nem tekintik magától értetődőnek, hogy biztonságuk végső garantálója kizárólag az Egyesült Államok legyen.

Az új védelmi szövetség Szaúd-Arábia pénzügyi és energiahatalmi súlyát Törökország jelentős haderejével és NATO-tapasztalatával, valamint Pakisztán katonai és nukleáris képességével kapcsolja össze. A „Közel-keleti NATO” az USA-központú regionális biztonsági rendszertől való távolodás egyik egyértelmű jele.

De ez nem Amerika végleges távozását jelenti, mivel Washington továbbra is olyan hírszerzési, légi, tengeri és rakétavédelmi képességekkel rendelkezik, amelyeknek nincs regionális megfelelőjük. Ami gyengülhet, az az amerikai kizárólagosság.

Kína ebből a helyzetből geopolitikailag profitálhat.

Egy multipolárisabb Közel-Keleten hatalmas gazdasági súlyát könnyebben konvertálhatja politikai befolyássá. Különösen érdekes lesz a nukleáris Pakisztán szerepe, amely Kína egyik legszorosabb stratégiai partnere. Peking így közvetve is kapcsolódik az átalakuló regionális biztonsági rendhez anélkül, hogy maga közvetlen katonai garanciát vállalna.

Csakhogy ha Washington egyre kevésbé viseli Hormuz, Báb el-Mandeb, az olajterminálok és a tengeri útvonalak biztonságának költségeit, valakinek át kell vennie legalább e feladatok egy részét. A regionális multipolaritás ugyanis Peking számára csak addig előny, amíg nem válik veszélyes biztonsági vákuummá.

Irán – egyszerre eszköz és teher

Egy meggyengült és elszigetelt Irán gazdaságilag és diplomáciailag mindinkább Kínára szorul, ami dupla előnyt jelent:

úgy növeli Peking befolyását, hogy közben Teherán jelentős amerikai katonai erőforrásokat köt le.

Irán Kína stratégiai és BRICS-partnere, de nem formális katonai szövetségese. Peking nem akar háborút kockáztatni az Egyesült Államokkal Teheránért. Ráadásul egy olyan Irán, amely tartósan destabilizálja a Perzsa-öblöt, Kína számára nem annyira stratégiai eszköz, mint inkább gazdasági teher.

Kínának Szaúd-Arábiához, az Egyesült Arab Emírségekhez és a többi arab energiatermelőhöz is fontos érdekei fűződnek. Nem akarja Teherán katonai és gazdasági összeomlását, de azt sem, hogy Irán Amerikával szembeni ellenállása szétzilálja azt a kereskedelmi rendszert, amelytől a kínai gazdaság kritikusan függ.

A szaúdi kérés a minap, hogy Peking használja fel befolyását a húszik kordában tartására, fontos fordulópontot jelenthet. Minél nagyobb Kína diplomáciai befolyása, annál erősebb lesz az elvárás is, hogy ezt a regionális rend – köztük a szabad tengerhajózás – fenntartására használja.

A nagyhatalmi befolyás előbb-utóbb felelősséget is teremt.

Akkor Kína a nyertes?

Az összmérleg két különböző eredményt mutat.

Relatív geopolitikai értelemben Kína profitálhat az iráni háborúból.

Washington figyelme és katonai erőforrásai megoszlanak; az amerikai biztonsági kizárólagosság erodálódik a régióban; Irán jobban függ Pekingtől; az arab államok pedig diverzifikálják biztonsági kapcsolataikat és új partnereket keresnek. A Mekkai Megállapodás feltűnően jelzi, hogy a Közel-Kelet biztonsági architektúrája egyre kevésbé szerveződik egyetlen külső nagyhatalom köré.

Abszolút gazdasági és biztonsági értelemben viszont Kína pillanatnyilag jelentős árat fizet.

A magasabb energia- és szállítási költségek, Hormuz és Báb el-Mandeb nagyfokú bizonytalansága, valamint energiaellátásának tengeri sebezhetősége közvetlenül érinti Kína alapvető érdekeit. A háború továbbterjedése meredeken növelheti ezeket a költségeket.

És itt jutunk el Kína általános regionális helyzetének központi paradoxonához: Peking ugyan hasznot húz az amerikai közel-keleti hegemónia általános gyengüléséből, de nem profitál magának a szűken vett közel-keleti biztonsági rendnek az eróziójából.

Kína évtizedeken át olyan világkereskedelmi rendszerben virágzott, amelynek tengeri biztonságát aránytalanul nagy mértékben az Egyesült Államok finanszírozta és védte. Peking most egyszerre szeretné az amerikai dominancia gyengülését és az általa nyújtott biztonsági közjavak – mindenekelőtt a szabad hajózás és a terrorizmus elleni fellépés – fennmaradását. Ez a konstelláció aligha fenntartható hosszú távon.Ha a háború egy multipolárisabb, de működőképes Perzsa-öbölbeli rendet eredményez – amelyben csökken az amerikai dominancia, Irán fennmarad, az arab államok önállóbbá válnak, Kína pedig nagyobb diplomáciai befolyásra tesz szert katonai kötelezettségek nélkül –, akkor Peking a konfliktus egyik fő stratégiai haszonélvezője lehet.

Ha viszont az amerikai szerep gyengülése biztonsági vákuumot hagy maga után, Hormuz és Báb el-Mandeb tartósan bizonytalanná válik, az új regionális szövetségek pedig nem képesek átvenni az amerikai biztonsági funkciókat, Kína gazdasági veszteségei könnyen felülmúlhatják geopolitikai nyereségeit.

A döntő kérdés ezért nem az, hogy Kína „megnyeri-e” az amerikai-iráni háborút, hanem hogy milyen Közel-Kelet marad utána.Peking egy olyan régiót szeretne, amelyet kevésbé ural az Egyesült Államok.

A háború azonban arra figyelmezteti, hogy egy olyan Közel-Kelet, amelynek biztonságáért senki sem vállal elegendő felelősséget, Kína számára is sokkal veszélyesebb lehet.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.