Miért nincs még több magyar élelmiszer a boltokban?

Elemzések2018. dec 13.Növekedés.hu

Továbbra sem jut be az élelmiszerláncokba sok magyar gazdálkodó terméke, mert nagy részük képtelen előállítani komolyabb mennyiségben jó minőségű árukat. A megoldás a kisebb termelőket összefogó integráció erősítése lenne, de a szabályozási kérdésekről nincs konszenzus. Egyre nagyobb problémaként vetődik fel a magyar agráriumban, hogy sok gazdálkodó önmagában nem képes piacképes és hatékony termelésre.

A nehézségeket fokozza, hogy a mezőgazdasági szereplőknek hosszabb távon az uniós támogatások csökkenésére kell felkészülniük, miközben az élelmiszerpiaci verseny egyre élesedik. 
Ezért sokak szerint az „életben maradáshoz” termelői összefogásokra lesz szükség, és minden jel arra mutat, hogy az ágazati együttműködéseknek nincs igazi alternatívájuk. A gazdálkodói összefogások célja lehet a termelés és a beszerzés is, de jelentőségüket a közös fellépésen alapuló értékesítés mutatja meg leginkább. Ma jól látszik például, hogy a termelőknek külön-külön kevés esélyük van arra, hogy termékeik bekerüljenek az élelmiszerforgalom szempontjából meghatározó üzletláncokba, ezért áruik legfeljebb közvetítő kereskedőkön keresztül jelenhetnek meg a forgalomban.
Így viszont hiába nőtt egyes statisztikák szerint a magyar és a külföldi élelmiszerek aránya 80-20 százalékra a hazai boltokban, az értékesítési haszon jelentős része nem a gazdálkodóknál csapódik le. 
A piacra jutást sokszor nem is a megfelelő minőség akadályozza, hanem egyszerűen az a tény, hogy a gazdálkodók egyenként nem képesek előállítani annyi terméket, amennyire az áruházakban a folyamatos kínálathoz szükség lenne. A mennyiségi problémák nem csak a belföldi élelmiszer-értékesítéseket, hanem az agrárgazdasági (alapanyag)exportot is befolyásolják, mivel – például a gabonabizniszben - üzleteket hiúsíthat meg, illetve árcsökkenést eredményezhet, ha a hazai árutulajdonosok a kívánt tételnagyságban nem tudnak leszállítani egyöntetű áruminőséget a külföldi vevőknek. Vannak persze pozitív példák is, hiszen a tej- vagy a baromfiszektorban már régebb óta működnek úgynevezett önkéntes termelői csoportok (tcs-k), a zöldség-gyümölcs ágazatban pedig termelői-értékesítési szervezetek (tész-ek), de általában véve a hazai agrárium ezzel együtt is szervezetlennek számít. Ezt bizonyítja, hogy egy kamarai stratégiai anyag szerint a tcs-k és a tész-ek a mezőgazdasági áruforgalom 15-20 százalékát bonyolítják csak le, ezért már az is jó eredmény lenne, ha a részarány belátható időn belül legalább 30 százalékra növekedne. Némileg árnyalja a képet, ha szervezett(ebb) értékesítésnek tekintjük azokat az eseteket is, amikor a gazdálkodók a piacon egyénileg lépnek fel, de legalább egy évre szerződést kötnek a felvásárlókkal és a feldolgozókkal. Ez termelői szempontból biztosabbá teheti az értékesítéseket, bár a termékek így sem kerülnek feltétlenül közelebb az élelmiszerláncokhoz, mivel sokszor inkább alapanyag-eladásokról van szó.
Mindenesetre ilyen értelmezésben a legnagyobb hazai agrárágazatnak számító gabonaszektorban a termelői-felvásárlói együttműködések aránya meghaladhatja az 50 százalékot, de például Németországban ez a mutató ma 80 százalék felett mozog.
A piaci fellépés erősítő tcs-k, tész-ek és egyéb termelői szerveződések létrehozásának ösztönzése az elmúlt években is prioritás maradt, de az agrárkamara berkein belül született egy olyan átfogó koncepció is, amely a termelők és a felvásárlók közötti integrációs kapcsolatokat kívánta fejleszteni. E tervezet az országos szintű integrátorokat állami – például beruházási vagy adminisztratív-ügyintézési - kedvezményekkel igyekezett volna rábírni arra, hogy bővítsék a velük kapcsolatban álló termelők körét. Sokan viszont az elképzeléseket úgy értelmezték, hogy Magyarországon egyfajta nemzeti integrációs rendszer épülne ki, és a piaci alapon működő integrátori vállalatok rovására az állam kapna fajsúlyosabb szerepet. A piaci integrátoroknál főként az váltott ki nemtetszést, hogy a koncepció szerint a vállalatoknak együttműködési megállapodást kellett volna kötniük a kormánnyal, ha az állami kedvezményeket igénybe akarták volna venni. Emellett az az elképzelés is komoly kritikákat kapott, amely szerint az integrátoroknak élelmiszer-feldolgozási tevékenységet is folytatniuk kellett volna, mert e feltételnek mai működési formájukban a legnagyobb hazai integrátorok sem feleltek volna meg.
Ezért a koncepció végül lekerült a napirendről, és a legújabb hírek szerint a kormány az integrátori ágazatot a közeljövőben sem kívánja szabályozási reform alá venni.
Az integrátori tevékenység lényege, hogy a társaságok szerződéses keretek között különböző szolgáltatásokat nyújtanak a gazdálkodóknak, így például inputanyagokkal – vetőmagokkal, növényvédő szerekkel, műtrágyával – látják el őket, gépeket és alkatrészeket értékesítenek, forgóeszköz-hiteleket helyeznek ki, szaktanácsadási szolgáltatásokat nyújtanak, illetve fel is vásárolják a megtermelt terményeket. Mindezt természetesen szolgáltatási díjak felszámításával és kereskedelmi haszon reményében teszik.

Ma Magyarországon a legnagyobb integrátornak a 270 milliárd forint körüli éves árbevételű nádudvari KITE Zrt. számít, amely Csányi Sándor OTP elnök-vezérigazgató tulajdonában áll. A második helyet pedig a cseh Andrej Babis befektető-politikus érdekeltségébe tartozó bábolnai IKR Agrár Kft. foglalja el, amely 100 milliárd forintos éves forgalmat bonyolít le. Az elmúlt években integrátori jellegű tevékenységbe kezdett a Bige László üzletember tulajdonában lévő pétfürdői Nitrogénművek Zrt. is, emellett pedig számos nagy inputanyag-forgalmazó, élelmiszer-feldolgozó és terménykereskedő cég, illetve több regionális jelentőségű agrárvállalat is épít maga köré kisebb-nagyobb termelői integrációkat.

Az integrációs tevékenység speciális esetének tekinthetők a mintagazdaságok, amelyek szabályozását a 2015-2016-os állami földárverések kapcsán alkotta meg a kormány. A mintagazdaságok egyik legfontosabb kedvezménye, hogy bérelt állami földjeit nem adja el az állam, vagyis azok nem kerülhetnek magántulajdonba. Az országban ma három állami – a szilvásváradi, a bábolnai és a nemrég újjáalapított mezőhegyesi – mintagazdaság működik, de ezek mellett a kormány piaci alapon szerveződő mintagazdaságokként ismerte el a Csányi-tulajdonú Baranya megyei Bóly Zrt.-t és Tolna megyei Dalmand Zrt.-t, amelyek együttesen mintegy 25 ezer hektárnyi állami területen gazdálkodnak. Mostanáig tehát csak e két magánvállalat kapott mintagazdasági elismerést. A szabályozás szerint a kormány elsődleges szempontja, hogy a mintagazdaságok egymásra épülő (vertikális) tevékenységeket valósítsanak meg, vagyis ne csak termeljenek-termeltessenek, hanem például élelmiszer-feldolgozást is végezzenek. (E követelményt a Csányi Sándorhoz tartozó Bonafarm-csoport a Pick Szeged Zrt.-vel, a mohácsi MCS Vágóhíd Zrt.-vel, illetve idéntől a szentesi Hungerit Zrt.-vel teljesíti). Sokan ezzel egyetértve úgy vélik, hogy a termelő-termelői és a termelői-felvásárlói integrációs kapcsolatok fejlesztése mellett arra kellene törekedni, hogy a gazdálkodók minél több élelmsizer-feldolgozóban vásárolhassanak tulajdont, mert így piaci pozícióik is jelentősen erősödnének.
Még tovább ment azonban Nagy István agrárminiszter, aki kinevezése utáni nyilatkozataiban azt tűzte célul, hogy a hazai gazdálkodók a jövőben szerezzenek tulajdont a nagy élelmiszerláncokban is. 
A tárcavezető e kívánalmat hosszú távú tervként fogalmazta meg, és pillanatnyilag nem is látszik az esélye annak, hogy a magyar termelők az üzlethálózatokban tulajdonosokká válhatnának, illetve azokat megfelelően működtetni is tudnák. Emellett egyelőre az sem tisztázott, hogy a kereskedelmi tulajdonszerzés milyen üzletláncok létrehozásával vagy megvásárlásával valósulhatna meg. Az agrártárca egyes ágazatokban úgy is igyekszik stabilizálni a termelői-felvásárlói kapcsolatokat, hogy kötelező szerződéskötéseket ír elő. Ilyen szabályozás lépett életbe 2017-ben a meggynél, ahol a megelőző években sokszor kaotikus viszonyok alakultak ki a piacon. Hasonlóan feszült helyzet jellemezte idén az almaágazatot is, és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei termelők demonstrációkat is tartottak az alacsony felvásárlási árak miatt. Ezért a hírek szerint a minisztérium most azt tervezi, hogy a meggy mintájára az almapiacon is kötelező szerződéskötési előírásokat léptet életbe. Jóval drasztikusabb piaci beavatkozást jelentett volna egy korábban kidolgozott törvénymódosítási javaslat, amely 20 százalékra növelte volna a büntetőkamat mértékét, ha a felvásárlók határidőre nem fizetnek a számlájukat időben leadó termelőknek. A jelenlegi szabályozás ugyanis harminc napon túli teljesítésnél a jegybanki alapkamat kétszeresének megfelelő retorziót állapít meg, amely a mai alacsony kamatszint mellett nem visszatartó erejű. Sokszor alakulhat ki azonban olyan piaci helyzet, amikor a felvásárlók önhibájukon kívül nem tudnak fizetni, ezért több felvásárlói-feldolgozói érdekképviselet tiltakozott az elképzelés ellen. Ennek nyomán a látványos büntetőkamat-emelési terv nem vált valóra, és egyes információk szerint legfeljebb jóval szelídebb formában juthat majd újra a parlament elé.
Nagyobb valószínűséggel terítékre kerülhet viszont egy újabb kamarai koncepció, amelynek egyik leglényegesebb eleme, hogy a termelők és a felvásárlók közötti termelésszervezési megállapodásokban legalább három évre növelnék a szerződéskötési időt. 
Erre az érvelések szerint a termelői értékesítési biztonság javítása érdekében lenne szükség, de a gazdálkodói vélemények sem egységesek a kérdésben. Többen úgy vélik, hogy a termelőknek nem minden esetben kedvezne, ha hosszabb távra köteleznék el magukat. Így ugyanis az adott időszakban nem tudnának vevőpartnert váltani, ha mások a termékekért a szerződő félnél többet kínálnak. A viták ellenére nem kizárt, hogy a termelésszervezési szerződések tartalmi elemeiről – tehát például a szerződéskötési időről – szóló tervek a jövő évben az Országgyűlés elé kerülnek. E változtatások parlamenti elfogadása azonban legfeljebb részmegoldást hozhatna a korábbi nagy ívű szabályozási koncepciókhoz képest. Ma úgy látszik, hogy egyhamar nem is születhet átfogó konszenzus, mivel szakmai körökben pillanatnyilag még abban sincs igazán egyetértés, hogy a mezőgazdasági integráció alapfogalmát miként lehetne egzakt módon definiálni.