Miért süllyedt el az indonéz tengeralattjáró? - Milyen gyakori ez?

A németországi Kiel városában, a Howaldtswerke - Deutsche Werft (HDW - a ThyssenKrupp Marine Systems része) hajóépítő cég műhelyeiből került ki több mint negyven éve a szerencsétlenül járt indonéz KRI Nanggala tengeralattjáró, amely a mondabeli Balarama hindu istenség fegyveréről, a csákány alakú, különleges ekéről kapta a nevét.

A Nanggala a német cég 209-es osztályú Thompson 1300-as altípusként is leírt változata volt, 1390 tonnás vízkiszorítással. 1981-ben állt szolgálatba az indonéz haditengerészetnél, 33 fős kiszolgálószemélyzettel.

A Nanggalán, tisztázatlan okokból ennek a létszámnak csaknem a kétszerese, 53 ember tartózkodott a katasztrófa idején. Senki sem élte túl a szerencsétlenséget. A technika mai állása szerint ebből a mélységből gyakorlatilag nincs esély élő embert kimenteni.

Vannak ugyan eszközök, különleges hajók, tengeralattjárók a bajba jutott tengeralattjárók megsegítésére, de ezek olyan mélységben, mint amennyire a Nanggala lesüllyedt, már használhatatlanok. És itt az időtényező is szerepet játszott. Amikor felfedezték az eltűnést, a búvárhajó csak három napra elegendő levegővel rendelkezett.

Katasztrófájának az oka eddig ismeretlen. A Nanggala maximális merülőmélysége körülbelül 500 méter volt. Annyi ismert, hogy mélyvízi torpedóindítási gyakorlathoz lesüllyedt, de hogy milyen mélyre, nem közölték. Mint ahogy azt sem, milyen körülmények között szakadt meg a távközlési kapcsolat a hajó és a felszín között.

Ismeretes, hogy a tengeralattjárók távközlési rendszerei, éppen a nagy mélység miatt, sajátosak, vagy roppant alacsony frekvenciájú jelekkel kommunikálnak, amelyeket egy akár több száz méter hosszú, vontatott bója-antenna ad-vesz, vagy valamelyen szupertitkos lézer-eszközzel tartják a kapcsolatot. Ez utóbbit, tekintve, hogy az indonéz tengeralattjárók felszerelése műszaki színvonalban meg sem közelíti a vezető nukleáris nagyhatalmakét, akár ki is lehet zárni. 

Ha baj van, az ilyen tengeralattjárókból, néhány méter mélységből legfeljebb az 533 milliméter átmérőjű torpedó-vetőcsöveken át lehet kimenekülni.

A torpedókilövő gyakorlat során, a szerencsétlenség feltételezhető időpontjában ennél sokkal mélyebben lehetett a Nanggala. Akár a maximális mélységbe, a vízfelszín alatt 500 méterre is leereszkedhetett az indonéz tengeralattjáró, mert a modern torpedók ilyen mélységből is indíthatóak. Tehát semmi esély sem volt rá, hogy a személyzet élve megússza a katasztrófát. 

Németország, első sorban a kieli HDW gyár (amely a ThyssenKrupp Marine Systems része) révén a világ vezető hatalma az ilyen, kisebb, 2000 tonnásig terjedő tengeralattjárók gyártásában, értékesítésében.

A németek kezdték el több évtizede gyártani az első üzemanyagcellás, tehát a levegőtől független energiaforrással felszerelt tengeralattjárókat. Ez nagymértékben növelte képességüket, hogy hosszabb ideig megszakítás nélkül a víz alatt maradjanak.

A tengeralattjárók a víz alatt gyakorlatilag ugyanúgy tájékozódnak, mint a delfinek. Hangokat bocsátanak ki, majd azok visszaverődése, vagy esetleg más hangforrások beazonosítása révén szonárjaikkal állapítják meg, hol is vannak és milyen veszélyek fenyegetik őket. 

Visszatérve a németekhez, a kieli gyárban készült, katonai célú tengeralattjárók – a négy, nukleáris fegyverekkel, és/vagy atommeghajtású tengeralattjárókkal rendelkező nagyhatalmat, az USA-t, az Oroszországi Föderációt (OF), Nagy-Britanniát és Franciaországot kivéve a világ szinte valamennyi haditengerészetében működnek.

A Nanggalát is magában foglaló, 209-es osztályú tengeralattjáró-családot az 1960-as években tervezték és folyamatosan korszerűsített példányait az egész világon értékesítették. Ma az osztály legújabb tagját, a 209/1400mod változatot gyártják.

És a németek (a HDW és a Siemens) fejlesztették ki a világon elsőként a tengeralattjárókban építhető, üzemanyagcella-energiaforrású, azaz levegőt fel nem használó tengeralattjárókat. Ezek a világ legcsendesebb, általában másik tengeralattjárókra vadászó vízalatti katonai járművei.

Ma a 212A-t, illetve annak exportváltozatát, a 214-es osztályú  járműveket, valamint a legnagyobb, valamivel több mint kétezer tonnás Dolphin-osztályú tengeralattjárókat (valamennyi üzemanyagcellás energiaforrású) gyártják.

Ez utóbbiakat, a Dolphinokat (Delfineket) izraeli mérnökök bevonásával a 209-es és a 212-es osztályú tengeralattjárókból alakították ki és ebben a kivitelben csak Izraelnek szállítják őket. Egyedülálló képességeik vannak, ami nemcsak a rendkívül csendes üzemmódot, a különlegesen kiképzett hajótestet és hajócsavarokat, az üzemanyagcellás energiaforrást, hanem atomfegyverekkel való felszereltséget is jelent. 

Ez utóbbiakról roppant kevés az információ, az egyik feltételezés, hogy a torpedócsövekből indítják az atom-robbanófejes, több mint 2000 kilométeres hatótávolságú cirkáló rakétákat.

Ezek a „második csapás” fegyverei, bevetésüket csak akkor tervezik, ha Izraelt támadás éri. Elsődleges célpontjaik Iránban vannak.

A Der Spiegel tudomása szerint az atom-robbanófejes rakétákat egy speciális, hidraulikus berendezéssel indíthatják. Nyílt titok, hogy az izraeli haditengerészet Dolphinjai árának egy részét – 33 százalékról beszélnek - a német kormány fedezi.

A világ legnagyobb, most is szolgálatban lévő tengeralattjárója az OF haditengerészetében lévő, 941UM Akula-osztályú Dmitríj Donszkoj nevű stratégiai csapásmérő.

A negyedik generációs eszköz vízkiszorítása 48 ezer tonna, hossza mintegy két futballpályányi, 175 méter, személyzete mindössze 160 katona.

Akkora, hogy hivatalosan Oroszországban nem is tengeralattjárónak, hanem vízalatti cirkálónak (podvodnij krejzer) nevezik.

Húsz, víz alatt is működtethető, interkontinentális ballisztikus rakétát indító, függőlegesen a hajó közepén két sorban álló konténere (csöve) van. RSM-56 Bulava rakétákat indít, amelyek hat emelet magasak és amelyeket függőlegesen egymás mellett tárolnak. Elképzelhető, mekkora lehet az a tengeralattjáró, amelyben függőlegesen elfér többtucatnyi hat emelet méretű rakéta. 

Nyugati elemzők szerint a Donszkoj rakétaindító komplexuma talán a világon a legfejlettebb.

Bonyolult hidraulikus mozgatórendszer viszi az indító-kilövő konténerhez a háromlépcsős rakétát, amely hat darab, egyenként tíz Hiroshima-robbanóerejű hidrogénbombával, plusz az ellenfél rakétavédelmi rendszerét megtévesztő ál-robbanófejekkel van felszerelve.

Azaz egyetlen ilyen tengeralattjáró elvben képes lenne bármelyik nagyhatalom (beleértve az USA-t) valamennyi nagyvárosát elpusztítani.

A Bulava rakétarendszer csak 2018 óta elismerten hadra kész, mert kezdetben problémák voltak vele, például a tengeralattjáró csak a felszínre emelkedve tudta indítani a rakétákat.

Az OF legújabb, Borei-osztályú (955-ös projekt) tengeralattjárói már sokkal kisebbek, „csak” 28 ezer tonnásak. Mélyebbre merülhetnek az Akuláknál és csak 107 ember kell működtetésükhöz. Fő csapásmérő eszközük: 16 darab RSM-56 Bulava interkontinentális ballisztikus rakéta. 

Különös tengeralattjáró balesetek, ütközések:

2000 – a K-141-es Kurszk (Oscar II osztály) oroszországi tengeralattjáró elsüllyedése a Barents tengeren.

A hajó orrában vegyi-anyag szivárgás miatt felrobbantak a nem atomtöltetű torpedók. A robbanás olyan erős volt, hogy Észak-Európában a szeizmográfok is észlelték.

A 118 tengerész többsége azonnal életét vesztette.

A hajó hátsó részében 23 tengerész életben maradt. Napokig éltek, de a vontatottan és ellentmondásosan végrehajtott mentő intézkedésekkel elkéstek, a 23 ember is megfulladt.

Pedig a Kurszk viszonylag sekély vízben, 108 méter mélyen feküdt a tengerfenéken.

Ha időben és megfelelő eszközöket vetnek meg, talán megmenthették volna a 23 tengerészt.

Az elhunytak családtagjai a politikai vezetést, a haditengerészet parancsnokait okolták, mert azok nem fogadták el az azonnal felkínált nemzetközi (nyugati) segítséget.

Kiderült később, hogy attól tartottak, a Kurszkról katonai titkokat szereznek meg a mentők. Ez az eset volt a frissen hatalomra került Vlagyimir Putyin egyik első, nemzetközi vonatkozású krízishelyzete. 

2005 - az amerikai flotta San Francisco nevű tengeralattjárója a Csendes óceánon, Guam szigete térségében egy tenger alatti hegynek ütközött.

A személyzet egy tagja meghalt, 97-es megsebesültek.

A tengeralattjáró olyannyira megsérült, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán tudott a felszínre emelkedni.

A kapitány szerint egy, a térképeken nem szereplő vízalatti hegynek mentek neki. A vizsgálók, a bíróság nem fogadta el ezt a védekezést (hiszen a folyamatosan hangok kibocsátásával, azok visszaverődése alapján való tájékozódás műszerének, a szonárnak működnie kellett). A kapitányt leváltották.

2009 – talán az ismertté vált tengeralattjáró-balesetek legveszélyesebbje történt az Atlanti óceánon abban az évben, februárban.

A brit királyi haditengerészet Vanguard nevű, atomfegyverekkel megrakott, atommeghajtású csapásmérő tengeralattjárója a víz alatt összeütközött a franciák atomfegyverekkel felszerelt, atommeghajtású tengeralattjárójával, a Triomphant-tal.

Mindkét jármű megsérült, de önerőből tértek vissza támaszpontjukra.

A két kormány szűkszavú és eléggé semmitmondó nyilatkozatot tett az ügyben, amiből nem derült ki, mi is történt valójában.

Hervé Morin francia védelmi miniszter azzal intézte el az ügyet, hogy „egyszerű technikai problémáról van szó. Mindkét tengeralattjáró „láthatatlan””… Ami nem teljesen igaz.

Médiavizsgálódások szerint egyik tengeralattjáró sem használta az aktív (tehát jeleket kibocsátó) szonárját, hanem csak a passzív, hallgatózó módra voltak a berendezések kapcsolva.

A fejlett technikájuk áldozataivá váltak, saját felfedezhetetlenségük okozta a bajt.

Ami nagyon nagy lehetett volna, ha…

A brit tengeralattjárón 16 darab Trident D II. interkontinentális ballisztikus rakéta volt, összesen 48 hidrogénbomba-robbanófejjel, a francia vízi járművön pedig ugyanilyen fegyverzet, 16 darab M45-ös interkontinentális ballisztikus rakéta és 48 nukleáris robbanófej volt. Plusz mindkét tengeralattjárót egy-egy atomreaktor hajtotta, amely a gőzt-elektromosságot fejlesztette.

Egy M45-ös egyetlen robbanófeje 110 kilotonna erejű (hat Hiroshima-bomba), egy Trident  D II. robbanófejé pedig 475 kilotonna, azaz legalább harminc Hiroshima-bombával ér fel. A hivatalos jelentések szerint sem a reaktorok, sem az atomfegyverek nem sérültek meg.