Pofon Brexit után: elvesztett egy országot a brit monarchia 

Teljes szuverenitás

November 30-án Barbados, a közel 300 ezer lakosú karibi szigetország köztársasággá alakult, az államfői szerepet a köztársasági elnök vette át II. Erzsébet brit királynőtől, egyidejűleg szimbolikusan leeresztették a brit lobogót, és átadták Károly hercegnek, a brit monarchia trónörökösének. A lépés leginkább szimbolikus, de a teljes szuverenitást hirdető brit EU-szkeptikusok számára elgondolkoztató:

volt gyarmataik közül is van, aki a teljes szuverenitásra vágyik, és lehet még több is a jövőben.

Jelképes szerep

Az a tény, hogy az angol, avagy brit uralkodó több ország államfője is, egy érdekes politikai szituáció, tulajdonképpen annak eredménye, hogy legalább jelképesen szeretett volna megőrizni valamit a Brit Birodalomból az Egyesült Királyság, aminek mára csak annyi szerepe maradt, hogy valami emlékeztet az egykori nagyságra.

A királynőnek, mint államfőnek tényleges szerepe még annyira sincs az adott országokban, mint egy köztársasági elnöknek, hisz ha bármibe beleszólna, azt a szuverenitás csorbításaként élnék meg, ezért szerepe arra korlátozódik, hogy felkérje és kinevezze a kormányt alakító miniszterelnököket, és ezt sem kell személyesen megtennie (kora miatt erre már nem is lenne alkalmas): mindegyik országban képviseli őt valaki.

Átmentési kísérlet

Hogyan is alakult ki vajon ez az érdekes helyzet, és követhetik-e mások is Barbados példáját? A történet igen messzire nyúlik vissza, hisz lényegében Nagy-Britannia volt az első európai hatalom, amely gyarmatot vesztett, amikor az Amerikai Egyesült Államok függetlenné vált. 1867-ben aztán, amikor Kanada is önálló államiságot alakított ki, megpróbálták a britek úgy alakítani, hogy az ország azért valamilyen részleges brit fennhatóság alatt legyen független, és ezzel elkezdtek felkészülni arra, hogy a továbbiakban megőrizzék részlegesen a birodalmat.

A Brit Birodalom megnevezés helyett már a 19. század végén is felmerült, hogy szebb nevet kéne adni az óriási konglomerátumnak (ahogy Lenin az Orosz Birodalom helyett a jobban hangzó Szovjetunió nevet alkotta meg), így emlegetni a kezdték a Brit Nemzetközösséget, vagy egyszerűen csak Nemzetközösséget. Az államfő azonban még mindehol egyértelműen a mindenkori brit uralkodó volt.

Amerikai nyomás

Az első világháború után már nyomás nehezedett a britekre, főleg a háború megnyerésébe jócskán, sőt döntően besegítő amerikaik részéről, hogy kezdjék meg a régivágású birodalom leépítését. Erre 1926-ban a Balfour-nyilatkozat lett a megoldás, amely szerint a Nemzetközösség nem birodalom, hanem egyenlő országok közössége. Ez azonban távolról sem volt így, ahogy a Szovjetunió esetében sem, ahol ugyanezt hirdették.

A második világháború után, melynek megnyerésében még jelentősebb volt az amerikai szerep Nyugat-Európában, már szó sem lehetett arról, hogy az európai hatalmak megtartsák gyarmataikat. A britek azonban jelképesen meg akartak valamit tartani, ezért a nemzetközösség megmaradt formálisan, tényleges szerepe alig van. A gyarmatok néhány apró szigetcsoport kivételével függetlenné váltak, de

egy részük elfogadta azt, hogy a brit uralkodó maradjon meg államfőnek, a többiek köztársasággá alakultak, vagy saját királyt választottak.

14 ország államfője

Jól mutatott, hogy a két nagy volt gyarmat, Kanada és Ausztrália belement ebbe a megoldásba, de az egymillió lakos feletti volt gyarmatok közül még Új-Zéland, Pápua-Új Guinea és Jamaika is ide tartozik. Mostantól még mindig 14 ország államfője a brit uralkodó, az említetteken kívül csak apró szigetországok tartoznak a csoportba. Érdekesség, hogy Ausztrália pár éve népszavazást tartott a kérdésben, és egyelőre a jelenlegi helyzet fenntartását preferálták, a jövőben ez persze változhat.

Sikeres ország egykori sérelmekkel

Barbados most másként döntött: pontosan 55 évvel a brit uralom megszűnése után ezt az utolsó, a gyarmati múltra emlékeztető szálat is elvágták. A kis ország esetében érthető a döntés: túlnyomórészt a szigetre a britek által behurcolt rabszolgák leszármazottai lakják, akikben erős öntudat alakult ki, ugyanakkor az ország gazdaságilag viszonylag sikeres, szemben a többi hasonló állammal, melyet rabszolga-leszármazottak alapítottak, mint Jamaica, Haiti, vagy Afrikában Libéria és Sierra Leone.

Barbados ráadásul a koronavírus-járványt is viszonylag sikeresen vészelte át eddig, sőt, elsőként bocsátott ki olyan egyéves „digitális nomád” vízumot, mellyel európaiak és amerikaiak a kellemes, trópusi klímájú országot választhatták home office helyett, ha igazolták stabil jövedelmüket. Gyerekeik jelképes díjazásért vehetik igénybe a helyi iskolarendszert, ami az angol nyelvre tekintettel nagy előny.

Időben léptek

Az ország tehát sikeres, és a Brexit miatt kissé elárvult és súlyos gondokkal küzdő Egyesült Királyságtól most időszerűnek találták ezt a szimbolikus elválást is, amiben még annak is szerepe lehetett, hogy a királynő már 95 éves, egészsége romlik, és új angolt királyt már semmiképpen nem szerettek volna maguknak, így még időben léptek.

Hiú ábránd

Kérdés, hogy követik-e a példát más országok is? A nagyon apró, pár tízezres lakosú szigetországok esetében ennek nincs sok jelentősége, az izgalmas kérdés hosszabb távon Ausztrália, Új-Zéland és Kanada lesz. Mindenesetre

Boris Johnson brit miniszterelnök álma a valamelyest feléledő brit nagyságról eddig hiú ábrándnak bizonyult.