Szibéria -53 fokban - Hadiállások az Északi-sarkon

Elemzések2020. júl 19.Dunai Péter

A történelem során felrobbantott legerősebb nukleáris szerkezet, a több mint ötvenmillió tonna (50 megatonna) hagyományos robbanóanyag hatásával felérő Cár Bomba volt, amelyet 1961. október 30-án hoztak működésbe. Az egész az amerikaiaknak szólt. Jelezte, hogy a világ ötödik óceánja, az Északi-Jeges-tenger keleti partvidéki övezete a Kóla-félszigettől a Bering-szorosig a szovjetek befolyási övezetéhez tartozik. Ehhez Moszkva azóta is tartja magát.

Mínusz 55 fok fogadott a a jakutszki repülőtéren januárban. Minden jeges párába burkolózott, a járó motorú autók, az épületek, a fák. Ilyen hidegben már nem csúsznak az autók a jeges-hókásás úton, döngetnek is rendesen. „Ha túl vagy ezen és bizonyítasz, megfelelsz a moszkvai tudósítói posztra” – viccelődtek főnökeim otthon, Budapesten. Megfázás nélkül túlkeveredtem a riportúton, így később mintegy hat évet tölthettem a Szovjetunióban sajtótudósítóként.

A leginkább megdöbbentő az volt, hogy nem éreztem igazán a hideget.

Mínusz húsz fok alatt, ha nincs szél, már nem fogod fel, hogy huszonöt, vagy ötven fok hideg van

magyarázták az ottaniak.

Csak ezzel ne élj vissza, mert észre sem veszed, öt perc alatt lefagy az ujjad

figyelmeztettek.

Jakutszkban valamikor október végén, az igazi, mínusz húsz fok alatti hidegek beköszöntével az utcán, nyílt helyen tartott robbanómotoros járműveket beindítják és nem állítják le a tavasz beköszöntéig, szólt a fáma. Akkoriban ez nem számított kivételesnek, az üzemanyag olcsó volt, a buszok, teherkocsik éjjel-nappal pöfögtek.

Ez a régió az Orosz Föderációban (OF) ma is a „legek” világa. A Szaha Köztársaság (Jakutia), amelynek Jakutszk a fővárosa, a világ leghidegebb klímájú településeivel büszkélkedhet.

Verhojanszkban, Ojmjakonban a téli és a nyári hőmérséklet-rekord közti különbség megközelíti a 110 Celsius fokot.

Ezelőtt hét évvel a félezer lakosú Ojmjakonban télen mínusz 71 fokos rekordot mértek. Idén július közepére plusz 33-38 fokos hőséget vártak Ojmjakonban, Verhojanszkban, Jakutszkban.

A jakutszki természettudományi múzeumban láttam a nyolcvanas évek első felében az örök jégbe fagyva megtalált, mintegy háromszáz kilogrammos, több mint tízezer éves mamutbébi tetemét. Teljesen ép volt, a baloldalán feküdt, úgy tűnt fel, mintha aludna, vöröses szőrzet borította a testét.

Azóta nyilván elenyészett, mert egy közönséges, üveglappal fedett vitrinben volt kiállítva, mindenféle klímaszabályzó berendezés nélkül. Jóval később, a Szovjetunió széthullásával, a kilencvenes-kétezres években kezdtek odafigyelni a megtalált mamut-tetemek szakszerű konzerválására. Ahogy a klíma felolvasztja a fagyott talajrétegeket, úgy kerülnek a felszínre sok évezredes mamuttetemek, agyarak. Ez utóbbiak kiváló üzletet kínálnak, némelyikért a kínaiak, akik különleges gyógyszerként tisztelik a porrá őrölt mamutagyart, tizenöt-húszezer dollárt is megadnak.

A sarkvidéki életnek megvannak a sajátságai.

Közlekedés: az Orosz Föderációban, kiváltképpen a szibériai részben, alig van vasút, vagy közút.

Télen a befagyott folyókon autóznak, egész évben pedig a légi forgalom, repülőgépek, helikopterek jelentik az összeköttetést.

A sarkvidéki repülős élet, az itt dolgozó pilóták legendás hírűek. Amikor évtizedekkel ezelőtt errefelé jártam, a leggyakrabban a kisebb gépkategóriába tartozó, a törzs hátsó részén elhelyezett három sugárhajtású motor emelte Jak-40-essel és a Mi-8-as helikopterekkel utaztam leggyakrabban.

A Jak-40-eseket 1981-ig, a több mint háromszor nehezebb, hasonló felépítésű Jak-42-eseket 2003-ig gyártották. A MALÉV, a magyar légierő is reptette a Jak-40-eseket. Az 1000m-nél rövidebb, füves, jeges leszállópályát is tűrték, mint annak idején a hasonló kategóriájú szovjet katonai/polgári gépek jelentős része. Egyszerű volt a szervizelésük, üzemeltetésük. Persze a sarkkörön túli, szibériai (vagy alaszkai) repülés nagyon más követelményeket támaszt a pilótákkal és a gépekkel szemben is. Az oroszországi pilóták, a földi kiszolgálószemélyzet egészen más üzemanyagot, kenőanyagokat használtak, mint a normál klímájú vidékeken repülő társaik. A sarki reptereken a jégtelenítés sem egyszerű. És a pilóták általában ködben, rossz látási viszonyok között landoltak olyan repülőtereken, ahol szinte semmilyen leszállást segítő berendezés (ILS) nem működött.

Ahogy melegszik a világ éghajlata, változik a klíma, az egyik leginkább érintett terület Szibéria válik.

Ez megmutatkozik a szárazabb időjárásban, az egyre nagyobb számú tajgatüzekben. És a neheze még hátra van. Egész Szibéria gyakorlatilag az örökké fagyott talajra épült, amely helyenként alig egy méter mélyen húzódik.

Ma Szibériában a klímaváltozás (felmelegedés) üteme a világátlag kétszerese.

Utak, ipari létesítmények, repülőterek válnak ingoványossá, kifutópályák süllyednek meg.

Az örök jég (permafrost) olvadása árvizeket idéz elő. Jakutszkban több ezer épület van veszélyben, mert alapozásuk körül olvad a korábban betonszilárdságú permafrost. Az Orosz Föderáció (Szovjetunió) szinte az egyetlen olyan ország a világon, amelynek jelentős érdekeltségei vannak az északi sarkkörön túl. Mintegy négymillió ember élhet a sarkkörtől északabbra az egész világon, ennek több mint a fele Oroszországban. Itt van a sarkkörön túli területek legnagyobb városa, a háromszázezer lakosú Murmanszk is.

A klímaváltozással tovább nő a katonai-gazdasági érdeklődés a sarkkörön túli területek iránt.

A két katonai szuperhatalom, az USA és az OF interkontinentális ballisztikus rakétái az északi sarki röppályán érik el a leggyorsabban a másik fél célpontjait. Ide telepítik az OF legmodernebb, nagy hatótávolságú lég- és rakétavédelmi rendszereit, az Sz-400-asokat is.

Az sem véletlen, hogy az USA szárazföldi, silókban elhelyezett nehéz interkontinentális rakétái az ország legészakibb területein, Észak- és Dél-Dakota, Wyoming, Nebraska, Montana államokban vannak/voltak telepítve.

Északon, Nebraskában volt hosszú ideig a stratégiai rakétacsapatok parancsnoksága (Strategic Air Command - SAC), az omahai Offutt légitámaszponton.

Talán az első magyarként amerikai barátaim révén 1980 májusában bejuthattam a támaszpontra.

Akkor még a főbejárat mögötti dombon büszkélkedett egy kiszuperált Minuteman-I interkontinentális ballisztikus rakéta. Minthogy szocialista országból jöttem, biztonsági okokból nem vihettek le a mélyen a föld alá épített parancsnoki központba

(mert a liftút időtartama alapján kiszámítható lett volna az egyik legszigorúbb katonai titkuk, hogy milyen mélyen található a földben az irányítóközpont),

de filmről megismerkedhettem a föld alatti teremmel ahonnan a harmadik világháború atomrakétáit indították volna.

Oroszország az elmúlt években kezdett sarkvidéki területei katonai objektumainak felújításához. Ezeket a hidegháború végével, a kilencvenes évek elején elhagyták. Az Északi Jeges-tengerben lévő szigeteken kifutópályákról, katonai raktárakról, irányítóközpontokról is szó van. Ezzel párhuzamosan Vlagyimir Putyin elnök (katonai rangja: a volt KGB ezredese) utasítására hozzáláttak a legújabb katonai eszközök, például az Armata harckocsi-, páncélozott járműcsalád, a Kurganyec-25, a Mi-8/17 helikopterek „sarkvidékiesítéséhez”.

Cél: adott esetben bevethetők legyenek akár hatvan fokos fagyban is. Már 2015-ben kifejlesztették a sarkvidékre szánt Mi-8AMTS-VA többcélú közepes harci helikoptert, amit azóta rendszeresítettek az OF fegyveres erőiben. Négy üzemanyag tankja kivételes, 750 kilométeres hatósugarat biztosít, a gép sárkányát nagyrészt kompozit anyagokból építették. Könnyű Kevlar-páncélzat védi a motort, a pilótákat és a helikopterben utazó embereket.

A másik oldalt, az Egyesült Államokat is régóta érdekli a sarkvidék.

A világ első atommeghajtású tengeralattjárója, az amerikai gyártmányú Nautilus 1958-ban azt a feladatot kapta, hogy a Napsugár Hadművelet (Sunshine Operation) keretében hajózzon át a víz alatt az északi sark térségébe, ott végezzen felderítést a szovjet partok irányába. A Nautilus ugyanezen év augusztusában sikerrel végrehajtotta a műveletet, megalapozva az amerikai tengeralattjáró-jelenlétet az Északi Jeges-tenger alatt, felmérve a jég vastagságát, a jégpáncél áttörésével a felszínre emelkedés lehetőségét és nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták indítását.

Kezdetben sürgette az amerikaiakat az idő. Le voltak maradva a szovjetektől, akik már 1955-ben egy R-11FM ballisztikus rakétát bocsátottak fel egy Zulu IV osztályú tengeralattjáróról. Az USA hamar behozta a lemaradást és átvette a vezetést.

Egy évvel a Nautilus történelmi északi sarki vízalatti útját követően, 1959 decemberében a világ első, ballisztikus atom-robbanófejes rakétákkal (Polaris A1-esekkel) felszerelt atommeghajtású tengeralattjárója, a George Washington megkezdte a járőrözést a szovjet partok mentén. A Szovjetunió haditengerészete csak 1963-ra jutott el addig a szintig, hogy a víz alól is nagy biztonsággal indíthatott atom robbanófejes ballisztikus rakétát.

Az amerikaiak átmeneti lemaradásukat a magyar származású nukleárisfegyver tudósnak Teller Edének (Edward Teller), a hidrogénbomba egyik atyjának „köszönhették”, mert Teller ragaszkodott hozzá, hogy ne kövessék a szovjet utat, a folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakéták tengeralattjárókra telepítését, hanem várják meg, amíg a szilárd hajtóanyagú (könnyebben kezelhető, biztonságosabb és gyorsabban felbocsátható) ballisztikus rakétáik, a Polarisok elkészülnek.

Egy amerikai atom-tengeralattjáró 16 Polarist hordozott, szemben a szovjetek három rakétájával. A szovjetek csak 1967-re érték utol e tekintetben az amerikaiakat.

A szovjet hadsereg, az atomtudósok számára a majdnem lakatlan, Magyarországnyi területű két sziget, az Északnyugat-Szibériához tartozó Novaja Zemlja vált a kifejezetten demonstrációs célokat szolgáló atomkísérletek színhelyévé.

Az első „éles” kísérletet, amelynek során egy atom-robbanófejes R-13-as rakétát lőttek ki egy tengeralattjáróról a Novaja Zemljára, 1961 október 20-án hajtották végre. A rakéta becsapódott a célterületre, a nukleáris robbanófej működésbe lépett.

Az igazi sokkot, amely szó szerint megrázta a világot, az eddigi, a történelem során felrobbantott legerősebb nukleáris szerkezet, a több mint ötvenmillió tonna (50 megatonna) hagyományos robbanóanyag hatásával felérő Cár Bomba 1961. október 30-i működésbe hozatala okozta.

Az iszonyatos robbanás keltette lökéshullám az egész földgolyót megkerülte. Fényes nappal robbantották a bombát, de a detonáció keltette villanást a helyszíntől ezer kilométerre, Norvégiában is látták.

A Cár Bomba kizárólag az amerikaiak, a világ figyelmeztetésére szolgált. 27 tonnás tömegével túl nagy lett volna a katonai alkalmazáshoz.

És jelezte az amerikaiaknak: a világ ötödik óceánja, az Északi Jeges-tenger keleti partvidéki övezete a Kóla-félszigettől a Bering-szorosig a szovjetek befolyási övezetéhez tartozik. Ehhez Moszkva azóta is tartja magát.