Tabuk után a falak is ledőlnek? Az AfD és az FPÖ politikai térnyerése

A klasszikus pártok közötti különbségek egyre inkább elmosódtak, ezek a pártok ugyanazokat az üzenetek fogalmazzák meg, árnyalatnyi különbségekkel (lásd pl. a PSD-PNL koalíciót Romániában vagy Ausztriában a Néppárt és a szociáldemokraták nagykoalícióját).

Mivel üzeneteik és megoldásaik eredménytelennek bizonyulnak, az elitek által radikálisnak bélyegzett pártok az elitek által megfogalmazott üzenetektől eltérő megoldásokat javasolnak, újszerű megközelítéseket alakítanak ki a felmerülő problémákra, valamint kritikusan állnak hozzá az európai integráció bizonyos fordulatai, vagy az EU-s intézményekkel szemben. Ez a trend felerősíti azt az elképzelést, hogy az elitek a fennálló helyzetből legnagyobb hasznot húzók érdekeit szolgálják. Ez pedig Európa-szerte egyre több választót szólított meg. A történelem folyamán nem ez az első eset, hogy ún. radikális jobboldali pártok erősödnek meg, ugyanakkor az is látható, hogy az eddigiekkel ellentétben ezek a pártok nem jelentéktelenedtek el, hanem fokozatosan erősödtek meg – ennek pedig köze van az elhúzódó válságspirálban tehetetlennek tűnő mainstream pártok folyamatos erodálásához is.

A legtöbb esetben retorikájuk nem lett kevésbé radikális, az elitelleneségre alapuló üzenetek megtartása több helyen még sikeresebbé tette őket. A mainstream pártok (és az elit) először megpróbálták marginalizálni ezeket a csoportokat, majd e politikai formációk növekvő támogatottsága miatt a politikai karantén vezették be velük szemben.

Bár a politikai karantén célja minden esetben a hatalomtól való távoltartás, természete nem egységes, és országról országtól változik. Így mára Spanyolországtól Közép-Európáig több olyan párt is megnevezhető, amelyeket a hatalomtól elzárnak, a parlamentben elszigetelnek. Vannak olyan államok is, ahol végül a politikai mainstream domesztikálja ezeket a pártokat, vagyis valamilyen formában bevonja őket a kormányzásba, remélve radikalizmusuk és/vagy népszerűségük erodálását, de az sem ritka, hogy üzeneteket vesz át tőlük, vagy elkezd valamilyen formában együttműködni velük. 

Ha egy pártot politikai karanténba (franciaajkú országokban cordon sanitare, németajkú országok esetében Brandmauer avagy „tűzfal”) helyeznek, azt általában azzal indokolják, hogy az adott párt radikalizmusa veszélyezteti a demokratikus rendet. Máshogy megfogalmazva, a demokratikus rend megdöntésére való törekvést vizionálják az elzárni kívánt párt politikájával kapcsolatban.

Az egyes radikális politikai formációk „veszélyessége” a jelenleg hatalmon lévők számára országonként mást jelent, így az erre adott válaszok is különbözőek. Az egyes államokban kevés hasonlóságot találunk a politikai karantén felállítására, hiszen nem egy általános, objektív keretrendszer alapján kerül sor a kizárásra, hanem egyedi belpolitikai kontextusok következtében alakulnak ki ezek a reflexek. A politikai karantén ennek ellenére bevett gyakorlattá vált, de csak addig működhet, amíg a karantén mögé zárt párt nem tud abszolút többséget szerezni az egyedüli kormányzáshoz, vagy nem töri meg a karantént azzal, hogy egy vagy több politikai formációval kieszközli az együttműködést.

A berlini fal után a berlini tűzfal is leomlik? 

Miután Németország elvesztette a második világháborút, olyan demokratikus rendszer épült ki az országban, amely meg kívánta akadályozni a szélsőséges radikalizmus visszatérését. A gyakorlatban ez két dolgot jelentett: egyrészről belekerült az Alaptörvénybe egyes radikális jelképek tilalma, a radikalizmus konkrét betiltása, és az állampolgár joga, hogy végső esetben bármilyen módon fellépjen a demokratikus rendet megdönteni kívánó csoportok ellen. Másrészről, megszületett a Bundesamt für Verfassungsschutz (BfV), avagy a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal, amely a radikális csoportok elleni nyomozással, megfigyeléssel, és egyes esetekben a beépüléssel és belülről bomlasztással lépett fel. Az intézményi keretek módosításán túl egy társadalmi változás is végbement: a háború után, a náci párt retorikája miatt, morális bűn lett a nemzeti érzelmű politizálás.

Ezáltal, politikai diskurzusban elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, a völkisch (népi-nemzeti, de a szó erős rasszista töltettel bír) elem elveszett. A politikai diskurzus a német nacionalizmust, hazafiságot tehát nem a nemzet, nép erősségében, hanem a gazdasági teljesítményben igyekezett kifejezésre juttatni.

Az AfD megerősödéséig pedig csak egy alkalom volt, amikor a radikális jobboldali politikai formáció komolyabb ijedelmet okozott: 1969-ben a neonáci Nationaldemokratische Partei Deutschlands (NDP - Német Nemzeti Demokrata Párt) 4,3%-ot (5%-os a bejutási küszöb) ért el a Bundestag választásokon és tartományi választásokon több parlamentbe is bejutott. A párt ellen tűzfalat állítottak, de a politikai karantén akkori logikája alapján csak időre volt szükség, hogy az NPD elveszítse szavazóit.

A BfV működésére pedig jó példa, hogy a pártot többször is megpróbálták betiltani, de ezt az Alkotmánybíróság elutasította, mégpedig azon az alapon, hogy valójában a pártvezetés jelentős része a BfV beépített ügynöke volt. 

Az NDP eljelentéktelenedése után a kétezres évek végéig egy jobboldali radikális párt sem tudta komolyabban megvetni a lábát a német politikában. Ennek az egyik fő oka az volt, hogy a két nagy párt, a CDU (Christlich Demokratische Union – Kereszténydemokrata Unió) és az SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Németország Szociáldemokrata Pártja) hiteles volt a társadalom nagy része számára, így az egyik párt gyengélkedésekor a másik pártnak adtak inkább bizalmat a választók. 

A komolyabb változást ebben az euró-övezet válsága hozta el. Több válasz is van arra a kérdésre, hogy miért ez volt a fordulópont.

Egyrészről a krízis, és úgy általában a gazdasági válság felerősítette az elitellenességet, annak egyszerre technokrata, de inkompetens viselkedése és neoliberális „morális felsőbbrendűsége” miatt, és így a mainstream pártokkal (CDU-val és SPD-vel) szemben a társadalmi bizalom jelentős része elveszett. Az Alternative für Deutchland (AfD, Alternatíva Németországért) megalapítása is elsősorban ehhez kötődik.

Bernd Lucke 2013 áprilisában többedmagával megalapította az AfD-t, amely párt kezdetben az euró-övezeti válsággal szemben határozta meg magát. Lucke véleménye szerint az euró bevezetése történelmi hiba volt Németország számára, a válságot pedig (pontosabban, hogy Németország segítette többek között Görögország kilábalását a válságból) a német kormány rosszul kezelte. A párt úgy határozta meg célját, hogy visszaszerzi a nemzeti szuverenitást és a polgári kontrollt a monetáris politika felett. ű

Ez az üzenet sok konzervatív, CDU és FDP (Freie Demokratische Partei – Szabaddemokrata Párt) szavazónak imponált. A 2014-es európai parlamenti választásokon a párt egyből áttörést ért el: 7,1%-ot szerzett országosan, Kelet-Németországban a támogatottságát 10% fölé mérték.

Az AfD végső irányvonalát azonban nem Lucke határozta meg végül. Az AfD mint pártszerveződés elsősorban azoknak a gyűjtőhelyévé vált, akik politikailag nem érezték reprezentálva magukat és akár szélsőséges nézeteket is vallottak. A párton belül megalakult a Der Flügel (A Szárny) nevezetű csoport, akik ideológiájukat a völkisch nacionalizmusra alapozták.

A Szárny csoporthoz köthető az úgynevezett erfurti deklaráció is, melyben megfogalmazódik az AfD több, mostanra már rögzült álláspontja, mint a német identitás megvédése, a bevándorlásellenesség, és a család, illetve a nemzet védelme. Ezek az elgondolások mára szinte minden európai országban a politikai diskurzus részévé váltak - ellenben A Szárny politikai üzeneti mögött, illetve éves gyűlésükön valós rasszizmus, antiszemitizmus és neonácizmus jelent meg.

A Szárnyhoz pedig több prominens AfD-s is köthető volt, mint például az a Björn Höcke, akinek a vezetésével az AfD a legutóbbi türingiai tartományi választásokon győzött. Az AfD 2015-re szélsőjobboldali irányba tolódott el, miután a tradicionálisan konzervatív Bernd Lucke elvesztette befolyását a párt vezetésében, majd később ki is lépett. A Szárnyat a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal 2020-ben szélsőjobboldalinak és a német Alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította, majd megfigyelés alá helyezte. Az AfD vezetése, a csoportot feloszlatta – viszont a tagokat, egy két vezető kivételével, nem rúgta ki a pártból. Egyes mérések szerint minden ötödik AfD-párttag A Szárny tagja volt. 

Az AfD további erősödése két dolognak köszönhető: Németországban egyrészt új jellemzővé vált az a politikai trend, miszerint a mainstream pártok középre (össze)húznak és a status quo-t, védik, ezáltal viszont az elitellenes üzenetek ellenük így még jobban működnek, hiszen a szavazók egy része úgy látja, hogy a saját maguk által okozott krízishelyzetben (lásd: migráció) sem hajlandóak változtatni (ezzel kiszolgálva az elit érdekét egyes elképzelések szerint); továbbá, ehhez kapcsolódóan a 2015-ben kezdődő menekültválság a választók jelentős körében tette népszerűvé az AfD-t. 

A Wilkommenskultur és az elhibázott német integrációs politika miatt az évek során jelentős frusztráció és társadalmi bizalmatlanság gyülemlett fel a választókban arra nézve, hogy a németek emiatt elveszthetik saját identitásukat és országukat.

A migrációval kapcsolatos kételyek és problémák azóta sem múltak el (sőt, Németországban a 2025-ös előrehozott választást hiába egy gazdasági krízis okozta, a politikai diskurzust a migráció dominálta), az AfD pedig nagyon sikeresen használta fel ezeket a problémákat saját üzeneteinek népszerűsítésére.

A 2017-es parlamenti választáson 12,6%-ot szerzett, ezzel a harmadik legerősebb párttá lépett elő.

A 2021-es választásokon, bár gyengültek és csak 10,4%-ot szereztek, a már ellenük felállított politikai karantén nem érte el azt a hatást, hogy a párt eljelentéktelenedjen. Sőt, a jelenlegi közvéleménykutatások szerint a februári előrehozott választásokon az AfD a második legerősebb párttá lép majd elő a CDU után, és 20% körüli eredményt fog elérni. Az AfD politikai üzenetei 2015-től lényegében nem változtak. Az üzenetek nagy része továbbra is a társadalmi elégedetlenségre épít, és legtöbbször valami ellen veszi fel a pozícióját. 

A párt szavazóinak legnagyobb részét az eddig nem szavazók teszik ki, valamint a többi pártban csalódott szavazók pártolnak át hozzájuk. Jobbról és balról ez egyenlő arányban történik meg, ami viszont akár arra is utalhat, hogy az AfD protestpártból idővel Volkspartei (néppárt) lesz – a néppártok szavazói nem kor, nem, vagy társadalmi pozíció alapján határozhatóak meg, hanem egy ideológia alapján.

Az AfD átalakulását bizonyítják egyes tartományi választási eredmények is: hiába vesznek fel mainstream pártok migrációellenes pozíciókat, az AfD emiatt nem veszít szavazókat. Tehát, a mainstream pártok büntetése helyett az AfD-szavazók jelentős része már kiforrott politikai nézeteken alapuló lojalitást táplálhat a párt iránt. 

Az AfD ellen bevezetett karantén egy totális elszigetelési kísérlet. A 2025-ös előrehozott választásokig egyik párt sem volt hajlandó együttműködni velük semmilyen ügy mentén – vagy ha igen, az „elkövetők” komoly fejmosást kaptak a politikai vezetéstől.

Annyira tabunak számított az AfD támogatásának elfogadása is, hogy 2020-ban, amikor a helyi CDU mellett az AfD szavazataival választották meg a FDP-s Thomas Kemmerichet tartományi miniszterelnöknek Türingiában, a még Angela Merkel vezette országos CDU-elit annyira felháborodott, hogy Kemmerichnek és a helyi CDU vezetésének pár nap után le kellett mondania.

Komoly változást, és egyesek szerint ennek a teljeskörű tűzfalnak a lebontását eredményezte viszont egy szavazás 2025 januárjában a Bundestag-ban, ahol a CDU / CSU pártszövetség Friedrich Merz vezetésével elfogadta az AfD szavazait és ezzel a modern Németországban először a radikális jobb támogatása kellett egy javaslat elfogadásához. A szavazás háttere, hogy 2024 és 2025 között több késes támadás is történt Németországban, amelyeket bevándorló hátterű egyének követtek el Merz pedig válaszul több javaslatcsomagot is el akart fogadtatni a parlamentben a választások előtt, hogy ezzel politikai tőkét kovácsoljon a pártjának.

Miután kitudódott, hogy Merz el fogja fogadni az AfD szavazatait is, a szavazás – azon túl, hogy a megszavazott javaslat nem volt jogilag kötelező érvényű – már valójában nem a migrációról, hanem a tűzfal kérdéséről szólt.

Merz logikája szerint ő csak a parlamentarizmus tradícióit követte, „nem jobbra és balra nézett hanem előre” és a szemében egy „helyes döntés nem válik helytelenné attól, hogy rossz emberek egyetértenek vele. Helyes marad”. 

A baloldali, együtt szavazást ellenző pártok azzal vádoltak Merzet, hogy lebontja a tűzfalat, míg Merznek utólag azzal kellett védekeznie, hogy csak szavazatokat fogadott el, de hivatalosan soha nem fog együtt működni az AfD-vel.

Az esetről sokat elárul, hogy a baloldali képviselők alig beszéltek magáról a törvényjavaslatról, hanem sokkal inkább háborogtak azon, hogy a CDU/CSU elfogadja az AfD szavazatait. Ha a baloldal megpróbálta volna érdemben kritizálni a törvényjavaslat egyes elemeit (családújraegyesítés megtiltása stb.) még akár fel is figyelhettek volna rájuk a választók egy kicsit, de ahelyett, hogy saját értékrendjük mellett bátran kiálltak volna, inkább azon háborogtak, ki kivel és miért szavaz együtt. 

A fő kérdés elsősorban az, hogy ez továbbra is így lesz-e? Az osztrák esetben látható: ha egy radikális jobboldali párt az első helyet szerzi meg a választásokon a mainstream politikai erők fragmentációja miatt, az könnyen a tűzfal leomlásához vezethet.

Ez a fragmentáció pedig a német politikára is jellemző, ami miatt nehezebbnek tűnik a kormányalakítás és a koalíciókötés az arra esélyes pártok között. Ez a probléma hatványozottan igaz Kelet-Németországra, ahol az AfD akár 30%-ot is elérhet egy tartományi választáson. Türingiában például egy Brombeerkoalition (feketeribizli koalíció) keretében tudott csak kormány alakulni a legutóbbi tartományi választások után, amelyben a CDU, SPD és a BSW (Das Bündnis Sahra Wagenknecht – Vernunft und Gerechtigkeit - Sahra Wagenknecht Szövetség - Értelem és Igazságosság) kellett, hogy részt vegyen annak érdekében, hogy az AfD a tűzfal mögött maradjon.

A BSW viszont egy olyan szélsőbaloldali párt, amely épp az AfD-hez hasonló szakpolitikai álláspontokkal rendelkezik – mint például az Oroszország elleni szankciók megszüntetése. Maga Sahra Wagenknecht pedig „hülyeségnek” tartja a tűzfalat – máskor hangsúlyozva, hogy azért az AfD-vel ő se kötne koalíciót. 

A tűzfal komoly politikai válságokat eredményezhet, amennyiben az AfD, vagy a szélsőséges pártok blokkoló kisebbséget szereznek a Bundestag-ban az elkövetkezendő választás során. Ezzel bármilyen kétharmados törvényt megakadályozhatnak, kierőszakolva egy együttműködést, amennyiben egy krízishelyzetben nagy volumenű reformokra lenne szükség – és Németországban pont egy ilyen van alakulóban: az adósságfék eltörlésére vagy átalakítására vonatkozó döntés formájában. 

A teljes elemzés itt olvasható.