Az államalapítás idején Magyarország majdnem szétesett

A középkori Magyarország történelméből kevés elem ivódott be olyan jól a köztudatba, mint István és Koppány szembenállása. Erről bizonyára a történelemórák mellett némiképp a kiváló rockopera az „István, a király” is tehet. De a jelentőségét persze már korábban is nagyra tartották. Nem véletlen, hogy a Szent István Bazilikában egy külön dombormű emlékszik meg arról, ahogy István harcba vonul Koppány ellen.

Ám az már kevésbé köztudott, hogy Koppány legyőzése után hiába dőlt el, hogy ki ül a magyar trónra, a belső harcok ideje még nem ért véget.

Ma úgy sejtjük, hogy Árpád fejedelem leszármazottai, így Géza és István király is csak a Kárpát-medence nyugati területeit tartották az uralmuk alatt.

Az államszerveződés közben máshol is beindult: így például Erdélyben és az Al-Duna vidéken is. Egy ideig úgy tűnt, hogy a XI. század hajnalán több ország is létre jöhet a Kárpát-medencében.

A királlyá koronázása után ezért István egyik fő feladata az volt, hogy egyesítse a különféle „törzsi államokat”.

Miután a trónra ült elsőként minden bizonnyal Erdélyt kényszeríthette térdre. De arról, hogy miként győzte le az erdélyi Gyulát és Keánt, igen keveset tudunk. Hogy mekkora a homály azt jól jelzi, hogy még azt se tudjuk, hogy Gyula és Keán egyáltalán két külön személy volt-e. A magyar hagyomány szerint Gyula ellen azért indított háborút a király 1003 környékén, mert Erdély ura pogány volt, de ezt az indokot a történészek ma már megszokták kérdőjelezni.

Ennél azért jóval többet tudunk István legnagyobb kihívójáról Ajtonyról, aki egyebek mellett az Alföld dél-keleti részét tarthatta a kezében.

A krónikák egy hatalmaskodó férfi képét festik le, aki minden tekintetben szembement István királlyal. Egy középkori írás így emlékszik meg róla:

Volt akkoriban Marosvárott egy roppant hatalmú, Ajtony nevű fejedelem, aki Bodony városában a görög rítus szerint vette fel a keresztséget. Igen csak nagyra volt tulajdon erejével és hatalmával. Hét feleséget is tartott, merthogy a keresztény hitben nem volt éppen tökéletes.

István királynak pedig nem adta meg a tiszteletet semmiben, mert bízott katonáinak és nemes embereinek seregében, akik felett uralkodott hatalma teljében. Szilaj paripája számtalan sok volt, nem is számítva azokat, amelyeket istállókban õriztek csikósai. Rengeteg barma is volt, mindegyik csordájának külön gulyása, s voltak azonfelül majorságai és udvarházai.

Még a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is hatalmat bitorolt, a folyó révhelyein egészen a Tiszáig vámosokat és õröket tartott, és mindent megvámoltatott.

Ajtony alatt már az államszerű működés jelei is felbukkantak: még egy monostort is alapított bizánci felhatalmazással. A központját Marosvárban, a későbbi Csanádban rendezte be.

Mivel ez a korszak roppant forráshiányos, ezért szinte nincs olyan esemény, amely körül ne lenne megannyi kérdőjel.

Nem tudni, hogy pontosan mikor támadta meg István király Ajtony „államát”, de sejthető, hogy két ütközet volt. A másodikra a nagyőszi síkon kerülhetett sor, ahol Ajtonyt lefejezték.

Egy legenda szerint a dél-alföldi uraságot a kobakjától, nem más mint István király rokona Csanád vezér szabadította meg, aki a diadalmas tett után a nyelvét is kivágta és elrakta magának.

Amikor később a seregek egy másik vezére Gyula büszkén mutatta Ajtony fejét a királynak és azzal dicsekedett, hogy ő maga ölte meg István kihívóját, akkor Csanád előkapta a kihasított nyelvet és bebizonyította, hogy hazugság az egész, a dicsőség ugyanis őt illeti.

Bár azt nem tudni, hogy végül István király mikorra egyesítette az egész Kárpát-medencét, de sejthető, hogy legkésőbb 1028-ban már „egységes” volt a Magyar Királyság.

Dombormű a szegedi Dóm téren, amely Csanád vezér Ajtony felett aratott diadalmáról emlékszik meg