Újra felizzítják a kohókat Európában, felkészül a Dunaferr?

Nem várt mellékhatása van a fémipari termékek brutális drágulásának. A napokban jelentette be a Sziszeki Vasmű olasz tulajdonosa, a Danieli-csoporthoz tartozó ABS, hogy a hazai gyárai mellett ezt a létesítményét is bővíti és modernizálja.

A jelentős, 200 millió eurós beruházás keretében az üzemcsarnok új, nagy kapacitású Danieli Digital Melter olvasztótégelyt kap,

amelyet egy 16 hektáros napelempark - ez lesz Horvátország legnagyobb fotovoltanikus erőműve - lát majd el energiával, valamint egy acélhengerlőt is beépítenek, így a gyár nemcsak nyersanyagokat, hanem készterméket is elő tud majd állítani. 

A hír méltán okoz meglepetést, elvégre az elmúlt húsz-harminc év nem a kohászat virágkoráról szólt, legalább is Közép-Európában lassan, de biztosan pusztultak le az egykori szocialista nehézipar ékkövei, elég csak a magyar Dunaferr kálváriájára gondolni, de nem volt jobb helyzetben a már említett Željezara Sisak sem. A Száva-parti ipari monstrum egykor a horvát nehézipar legfontosabb szereplője volt,

Sziszek GDP-jének hetven százalékát biztosította, 14 ezer dolgozónak adott munkát, és fénykorában éves szinten 2,1 millió tonna terméket, többnyire acélt, nyersvasat állított elő.

Ám Jugoszlávia szétesésével úgy tűnt, a nagy múltú kohó csillaga is végleg leáldozott. A délszláv háború során több bomba is eltalálta az üzemet, de ennél is nagyobb csapást jelentett, hogy az újonnan meghúzott határok miatt beszállítóinak és vevőinek nagy része odalett.

Évtizedekig vegetáltak a kohók

- Valószínűleg már a szocialista rendszerben sem volt különösebben piacképes az üzem, de az akkori tervutasításos rendszerben képes volt működni - mondja a Növekedés.hu-nak Szűcs György. Az Országos Fémipari Ipartestület elnöke hozzáteszi,

amikor lezajlott a gazdasági és társadalmi szerkezetek átalakulása, a profit előtérbe került, csődközelbe is került a vállalat,

amelyet a privatizáció során is vélhetően azért vettek meg a tőkeerős cégek, hogy ezzel piacot szerezzenek. 

A Sziszeki Vasművet eladni is alig lehetett, végül 2001-ben először oroszok vették meg, majd az amerikai CMC kezébe került, ám az új tulajdonosok mostohán bántak szerzeményükkel, elhordták a berendezéseket és a raktárak tartalmát, a dolgozók többségét szélnek eresztették.

A legjobban a mostani olasz tulajdonos viselte gondját az üzemnek, már 2013-ban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) 20 millió eurós támogatásával újraindította a termelést, de a kánaánt ez sem hozta el a szebb napokat látott vasműnek, amely mintegy 170 alkalmazottal vegetált mostanáig. 

A járvány és a háború mindent felülírt

Túl sok jóra a jövőben sem számíthatott volna a Sziszeki Vasmű és a hasonló cipőben járó üzemek, ám a világot felforgató két jelentős esemény, a koronavírus-járvány, amely extrém nyersanyagdrágulást eredményezett, és az orosz–ukrán háború, amely végleg felforgatta a piaci folyamatokat, meghozta az évtizedek óta agonizáló kohók szerencséjét.

Ez elsősorban abból adódott hogy amikor jött a covid és a lezárások, látványosan megdőltek azok az elméletek, hogy mindent ott kell gyártani, ahol a legalacsonyabbak a költségek.

Egyre inkább előtérbe került a szállítási költség, minderre rátett egy lapáttal az ukrán-orosz háború. Felborultak a számítások, a gazdasági elemzők most lázasan dolgoznak a probléma megoldásán.

Minden jel arra utal, hogy afelé haladunk, ami a szocializmusban volt, azaz mindegy, hogy mibe fog kerülni, de haza kell hozni a termelést, gyártást, nem lehetünk kitéve a szállítás okozta bizonytalanságnak.

Ezzel elkezdődött a világban uralkodó gazdasági és politikai konszenzus gyökeres átalakulása - mutat rá Szűcs György.

Most megéri újranyitni

Az OFI elnöke úgy látja, a fémipari termékek korábbi árai mellett nehéz lett volna nyereségesen üzemeltetni ezeket a szocializmusból megörökölt ipari monstrumokat, ám az elmúlt egy-két évben,

de főleg tavaly annyira megugrott a vasáru ára, volt olyan időszak is, amikor 60 százalékkal emelkedett a hazai piacon, miközben az előállítási költség nem ugrott meg ennyire drasztikusan,

hogy ma már megéri a beruházás, ahogy az ABS példája is mutatja. Ezzel sok szereplőt ki lehet iktatni a gyártó és a felhasználó között, ezt a láncot akarják most mindenáron rövidíteni Európa-szerte, a fém termékek iránti igény ugyanis nem csökken.

- Megjelentek ugyan különböző modern technológiák, jó példa erre az építőipar, ugyanakkor

világossá vált hogy a vasat nem tudják nélkülözni, kellenek a csövek, lemezek, vasrudak, ezernyi különböző profilú hengerelt áru, ezekhez pedig alapanyag kell.

Ráadásul Kína óriási felvevőpiac, és most ott is gondok akadnak a gyártással - húzza alá Szűcs György hozzátéve, az olcsó kínai gyártás is megszűnt, drágult a munkaerő költsége, és az a modell sem működik már, hogy a világban összegyűjtött fémhulladékból gyártanak alacsony áron tömegesen termékeket, mivel a minőség egyre fontosabb Kínában is. 

A történelem ismétli önmagát

- Érdemes egy kicsit visszatekinteni a múltba. Amikor az első ipari forradalom elkezdődött, akkor is voltak nehézségek a gyártásban és a szállításban. Tavaly ünnepeltük a 250 éves évfordulóját az első magyar vasolvasztó beindításának - eleveníti fel Szűcs György, és bár a Fazola Henrik által Ómassán öntött vas minőségben nem ért fel az importhoz,

Mária Terézia mégis adókedvezményekkel támogatta a működését, mivel akkoriban lett vége a harmincéves háborúnak, a fokozott hadiipari tevékenység miatt jelentős volt a vas iránti kereslet, és az ára is az egekben volt.

Az OFI elnöke példaként hozta fel a Mao ce Tung által szorgalmazott népi kohók ötletét is. A kínai pártvezetőnek sem számított, mennyibe kerül a kohók beindítása, csak az, hogy otthon legyenek az üzemek, ne függjenek mástól.

Felkészül a Dunaferr?

Ezek után nem meglepő, hogy a Dunaferr háza táján is elindult a mozgolódás, és bár a cég zűrös orosz–ukrán tulajdonosi viszonyai nehezítik a helyzetet, március végén Palkovics László innovációs és technológiai miniszter már arról nyilatkozott, hogy

mintegy két év alatt a Dunaferr energiaellátását zölddé lehetne tenni,

és azt is kiemelte, hogy a társaság a fenntartható gazdálkodás szempontjából is rendkívüli jelentőséggel bír, mivel a Magyarországon éves szinten termelődő mintegy másfél millió tonna acélhulladékból most csupán nagyjából félmillió hasznosul belföldön, a többit exportáljuk, holott ez utóbbi mennyiséget is fel lehetne itthon dolgozni. Mivel jól látható, hogy

a Dunaferr körüli huzavona és folyamatos egyeztetések megszűntek, mióta a nemzetközi acélárak elkezdtek emelkedni,

megkérdeztük Szűcs Györgyöt, szerinte érdemes lenne-e a magyar kormánynak visszavásárolni a 2004-ben elkótyavetyélt vasművet. Szerinte a Dunaferr mellett szól, hogy egy viszonylag kis üzem, könnyebben tud alkalmazkodni a kereslethez, alkalmazottai jól képzettek.

Ugyanakkor a kormánynak azzal is számolnia kell, hogy vasérc, vagyis a gyártáshoz szükséges alapanyag továbbra sem “terem” Magyarországon, azt valahonnan be kell szerezni, közel sem biztos, hogy a most tapasztalt nyersanyagéhség örökéletű lesz, így jelen helyzetben kétséges, hogy megtérülne egy ilyen nagybevásárlás.