Vállalati kötvények: a magyar megtakarítási piac vakfoltja

• Elenyésző összeget tartanak a magyarok vállalati kötvényben az állampapírhoz képest
• A Quaestor-, E-Star- és BTel-botrány óta tart a bizalmatlanság
• A nagybankok viszont új kötvénysorozatokat bocsátanak ki

A magyar háztartások előszeretettel fektetnek állampapírba, miközben a befektetési alapok állománya történelmi csúcsot ért el. Egy eszközosztály azonban

kimaradt a felfutásból: a vállalati kötvények.

A Magyar Nemzeti Bank májusi adatai szerint a lakosság mindössze 37,5 milliárd forintot tartott ilyen papírokban.

Miben más a vállalati kötvény?

A kötvény egyszerű konstrukció: a kibocsátó – jelen esetben egy cég – kölcsönt vesz fel a befektetőtől, cserébe kamatot fizet neki, a futamidő végén pedig visszaadja a névértéket. Az állampapírnál a kibocsátó az állam, amelynek saját devizában gyakorlatilag nincs csődkockázata.

Egy vállalatnál ez másképp fest: a cég tönkremehet, felszámolás alá kerülhet, vagy egyszerűen nem tudja kitermelni a

kamatot.

Minél bizonytalanabb a kibocsátó helyzete, annál magasabb hozamot kell ígérnie.

Van egy másik, kevésbé ismert különbség is: a banki termékeket bizonyos keretek között védi az Országos Betétbiztosítási Alap, a befektetési szolgáltatók csődje esetén pedig a Befektető-védelmi Alap (Beva) léphet közbe. Ezek a garanciák ugyanakkor nem a kibocsátó fizetésképtelensége, hanem a szolgáltató csalása vagy csődje ellen nyújtanak védelmet.

Ha egy vállalat nem tudja visszafizetni a kötvényét, azért – néhány kivételes, jogalkotói döntéssel rendezett esettől eltekintve – senki

nem kárpótolja a befektetőt. Emellett

fontos különbséget tenni a banki és a nem banki vállalati kötvények között:

a pénzintézetek által kibocsátott kötvények szigorúbb felügyelet alatt állnak, gyakran tőzsdén jegyzik őket, és az európai szabályozás (MREL) miatt rendszerint stabilabb intézményektől származnak.

A bizalmatlanság oka: Quaestor, E-Star, BTel

A tartózkodásnak több oka van. A 2015-ös Quaestor-botrány a mai napig a hazai tőkepiac egyik legsúlyosabb csalássorozataként él a köztudatban: a cégcsoport kötvénykibocsátó tagja lényegében

piramisjátékot működtetett.

A csalás mintegy 150 milliárd forintos állományt érintett. A felháborodás akkora volt, hogy a kormány külön törvényt alkotott a károsultak kárpótlására: a Beva 88,2 milliárd, a Kárrendezési Alap további 36,1 milliárd forintot fizetett ki. Ez azonban kivételes, egyedi jogalkotói lépés volt.

Máskor fizetésképtelenség okozott veszteséget: a mai nevén ENEFI (akkor E-Star) energetikai cég 2012 őszén fizetési nehézségekbe került, majd csődvédelembe menekült. A társaság a kötvényeit a végén csak a névérték 35 százalékáért vásárolta vissza.

A távközlési BTel sem tudta teljesíteni kötvényei tőke- és kamatfizetését,

így a befektetők nagy része komoly veszteséggel zárta az ügyet. Őket – a Quaestor- ügyfelekkel ellentétben – az állam nem kárpótolta. Ezek az esetek együtt alakították ki azt a beidegződést, amely a mai napig érezteti hatását:

a vállalati kötvény a köztudatban nem a megbízható megtakarítás, hanem a bukás szimbóluma lett.

Miért bocsátanak ki mégis egyre több kötvényt a bankok?

Miközben a lakosság elkerüli a kockázatosabb nem banki vállalati papírokat, a nagybankok rendre új kötvénysorozatokat bocsátanak ki. Ennek oka elsősorban nem a befektetői bizalom, hanem szabályozói kényszer. Az európai bankszabályozás MREL-előírása arra kötelezi a bankokat, hogy megfelelő mennyiségű, válság esetén leírható vagy részvénnyé alakítható forrást tartsanak.

Ezt a puffert a bankok jellemzően kötvénykibocsátással töltik fel,

lakossági és intézményi befektetőktől egyaránt bevonva forrást.

A banki kötvény emellett – bár szintén nem élvez betétbiztosítási védelmet – egy felügyelt, tőzsdén jegyzett, átlátható intézménytől származik, ami a befektetőknek eleve megbízhatóbbnak tűnik, mint egy kevésbé ismert cég papírja.

Mi kellene a bizalom helyreállításához?

A Magyar Nemzeti Bank már a 2010-es évek végén is próbálkozott a hazai vállalati kötvénypiac élénkítésével, célzott programokkal segítve, hogy a cégek ne csak banki hitelből, hanem tőkepiaci forrásból is finanszírozhassák magukat.

Ezek a kezdeményezések inkább a kibocsátói oldalt erősítették,

viszont a lakossági keresletet nem növelték érdemben. A bizalom visszaépítése hosszú folyamat, és nem egyetlen jogszabállyal vagy kampánnyal érhető el. Az állampapírok és a befektetési alapok könnyen elérhető alternatívát kínálnak hasonló vagy csak kicsivel alacsonyabb hozamért,

ezért a hazai kisbefektetőknek nincs igazán okuk arra, hogy a jóval kockázatosabb, kevésbé átlátható vállalati kötvényekbe fektessenek be.

Amíg ez nem változik, a vállalati kötvény Magyarországon a megtakarítási piac vakfoltja marad, annak ellenére, hogy a kibocsátói oldalon egyre nagyobb összegek mozognak.