Macron is belebukhat a francia kormány válságába?

A bizalmatlansági eljárás megindítása, illetve annak elfogadása ugyan várható volt, a kormány lemondatásra kényszerítése mégis történelminek mondható. Egy kinevezett kormány bizalmatlansági indítvánnyal való megbuktatása az ötödik köztársaság történetében ugyanis gyakorlatilag előzmény nélküli. Egyedül 1962-ben került sor arra, hogy a Nemzetgyűlés ilyen eszközhöz folyamodott, Georges Pompidou-t azonban az akkori köztársasági elnök, Charles de Gaulle ismét felkérte a kormányalakításra. - olvasható a Ludovika.hu blogjának online hasábjain.

Barnier kormánya a legrövidebb ideig volt hatalmon az ötödik köztársaság történetében, alig 99 napig. Ez a politikai kudarc egyben az Emmanuel Macron elnök által előirányzott kompromisszumos megoldásnak a bukását is jelenti, megerősítve egyúttal azt a tradíciót is, miszerint koalíciós kormány a francia belpolitikában nemigen életképes.

Bizalmatlansági indítvány

A szeptember elején kinevezett miniszterelnök által felállított kormány kezdettől fogva ingoványos talajon állt. A bizalmatlansági indítványt kiváltó casus belli-t az a momentum jelentette, amikor a kormányfő, Michel Barnier december 2-án az alkotmány 49/3-as cikkelyéhez folyamodott a társadalombiztosítás 2025-ös költségvetésének megszavazása ügyében. Kormányának számos tagja napok óta azzal érvelt, hogy a kormány cenzúrával történő megbuktatása az ország „öngyilkosságát” jelentené. A belügyminiszter, Bruno Retailleau egyenesen „orosz ruletthez” hasonlította ezt az – akkor még csak esetleges – döntést, amellyel az ellenzék egy olyan gazdasági szakadékba taszíthatja az országot, amelyből az csak nehezen, sőt valószínűleg egyáltalán nem tud majd kikászálódni. Michel Barnier pedig egyenesen egy „ejtőernyő nélküli ugrás” hasonlatával élt. Az Új Népfont indítványozta bizalmatlansági indítványhoz végül a Nemzeti Tömörülés is csatlakozott. Ebben az esetben is történelminek nevezhető az esemény, hiszen ez is gyakorlatilag az első alkalom, hogy „együtt” szavaz a politikai paletta két ellentétes ereje.

Michel Barnier, a bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatott francia kormányfő - kép forrása: Shutterstock

A Nemzeti Tömörülés a Barnier-kormány felállása óta a mérleg nyelveként működött. Ellenzőik számtalanszor hangsúlyozták is, hogy valójában a Marine Le Pen nevével fémjelzett párt diktálja a kormány politikáját. A pártelnök, Jordan Bardella megfogalmazása szerint ők „türelmesen vártak, hogy komolyan vegyék őket”, azonban végül nem kaptak semmiféle garanciát egyetlen általuk követelt intézkedés bevezetésére sem. A Marine Le Pen ellen szeptember végén indított per szintén felgyorsította a párt döntését a kormány megbuktatásával kapcsolatban. A 2027-es elnökválasztáson való indulását potenciálisan megakadályozó januárra várható bírói döntés tudatosította Marine Le Penben, hogy a választói a jelenlegi kormány leváltását várják el tőle. December 2-án a Nemzeti Tömörülés bejelentette, hogy ők is csatlakoznak a bizalmatlansági indítványhoz. Ugyanakkor – az Új Népfronttal ellentétben – ők nem szólítják fel Macront az elnöki posztjáról való lemondásra. Szerintük Barnier Macron politikájának a „meghosszabítása”.

Az Új Népfont, és különösen Jean-Luc Mélenchon azonban egyre erőteljesebben követeli Emmanuel Macron lemondását. A Zöld Párt főtitkára, Marine Tondelier és az Új Népfront kormányfőjelöltje, Lucie Castets egy új mozgalmat indítottak el Gagnons ensemble! néven. A baloldal szerint ez a kormány soha nem volt legitim, hiszen a nemzetgyűlési választások az Új Népfrontot hozták ki győztesként.

A baloldali koalíció szerint Michel Barnier „riogatásai” az ország összeomlásával kapcsolatban „nemcsak, hogy alaptalanok, hanem tisztességtelenek is”. Nem a Barnier-kormány megbuktatása az igazi céljuk, hanem Macron elnök leváltása. Az elnöki hatalomra épülő francia belpolitikában a legfőbb cél mindig is ennek a csúcspozíciónak a megszerzése volt. Ez alól természetesen most sincs kivétel: valamennyi párt ées politikai személyiség most is kizárólag csak 2027-re gondol.

Az igazi tét tehát az, hogy hatalmon-e tud maradni Emmanuel Macron?

Emmanuel Macron több ízben is határozottan kijelentette, nem kíván lemondani.

Kétszer választottak meg a francia állampolgárok, mandátumom végéig maradni fogok

– hangsúlyozza. Továbbra is ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, miszerint a Nemzetgyűlést azért oszlatta fel júniusban, hogy

a népnek újra megadja a demokratikus választás lehetőségét,

és hogy döntése „teljesen átgondolt volt”. Ugyanakkor feloszlatásra tradicionálisan csak akkor kerül sor, amikor egy kormányt megbuktatnak, mint 1962-ben. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Macron elnök esetleges lemondása, illetve lemondásra kényszerítése az ötödik köztársaság végét jelentené.

Emmanuel Macronnak tehát érdeke volt, hogy a Nemzetgyűlés megszavazza Barnier lemondását, mert ellenkező esetben az ő saját posztja vált volna kérdésessé, hiszen a jelen helyzet kialakulásáért voltaképpen mindenki őt okolja.

Ami pedig a kormányt illeti, az alkotmány szerint a köztársasági elnök nincs időhöz kötve, sem abban, hogy elfogadja-e annak lemondását, sem abban, hogy mikor nevez ki új miniszterelnököt.

Sőt, még arra is lehetősége nyílik, hogy újra kinevezze Michel Barnier-t (ez utóbbi azonban tegnapi nyilatkozatában határozottan kijelentette, hogy nem kívánja többé ezt a pozíciót elfoglalni). Bármi történjék is, azt már most kijelenthetjük, hogy az ország belpolitikai helyzete alapvetően nem fog megváltozni: az új kormánynak nem lesz nagyobb többsége, mint az eddiginek, hiszen a három nagy blokkra osztódó Nemzetgyűlés képviselőinek aránya ugyanaz marad.

Tegnapi bejelentése szerint Emmanuel Macron már aktívan keresi a következő miniszterelnököt, és ígérete szerint az új kormányfő 24 órán belül kinevezi. A legesélyesebbnek a jelenlegi védelmi miniszter, Sébastien Lecornu tűnik, annál is inkább, mert kinevezésével a Nemzeti Tömörülés is egyetértene. Ez egyben azt is jelenti, hogy kormánya nem lenne egyből alávetve egy bizalmatlansági indítványnak. Az előző kormány belügyminiszterének, Bruno Retailleau-nak a neve is esélyesként szerepel az előrejelzésekben, csakúgy, mint a centrista François Bayrou-é vagy akár a Szenátus elnökéé, Gérard Larcher-é. A baloldal esetleges jelöltjei azonban egyetlen listán sem szerepelnek.

Feszült társadalmi és gazdasági helyzet

Franciaországban a jelenlegi legnagyobb tét a hatalmas államadóság fokozatos visszatörlesztése, illetve az ország gazdasági helyzetének helyrebillentése. Ennek két kulcsa pedig a társadalombiztosítás költségvetésének és a nyugdíjrendszernek a reformja.

A legsürgetőbb a 2025-ös év költségvetésének a megszavazása. Amennyiben pedig erre nincs lehetőség, létezik egy törvény, mely szerint az előző évi költségvetést újra be lehet mutatni a nemzetgyűlésnek, azonban ez voltaképpen annyit jelentene, hogy elismerik a hatalmas államháztartási hiányt (a GDP 6,5%-a), ami még jobban leértékeli az országot.

Ne felejtsük el továbbá azt sem, hogy, az alkotmány értelmében a köztársasági elnök nem oszlathatja fel újra a Nemzetgyűlést a jövő év júliusa előtt. Ez akkor sem történhet meg, ha esetleg időközben mégis lemondásra kényszerülne, hiszen utódjának is be kell tartania az ötödik köztársaság alkotmányának ezen szabályát.

A görög válság Damoklész kardja

A 2010-es évek elejét beárnyékoló görög gazdasági válságot és annak tragikus következményeit a Barnier-kormány és annak támogatói rendszeresen hivatkozási alapul használták. A francia gazdasági helyzet kétségtelenül igencsak kritikusnak mondható.

Az elmúlt 2 évben Franciaország volt az eurózóna egyetlen állama, amely megnövelte a deficitjét. A francia állam adóssága immáron elérte a 3300 milliárd eurót (itt emlékeztessünk arra, hogy annak idején a görög adóság „csak” 350 milliárd euró volt). Csak a törlesztés évi 60 milliárd euróba kerül, ami jövőre 75 milliárd lesz. 5 évre kivetítve az ország 300 milliárd eurót kell visszafizessen, ami annyit jelent, hogy mást sem csinál, csak visszatéríti a tartozását. Az egyetlen megoldás a közkiadások radikális csökkentése lenne – azaz pontosan azok a rendelkezések, amelyeket a leváltott Barnier-kormány indítványozott és bevezetett… volna. 

Emlékeztessünk itt még arra is, hogy annak idején az eurózóna mentette meg Görögországot a németek nyomására. Azonban a német gazdaság mára már korántsem a régi. Sem gazdasági, sem politikai helyzetük nem teszi lehetővé, hogy hasonlóan cselekedjenek, mint 12 évvel ezelőtt. Többen azzal riogatnak, hogy az így kialakult helyzet akár az eurózóna végét is jelentheti. Ráadásul a németek haragszanak a franciákra, akik nem tartották be az ígéreteiket. Mára már nem beszélhetünk gazdasági kohézióról az EU-n belül.

Az egyetlen talán biztató elem, hogy a francia bankok „too big to fail” mérete és súlya megvédheti őket a csődtől… legalábbis elviekben. Sokan azonban felszólalnak az ilyen típusú „Kasszandra jóslatok” ellen, demagóg riogatással vádolva mindazokat, akik az ország gazdasági összeomlásával fenyegetődznek.

„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

Franciaországra tehát ismét bizonytalanság és instabilitás vár egy esetleges államcsőd árnyékában: az ország eladósodásának mértéke az elmúlt napokban átlépte Görögországét. Bármi történjék is, a „pénzügyi vihar” be fog következni – ahogyan erre Michel Barnier is figyelmeztetett kormányának feloszlatása esetén.

Barnier az alku embereként mutatkozott be. Kormánya bukásával eltávolodik a kompromisszum lehetősége egy olyan országban, ahol mindig az erős többségi kormányzás volt a jellemző. 

A baljós jelek már most megmutatkoznak: az államadóság 55%-a külföldi kézben van. Az elkövetkezendő Standars and Poor’s beosztásában várhatóan Franciaország már csak egy A minősítést fog kapni, amely még kiszolgáltatottabbá teszi a francia gazdaságot. Az infláció emelkedése a vásárlóerőt közvetlenül érinteni fogja. Ezzel közvetlen összefüggésben igen nagy valószínűséggel jelentősen megemelkedik a munkanélküliség.

Összefoglalásként elmondhatjuk tehát, hogy a Barnier-kormány bukása gyakorlatilag semmit nem old meg. A francia Nemzetgyűlés továbbra is három tömbre oszlik, amelyek elvileg – és sajnálatos módon gyakorlatilag is – összeegyeztethetetlenek egymással. Az ország tehát ismét patthelyzetben találja magát, hiszen abszolút többséggel egyik pártcsoportulás sem rendelkezik, melynek következtében a Nemzetgyűlés gyakorlatilag működésképtelen. Mindeközben pedig az ország gazdasági helyzete napról napra romlik, egyre inkább veszélyeztetve ezzel a 68 millió francia állampolgár életkörülményeit. 

A cikk szerzője a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Stratégiai Kutatóintézetének kutatója.