A világ legnagyobb kereskedelmi profitját roppantották össze – Az Aldi sztori

Meglepődtek az angolok

Nem is egészen 30 éve, mikor mi épp az első szabad választásokkal voltunk elfoglalva, 1990 áprilisában Birmingham külvárosában megjelent egy szokatlan élelmiszerüzlet, amely mindössze 600 terméket árult, a nagy választékhoz szokott vásárlóknak szokatlan módon minden termékből csak egyfélét, azt viszont igen olcsón.

A bolt neve teljesen ismeretlen volt a helyieknek, legalábbis, akik nem jártak Németország nyugati felében. Az első Aldi ráadásul nem is reklámozta érkezését, de még csak az sem írta ki, hogy itt rövidesen üzlet nyílik: egyszer csak kinyitott minden hírverés nélkül, az árak viszont önmagukért beszéltek.

A konkurrencia nem félt

A vásárlóknak az is szokatlan volt, hogy raklapokról lehetett elvenni az árut, amely dobozokban állt, a pénztárosok pedig olyan gyorsak voltak, hogy a vevők képtelenek voltak eltenni az árut (ezt itthon is tapasztaljuk a német láncoknál, halad is gyorsan a sor). A bolt csak készpénzt fogadott el, ami ma már hihetetlennek tűnik, de 30 éve még a „régi” kapitalista országokban sem volt ez olyan szokatlan. Részletes számlát sem kaptak a vevők, de az is csak a modern kor találmánya, előtte legfeljebb függőleges számoszlopok voltak a számlán.

Az akkor üzemelő nagy brit láncok, mint a Sainsbury’s és a Tesco, nem ijedtek meg a különös versenytárstól, úgy gondolták, az nem tud részesedést szerezni a szofisztikált piacon, ahol kényelmesebb körülményekhez szoktak a vásárlók. A brit láncok 7 százalékos profitmarzzsal dolgoztak, ami a legmagasabb volt a világon, és úgy gondolták, hogy a brit vásárlók, szemben a kontinentális európaiakkal vagy az amerikaiakkal, nem árérzékenyek.

Piacot robbantottak

Majdnem két évtizedig be is jött ez nekik, ezalatt az Aldi, majd a nem sokkal utána érkező Lidl csendesen kiépítették bolthálózatukat, aztán egyszer csak megemelték a színvonalat az üzleteikben, az árakat viszont nem. Ekkor már működött a kapitalizmus lételeme, a verseny, a két német lánc megszorongatta a többieket, elszippantotta a vásárlókat, és ma már 2-3 százalék a jellemző profitmarzs.

Az Aldi ma már az ötödik legnagyobb brit kiskereskedelmi lánc: a piac 7,5 százalékát tudhatja magáénak. A Lidl 5,3 százalékot hasít ki a piacból, a két német diszkontlánc összesen így a piac közel 13 százalékát birtokolja. A The Guardian szerint a brit háztartások közel kétharmadából látogat el valaki legalább háromhavonta a két lánc valamelyik üzletébe.

Aldi-történelem

De hogy is alakult ki az Aldi üzleti modellje, a viszonylag szűk választék és az alacsony árak? Erről Karl Albrecht, az alapító Anna Albrecht egyik fia csak egyszer beszélt nyilvánosan, mégpedig 1953-ban. A stratégiát még Anna alakította ki, aki 1913-ban nyitotta meg üzletét Essenben, persze egész más a helyzet egy kis üzletnél, mint egy nagy áruházláncnál, az elv mégis megmaradt.

A két fiú, Karl és Theo először anyjuk üzletében dolgoztak, aztán a második világháborúban behívták őket a hadseregbe, ahol hadifogságba is kerültek. Amikor visszatértek, látták, hogy Essen egy romhalmaz, de a boltjuk sértetlenül megúszta a bombázásokat. A hiányban szenvedő városban több kisebb boltokat nyitottak, de az akut tőkehiány miatt csak szűk választékot tudtak tartani. Azt tervezték, hogy ezt később bővítik, de rájöttek, hogy így gyorsabban forog a pénz, és nem kötik le több áruban, inkább újabb boltokat nyitnak belőle.

Háború utáni helyzet

A modellt az is indokolta, hogy közvetlenül a háború után nélkülözés és szegénység volt Németország nyugati felén is, így a vásárlók érthetően megpróbáltak a lehető legalacsonyabb áron hozzájutni a legszükségesebb dolgokhoz. Az önálló nyugatnémet állam megalakulása és a valutareform után jött a gazdasági csoda, nőni kezdett a vásárlóerő, egyre jobban mentek az üzletek. Az Aldi nagy dobása az volt, hogy elsőként vette át Amerikából a ma már természetes, de akkor még Európában ismeretlen önkiszolgáló üzlet modelljét. Addig a pultnál kellett kérni minden terméket.

Két testvér, két hálózat

Mondani sem kell, hogy ez felpörgette a forgalmat és a profitot, a két testvér azonban egyre több dologban nem értett egyet, így 1961-ben, amikor már 300 üzletük volt, kettéosztották a céget. A határvonalat szülővárosuknál, Essennél húzták meg, Theo Albrechté lett az északi rész, Karl Albrechté a déli. Sok mindenben azért együttműködtek továbbra is, erőiket egyesítették például a beszállítókkal szemben, de egyébként független lett az északi és déli Aldi.

Anyagi sikerük immár közismert lett, és Theót 1971-ben fegyveresek el is rabolták, és váltságdíjat követeltek érte (egy időben ez divat volt, ma, amikor minden be van kamerázva, a mobileszközök pedig információt leadnak, részben még kikapcsolva is, már kevésbé működőképes). Theo ezek után el is tűnt a nyilvánosság elől és olyan védelemben élt, mint egy államfő. Mindazonáltal a testvérek úgy döntöttek a 70-es évek közepén, hogy ideje nyitni más országok felé, és multivá válni.

Világhódítás

Amerikába mindkét Aldi betört, a többi országot viszont felosztották egymás között. Nagy-Britanniába Karl déli cége vonult be, amikor megfelelőnek találta az időzítést, és a piac vissza is igazolta a döntést. Volt azonban később egy döntő pillanat, ami nagyon kedvezett az Aldinak. A 2008-as válság hirtelen árérzékennyé tette a vásárlókat, és tömegesen az olcsóbb üzleteket kezdték keresni. Megtalálták az Aldit, és döbbenten állapították meg, hogy nem is olyan lepukkant a bolt, mint amilyennek képzelték: 18 év alatt szépen felfejlődött, immár megfelelve a kényes brit ízlésnek.