Kortárs Művészet és Mecenatúra - Nemes Márton és Spengler Katalin

Nemes Márton 1986-ban született Székesfehérváron, jelenleg Londonban él és dolgozik, ott végezte a Chelsea College of Arts képzőművészeti mesterprogramját, s reményteljes nemzetközi karrier előtt áll. Művészetét a folyamatos kísérletezés, a festészeten és a létezésen való elmélkedés jellemezi. Legközelebb novemberben, az Ybl Budai Kreatív Házban mutatja be legújabb munkáit. Spengler Katalin férjével együtt az egyik legfontosabb hazai kortárs műgyűjteményt építi, régiós és tágabb nemzetközi kitekintéssel. Ő maga a Centre Pompidou, férje, Somlói Zsolt pedig a Tate Modern akvizíciós bizottságának a tagja, ők ketten gyakorlatilag minden fontos folyamatra rálátnak a nemzetközi művészeti életben is. A Magyar Nemzeti Bank kortárs vásárlásai során a szakértői bizottság tagjaként végez felelősségteljes munkát - olvasható a budaikreativhaz.hu-n megjelent cikkben.

Márton, miért épp Londonba mentél három és fél évvel ezelőtt? 

Nemes Márton: Elég régóta tervezgettem, hogy elindulok külföldre, mert kerestem a gyorsítósávot. Mindig is követtem, mi zajlik a világban kortárs művészet címszó alatt. Jártam biennálén, art fair-eken, pörgettem a menő művészek Instagram-oldalait, nézegettem a neten híres galériákat, és egyre azt éreztem, itthonról soha nem fogom megérteni, mi zajlik ott, és miért érzékelem ennyire másnak.

Amikor külföldön nézegettem a művészetet, általában rácsodálkoztam, hányféleképpen lehet ehhez a tevékenységhez hozzáállni – hazaérkezve pedig automatikusan belehelyezkedtem a saját itteni nézőpontomba. Egyre jobban izgatott, egy hosszabb helyváltoztatás hatással lesz-e arra, amit csinálok. 

Miért London? Azt találtam ki, hogy asszisztense leszek egy prosperáló művésznek. Elkezdtem e-maileket írogatni gyakorlatilag mindenfelé, mondván, bárhová elmegyek. Magamban hozzátettem ilyenkor, bárhová, csak Londonba nem. Aztán – ahogy ilyenkor lenni szokott – mégis London lett belőle! Carl Kostyál – magyar felmenőkkel rendelkező londoni galériás, aki épp Kati férjével együtt tagja a Tate Modern kelet-európai akvizíciós bizottságának – ajánlott be az egyik művészéhez, Henry Hudsonhoz, ő pedig szeretettel fogadott és felvett. 

A nemzetközi kortárs művészet sztárjai asszisztensekkel dolgoznak, de úgy képzelem, kevés autonóm művész vállalja be ezt a melót, főleg, ha épp sebesen beindult a karrierje, mint a tiéd. Szóval miért? 

NM: Minden annyira király volt körülöttem, olyan komfortzónában léteztem, amelyben attól lehetett félni, hogy örökre megrekedek a fejlődésben.

Főállású művészként elmenni egy másik országba asszisztensnek – ne szépítsük – arról szól, hogy napi nyolc órában egy másik művész elképzeléseit valósítod meg. Ráadásul többnyire egészen más stílusban kell dolgoznod, mint a sajátod, sőt a műtermet is te takarítod. Mindez nagyon kemény élmény.

Ezt a deklasszálódást nehezen éltem meg. 

Spengler Katalin: Hadd mondjam el, hogy óriási tiszteletet érzek Marci iránt, hiszen sikeres képzőművésznek számított itthon, hamar bekerült a Deák Erika Galéria művészkörébe, sokan szerették és gyűjtötték a képeit, komoly karrier volt már a háta mögött, amikor elment egy olyan közegbe, ahol mindent elölről kellett kezdenie. Alázatról árulkodik ez a döntés.

Fotó: budaikreativhaz.hu

Kati, mi fogott meg Nemes Márton műveiben?

SK: Az új hang, az új irány izgalma. Nagyra értékelem, hogy pályája elejétől a folyamatos megújulásának lehetünk tanúi. Többször láthattunk tőle nagy váltásokat, korrekciót, továbblépést, fejlődést – mindez lenyűgöző, és egyáltalán nem evidens. Művészek esetében veszélyes a siker is, főleg a korai, mert könnyű megrekedni egy adott ponton. Ilyenkor nagyon tudatosnak kell lenni.

NM: Ha elvesztem az érdeklődésemet valami iránt, akkor azt befejezem, hiába lenne rá galériás vagy kurátori igény. Időrendben végignézve a munkáimat, az életem története rajzolódik ki.  

Fotó: budaikreativhaz.hu

Sokféle területen alkottál, festettél ki Volvot, készítettél printmintát Szegedi Kata divattervezőnek, hátteret a Mei Kawa kampányához, dolgoztál együtt Hencz Péter fotográfussal és Gyuricza János építésszel. Kezdjük a legelején: miért épp festő szakra jelentkeztél? 

NM: Mindig szerettem volna valami nagy dolgot megcsinálni. Szó szerint is nagyméretűt. Gyakran lapozgattam nagypapám nagybányai képzőművészeti albumát, s amikor lerajzoltam belőle mondjuk egy Fényes Adolf-festményt, akkor nem álltam meg az eredeti képhatároknál. Kiegészítettem, folytattam olyan motívumokkal, amelyek nem voltak rajta az eredeti képen. Graffitis korszakomban is nagy falakat fújtam le, 17 évesen, többedmagammal befestettük a székesfehérvári uszoda teljes homlokzatát fürdőző jelenettel. 18 évesen kezdtem rajzszakkörbe járni, Pinke Miklóshoz, Székesfehérvár elismert művésztanárához. Nagyon nem tetszettek neki a graffitiszerű munkáim, azt mondta, ez rettenetes, ne erőltessem. Találkozót kértem a másik fehérvári mestertől, Újházi Pétertől. Miután megtekintette a mappámat, ő még eltökéltebben igyekezett lebeszélni erről a pályáról. A Képzőművészeti Egyetemen háromszor utasították el felvételimet, mégsem tudta senki sem elvenni a kedvemet. 

Londonban ugyanezek a sztorik zajlottak. A Chelsea College-ban a tanárom megnézte a munkáimat, majd azt reagálta: „Marton, you are ultra conservative backdoor painter” – a backdoor panting az, ami a galériában a hátsó szobában sem kerül ki. Ezen a ponton kicsit azért elgondolkoztam, mit is keresek itt, de aztán inkább feltüzelt.

Művészként egyetlen dologhoz kell tartanod magad: azt csináld, amit te akarsz, ami téged izgat, neked tetszik, és ha mázlid van, másoknak is tetszeni fog.

Nem én találtam ki, Jeff Koons mondása, de nagyon egyetértek vele. Egyre közelebb kerülök a tartalmához, egyre kevésbé törődöm a kifelé való megfeleléssel. Régebben sokkal többet gondolkodtam művészettörténeti analógiákon, művészetelméleti kérdéseken, filozófián, melyik művész mivel hatott rám. Rengeteg strukturális gondolat volt a fejemben, ami szerintem egy akadémikus téglazsák az ember hátán. Ebből jövök finoman ki, legtöbbször ez a folyamat rejlik a változásaim mélyén. Aktuálisan a saját és a körülöttem lévő emberek belső folyamatai érdekelnek. 

Legutolsó sorozatomat a karantén hozta ki belőlem, ezek lettek a „Better self” című, trapézosan megdőlt képek, ráapplikált fémelemekkel, amelyek kvázi visszahúzzák egyenesbe az egészet. A kép maga borul, a fémek egyensúlyozzák ki. Mostanában az ellentmondásról és az egyensúlykeresésről szólnak a munkáim. Mérhetetlen mennyiségű energia, szeretet van bennem, azt vettem észre, akkor lesz jó egy mű, ha bele tudom tenni. Egyre inkább már csak ez érdekel, ez az energia, amelytől a műtárgy hatni tud. 

SK: Nagyon érdekes tapasztalat, hogy az élettelen tárgy valamit átad. Aki műtárgyakkal él együtt, az pontosan tudja, Marci miről beszél.  A műtárgyak kommunikálnak. 

Fotó: budaikreativhaz.hu

Kati, téged mi terelt a kortárs képzőművészet felé? Hogyan kezdődött a gyűjtés? 

SK: Férjemmel, Somlói Zsolttal közösen gyűjtünk, gyűjteményünk közös életünk lenyomata. A rendszerváltás évében diplomáztunk, akkor kezdődött a kapcsolatunk is. Mindez egybeesett a műtárgypiac újraindulásával. Először nem is mi, hanem az apósom kezdett nagybányai festményeket vásárolni, és az egyik fő motorjává vált a nagybányai képek hazahozatalának. Mi is egyre jobban bevonódtunk ezekbe a folyamatokba, kiállításokra, aukciókra jártunk, megismerkedtünk szakemberekkel, végül elkezdtünk mi is gyűjteni. 

Kezdetben klasszikusokat vásároltunk, de hamar feltámadt az igényünk arra, hogy a művészet, amivel foglalkozunk, jobban a mi életünkről szóljon.

Amikor 1996-ban megvettük az első kortárs műtárgyunkat, már tudtuk, ez a mi utunk. Igyekeztünk tanulni a nálunk idősebb gyűjtőgenerációktól, tanulmányoztuk a műgyűjtés történetét. Egyre jobban érdekelt, hogyan is volt ez régen. Megértettem, hogy a nagy gyűjtemények mindig kortárs gyűjtésből alakultak ki. A régi korszakok jelentős tárgyai múzeumokban vannak, vagy megfizethetetlenek, de a kortársakból egyszer klasszikusok lesznek. 

Fontos felismerés volt az is, hogy a szocializmus évtizedei alatt mesterséges izolációban tartották a kortárs művészetet, ez meggátolta, hogy elhelyezzük magunkat a világ szövetében. Nagyon hamar, 1997-98 táján elkezdtünk külföldre járni, hogy módszeresen megismerjük a nemzetközi kortárs művészetet. 2001-ben megvettük az első nemzetközi műtárgyunkat, azóta párhuzamosan gyűjtünk magyar és nemzetközi műveket. Gyűjtőként az a kontribúciónk ehhez az egészhez, hogy a kollekciónkba bekerülő művészeket nemzetközi kontextusban mutatjuk be. A külföldi vásárlásokkal párhuzamosan elkezdtünk kapcsolatrendszert is építeni, ennek lett a folyománya, hogy 2013-ban felkértek minket a londoni Tate Modernből, legyünk tagjai egy újonnan alakuló bizottságnak. 

Fotó: budaikreativhaz.hu

Ez mecenatúrának is felfogható?

SK: Konkrétan az! A bizottság tagjai, kelet-európai gyűjtők, minden évben befizetnek egy elég jelentős összeget, amelyből a múzeum kurátorai és a tagok, közös döntés alapján, műtárgyakat vásárolnak. Meg kell küzdeni azért, hogy magyar művészre essen a választásuk. 
2013 óta csak egyetlen olyan év volt, amikor nem került be magyar művész munkája a Tate Modern gyűjteményébe. Először Kepes György-munkát vettek, őt jobban ismerték, mert külföldön élt. Ugyanebben az évben kezdődött a Tate személyes kapcsolata Maurer Dórával: bizottság és a kurátorok budapesti látogatásán szerveztünk nekik egy műteremlátogatást. A múzeumba került még Bak Imre egy jelentős festménye, Jovánovics György szép gipsz reliefje, a legutóbbi évben pedig Erdély Miklós és Ladik Katalin egy-egy fotósorozata.  

A bizottság magyar tagjai ajándékozások révén is gazdagították a gyűjteményt. Így került be Szentjóby Tamás egyik munkája, Szombathy Bálint egy fotósorozata és Kaszás Tamás nagyméretű installációja. Ez utóbbit mi adományoztuk a férjemmel, és a továbbiakban is azon leszünk, hogy minél több fiatal magyar alkotó bekerüljön a Tate-be. 

Rendszeresen vásárolunk a régió számon tartott galériáiban román, cseh, lengyel és szlovén művészektől is, mert régióhoz tartozva erősebben tudjuk képviselni saját művészeinket is.

Így talált ránk a párizsi Centre Pompidou kurátora, és meghívott egy – a Tate Modernben működőhöz hasonló – fotográfiára szakosodott bizottságba. Annyira jól sikerült az együttműködés, hogy felkértek minket a férjemmel, alakítsunk ott is egy régiós akvizíciós bizottságot, amely 2017 január óta működik, így mindkét nagy múzeumban, Európa legjelentősebb művészeti centrumaiban is jelen vagyunk. 

A teljes interjú a budaikreativhaz.hu portálon olvasható.