Miért kaptak történészek közgazdasági Nobel-díjat?

Mindez arra utal, hogy a történeti tapasztalatokra építő (induktív) történeti megközelítésnek nem sikerült legyűrnie az elméleti alapvetésekből kiinduló (deduktív), mára mainstreammé vált absztrakt gondolkodást, amely

a közgazdaságtant a természettudományokhoz közelítette és „matematizálta”, a társadalomtudományoktól (illetve a történelmi megközelítéstől) pedig ezzel párhuzamosan túlságosan eltávolította.

Ez a kritika a közgazdaságtan megreformálást célul kitűző 33 tézisben is megjelent 2017 decemberében, illetve a közgazdaságtan válságát évtizedekkel ezelőtt megjósló, magyar származású cambridge-i lord, Kaldor Miklós is foglalkozott ezzel a problémával már az 1970-es években.

A fenti, nem túl optimista alapállásból indul ki Claude Diebolt, a francia CNRS és a strasbourg-i egyetem kutatója, a francia közgazdasági társaság májusban megválasztott új elnöke és szerzőtársa Michael Haupert (University of Wisconsin-La Crosse), akik szerint ezzel együtt még korai lenne temetni a gazdaságtörténetet mint tudományt, sőt

most jött el az ideje a gazdaságtörténet újraértékelésének.

Mit tanulhatnak a mai közgazdászok a történészektől?

Miért érdemes egy elméleti közgazdásznak hátrafele is tekinteni néha, illetve a múlt tapasztalatait is felhasználni a gazdasági folyamatok megértése érdekében? Diebolt és Haupert szerint talán leginkább az alábbiak miatt:

1. El kell fogadni, hogy a gazdaságtörténet egyre kevésbé önálló diszciplina, sokkal inkább egyfajta tudományos attitüdnek feleltethető meg, amit minden közgazdasági kutatásnak érdemes integrálnia. Végső soron minden empirikus kutatás gazdaságtörténeti elemzés és a komolyan vehető teóriák mögött minden esetben van empirikus alátámasztás is. Az is beszédes, hogy 1993-ban két történész kapta a közgazdasági Nobel-díjat (Douglass North and Robert Fogel).
2. Nem kell félni a gazdaságtörténészektől, mert a kliometria elterjedésével ez a tudományág is gyakorlatilag „hozzáidomult” a közgazdaságtanhoz: manapság már a gazdaságtörténeti munkák alapja is a múltbeli adatok ökonometriai elemzése.
3. A gazdaságtörténészek fő hozzáadott értéke az lehet, hogy közelebb vihetik a valósághoz az elméleti konstrukciókként születő közgazdasági teóriákat, hiszen az elméleteket tesztelik, és ezzel hozzájárulnak az esetleges elméleti finomhangoláshoz és a tényekkel nem alátámasztható hibák kijavításához.
4. A gazdaságtörténet segít megérteni az intézmények és az intézményi környezet, illetve általánosabban fogalmazva a nem-gazdasági tényezők („noneconomic factors”) jelentőségét – ide értve kiemelten a jogi berendezkedést, a politikai környezetet és a kulturális adottságokat, amivel az elméleti közgazdászok („theorists”) sokáig nem foglalkoztak. A gazdaságtörténet végső soron épp azzal foglalkozik, hogy mi tette lehetővé konkrét esetekben a növekedést és a fejlődést, illetve, hogy miképp, miért és mikor történetek a gazdaság szempontjából fontos változások, különös tekintettel a hosszú távú növekedés szempontjából érdemi tényezőkre – intuitív gondolat, hogy a „valóság próbáját kiállt” példákból sokat lehet tanulni.
5. Egy gazdaságtörténész sosem fog általános elméletet alkotni, mivel túlságosan hisz abban, hogy a gazdasági folyamatokat nagyban a kontextus alakítja. Ezzel együtt képes lehet hasznos, empirikus tapasztalatokon alapuló szempontokat adni az elméleti közgazdászoknak a valós emberi, illetve közösségi viselkedés tekintetében, ami a gyakorlatban is jól használható modellek alapja.

A múltbeli gazdasági folyamatokat nem szerencsés sem túlságosan „közgazdász szemmel”, sem túlságosan „történész szemmel” értékelni. Az első azért nem ajánlatos, mert félő, hogy a történések megértése szempontjából fontos társadalmi-kulturális-politikai szempontok nem kerülnek figyelemre vételre. A második pedig azért nem, mert a túl „történelmi” megközelítéssel a közgazdasági szempontból releváns tapasztalatok és szempontok szorulhatnak háttérbe.

A két megközelítés közötti egyensúlyra kell törekedni

Ez persze nem könnyű feladat. Széles körben elterjedt vélemény szerint a mennyiségi kérdésekre választ kereső és számításokkal alátámasztott kvantitatív kutatás felsőbbrendű a minőségi ismérvekre, esetünkben a környezetre, az intézményekre fókuszáló kvalitatív kutatással szemben (lásd: “qualitative is poor quantitative”, illetve „mérni annyi, mint tudni”). Minden bizonnyal igaz, hogy a légből kapott, azaz tényszerűen nem alátámasztott elméletek kora lejárt. A mainstream közgazdaságtan utóbbi évtizedben látott botlásai láttán azonban azt is nehéz lenne cáfolni, hogy a közgazdászok nagy részének érdeklődési körén kívül eső, de a történészi munkák középpontjában levő tényezők (a már említett „noneconomic factors”) figyelmen kívül hagyása is komoly tévedésekhez vezethet. Poroljuk le a történelemkönyveket, megéri!