Történelmi volt az idei Oscar díjazás – A legjobb film a Zöld könyv lett

Vasárnap este (hazai idő szerint hétfőn éjjel kettőkor) ismét megnyitotta kapuit a Los Angeles-i Dolby színház, hogy a 91. Oscar-gála keretei közt az Amerikai Filmművészetek és Filmtudományok Akadémiája 24 kategóriában díjazza az év legjobb filmjeit. Idén korántsem volt egyértelmű, melyik produkció viszi haza a legtöbb arany szobrocskát, a jelöltek mezőnye ugyanis megosztott volt:

egyaránt tíz jelölést kapott a Roma és A kedvenc, nyolcat-nyolcat az Alelnök és a Csillag születik, hetet pedig a Fekete Párduc.

A legjobb film a Zöld könyv - Útmutató az élethez című road movie lett, amely a 60-as évek Amerikájában egy afroamerikai zongorista és fehér sofőrjének útját követi a déli államokban. A zongoristát megformáló Mahershala Ali a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában vihette haza a szobrocskát. Immár másodszor ismerték el Oscar-díjjal, két évvel ezelőtt a Moonlight című filmben nyújtott alakításáért kapott hasonló elismerést.

Meglepetés a Zöld könyv

A film díjazása enyhén szólva is váratlan, sőt érthetetlen. Ebben a mezőnyben ugyanis akadtak a Zöld könyvnél erősebb alkotások, még úgy is, hogy nyilvánvalóan a közönségnek akartak kedvezni a döntéssel. Robert Farrelly (a bugyuta filmeket készítő Farrelly fivérek egyike) előre kiszámítható sztoriját, fantáziátlan poénjait és középszerűségét még a két főszereplő kétségtelen remeklése sem tudta feledtetni, de úgy tűnik,

ez az Oscar még visszamenőleg is pótolni szerette volna az afroamerikai művészek korábbi mellőzését.

Érthető tehát Spike Lee rendező felháborodása a Zöld könyv díjazása kapcsán, hiszen ahogy a feketék hátrányos megkülönböztetését (és a bronxi olaszok életét) bemutatta a film, az finoman szólva is sablonos volt, megannyi elcsépelt klisével tarkítva.

Spike Lee (Malcolm X, Mo'Better Blues, Dzsungelláz, Az utolsó éjjel, A belső ember, Oldboy) egyébként végül nem maradt díj nélkül: a Csuklyások-BlacKkKlansman a legjobb adaptált forgatókönyvét ismerték el. Mindez ismét aláhúzza az Akadémia idei pozitív diszkriminációját, hiszen

Spike Lee korábbi filmjeit már jóval hamarabb el kellett volna ismerni, és erre az sem gyógyír, hogy 2015-ben tiszteletbeli Oscart kapott.

A legnagyobb nyertes a Roma, Cuarón és a Netflix

A másik győztes Alfonso Cuarón filmje, a Roma lett, amely a legjobb idegen nyelvű film és a legjobb rendező díját kapta. A film spanyol nyelvű, fekete-fehér és Mexikóváros egyik negyedébe kalauzolja a nézőt. A mexikói rendező 2014-ben már kapott Oscart a Gravitáció című filmjéért, melyben a szintén díjazott Sandra Bullock, illetve George Clooney játszották a főszerepet. Az este egyik nagy nyertese így a film készítője, a Netflix, amely óriási marketingpénzeket tett a Roma-ba.

A legjobb színésznőnek járó díjat Olivia Colman kapta a Kedvenc című filmben Anna királynő megformálásáért. Az este egyik nagy vesztese így a már hétszer jelölt Glenn Close, akit a Feleség című film főszerepével szállt versenybe.

A legjobb színész a Bohém Rapszódiában nyújtott alakításáért Rami Malek lett, aki valóban fantasztikusan hozta Freddie Mercury karakterét. Az egyiptomi szülőktől származó, első generációs amerikai színész a Bafta és Golden Globe-díjakat is besöpörte az alakításért.

Lady Gaga sem maradt díj nélkül: a legjobb dalért (Shallow) vihette haza az Oscart. A Csillag születik című film rendezőjével és főszereplőjével, Bradley Cooper-rel a gála során elő is adták a számot. A legjobb női mellékszereplő Regina King lett az If Beale Street could talk című filmben nyújtott alakításáért.

A Bohém rapszódia összesen 4, a Roma és a Fekete párduc 3-3 díjat vihetett haza, a másik nagy vesztes a nyolc kategóriában is jelölt Alelnök, amely csak a legjobb sminkért járó díjat kapta meg, igaz, a Kedvenc is csak egyetlen díjat hozott el a tíz jelölésből.

A gálán fellépett a Queen együttes: a We are the champions és a We will rock you óriási sikert aratott, a nézőközönség állva tapsolt.

Nyert az OscarSoWhite?

Az Oscar-gálát évek óta sok kritika éri szinte minden oldalról, az elmúlt években jelentősen csökkent a népszerűsége és a nézőszáma is. Ezért már korábban jelentős változtatásokat jelentettek be, hogy idén a közönség kedvére tegyenek. De nézzük meg közelebbről, mitől más az idei felhozatal.

A vegyes fogadtatásnak köszönhetően új producerek vették át a stafétabotot Donna Gigliotti és Glenn Weiss személyében, hogy megpróbálják visszaállítani a rendezvény tekintélyét. Idén nem volt házigazda, amire eddig csak egyszer volt példa, 1989-ben.

Tavaly az egyik legerősebb visszhangja az #OscarSoWhite nevű mozgalomnak volt, mely az afroamerikai filmesek, illetve színészek alulképviseltsége ellenében szerveződött, és mint láttuk, nagy sikerrel.

Nem sok kutakodásra lesz szükségünk, hogy felismerjük: az etnikumok megoszlása a gála története során valójában sosem volt kiegyensúlyozott. Ez alapján a mozgalomnak egyértelműen van a létjogosultsága, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy ebben az évben kitüntetett figyelmet kapott a kérdés a jelöltek kiválasztásakor és a díjazáskor egyaránt.

Például a Roma, a Zöld könyv – Útmutató az élethez és a Csuklyások - BlacKkKlansman című produkciók esetében, melyek mindegyikét jelölték a legjobb film kategóriában és méltán képviselik az etnikumok diverzitását.

Sokszor a túlzott kompenzációnak is lehetnek ugyan hátulütői, ami elkerülhetetlen, ha minden kritikai hangot el akarnak hallgattatni. Márpedig úgy tűnik, hogy idén ez volt az Filmakadémia egyik legfőbb célkitűzése, amit a jelölésnél és a díjazásnál érvényesítettek is.

Például a szavazók táborát több nem-amerikaira cserélte az Akadémia, illetve a legjobb film (Roma) és a legjobb rendező kategóriájában (Pawel Pawlikowski - Hidegháború) is jelöltek idegen nyelvű filmet.

Az úgy nevezett LGBT közösség is elégedett lehet, ugyanis a legjobb alakitásokért járó jelölések mindegyikében van olyan induló, aki homoszexuális vagy biszexuális karaktert formáz meg. Bár ebben az évben sem kaptunk női jelöltet a legjobb rendező kategóriában, de ezért az olyan, kifejezetten erős női alakítások kárpótolhatnak minket, mint A kedvenc zseniális triója (Olivia Colman, Rachel Weisz, Emma Stone).

A film, ami kilógott a mezőnyből

Az alaphangon is véleményes, hét Oscarra jelölt Fekete Párduc erősen megosztotta a kritikusokat, ennek elenére a legjobb zene, jelmez és látványért végül díjazták az alkotást. Utoljára tíz évvel ezelőtt, azaz 2009-ben került a jelöltek közé szuperhősfilm, a Sötét lovag Christopher Nolan rendezésében, ami nyolc kategóriában jelöltek, ebből kettőt meg is nyert: a legjobb hangvágás és a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában. Utóbbit a Jokert megformáló Heith Ledger mára már ikonikus vált alakításért zsebelhetett be. Ezzel ellenben

a Fekete párduc egyetlen alakítását sem jelölték, ami meglepő tekintve, hogy az év elvileg egyik legjobbnak ítélt filmjétől elvárnánk, hogy a színészek játéka közrejátsszon a „legjobb” jelző kiérdemlésében.

Ebből is látszik, hogy a két filmet mérföldek választják el egymástól, mind narratíva és rendezés szempontjából is. 

Sajnos ebben az évben nem jutott be magyar produkció a jelöltek közé annak ellenére, hogy öt kategóriában is voltak esélyes indulóink. Többek közt a Napszállta, a legjobb idegen nyelvű kategóriában, Nemes Jeles László rendezésében, akinek az Oscar-díjas Saul fiát is köszönhetjük, illetve a Ruben Brandt, a gyűjtőt a legjobb egész estés animációs film Oscar-díjára nevezték.

Tarolt a Bohém rapszódia

A Fekete párduc után ebben az évben a Freddie Mercury-film volt a legnépszerűbb, és hozta a legtöbb pénzt a konyhára, és bár nagyon vegyes volt a fogadtatása a kritikusok körében, négy díjat is kapott.

A forgatás sem volt épp zökkenőmentes, még egy rendező váltást is be kellett iktatni (végül Bryan Singer jegyzi a filmet). Az azonban megkérdőjelezhetetlen, hogy a Freddie-t alakító Rami Malek fantasztikusat alakított, ami nem véletlen, ugyanis rengeteg időt töltött a sztár tanulmányozásával. 

Rami Malek, Freddie Mercury szerepében a Bohemian Rhapsody-ban. Kép: AFP

Az egyik nagy vesztes: A kedvenc (The Favourite) 

Geórgosz Lánthimosz görög rendező legújabb filmje izgalmas korkép a XVIII. századi Anglia csillogó és fényűző, ám belül mégis rothadó világáról, melyet Anna, a hányattatott sorsú, beteges uralkodónő és az őt manipuláló Sarah és Abigail történetén keresztül ismerhetünk meg. A királynő jobbkeze és gyermekkora óta egyetlen támasza Lady Sarah, ám minden megváltozik, amikor megjelenik a fiatal Abigail, aki a kegyeibe férkőzik.

Joggal nevezhetjük karakterdrámának, ugyanis amellett, hogy élethű, bár sokszor meglepően abszurd képet fest a korról, mégsem engedi egy pillanatra sem, hogy elvonatkoztassunk a három nő "szerelmi" háromszögétől, rivalizálásáról és intrikáitól. Minden benne van, amit egy kosztümös filmtől általában elvárunk, és még sokkal több is. Ugyanis a megszokott báj, ami egy ilyen jellegű fim atmoszféráját jellemzi, itt nem csak mint díszlet érvényesül, hanem a kor a paródiájának részeként is.

Mindez igen meglepő és bátor rendezői eszközöket igényelt, ami erre a műfajra nem igazán jellemző.

Ilyen például a halszemoptika, vagy a sokszor morbid, időnként trágár humor. A filmmel mindenesetre elégedett lehet az LGBT közösség és azok is, akik hiányolják az erős, de mégis realisztikus női karaktereket Hollywoodból. Mind a három főszereplő kiemelkedő alakítást nyújt, ami nem utolsósorban annak is köszönhető, hogy rendkívül komplex karakterek bőrébe bújhattak. Nem is csoda, hogy mindhármukat jelölték: Olivia Colman-t (Anna), a legjobb női főszereplő díjra, Rachel Weisz-t (Sarah) és Emma Stone-t (Abigail) pedig a legjobb női mellékszereplő díjra.

Rachel Weisz és Olivia Colman. Fotó: Fox Searchlight

A másik nagy vesztes: Alelnök

Kreatív és szellemes az Alelnök című Adam McKay film, a remekbe szabott alakítások miatt pedig jó eséllyel indultak a díjért a színészek, a nyolc jelölést mégsem tudták díjra váltani. Maga a rendező a A nagy dobás (The Big Short) című filmjéért már kapott egy Oscart a legjobb forgatókönyv kategóriában, akkor a 2008-as jelzálogpiaci válság témáját dolgozta fel. Az ott kiválóan működő ötleteket az Alelnökben is felfedezhetjük, de a rendezői eszközök skálája most sokkal szélesebb: egyik jobb ötlet követi a másikat. Többek között a film felénél McKay eljátssza, hogy vége a filmnek, jön a stáblista, aztán mégis úgy dönt, hogy folytatja.

A 2001 és 2009 között George W.Bush alelnökét, a minden hájjal megkent Dick Cheney-t megformáló, ismét felismerhetetlen Christian Bale-t (A gépész, Amerikai botrány, A harcos) a legjobb férfi szereplőnek jelölték, és jogosan: zseniálisan hozza a szótlan, dörzsölt és gátlástalan szürke eminenciás figuráját, simán elhisszük neki a plusz 25 évet és 25 kilót. 

Bale a Golden Globe-ot egyébként már megkapta a vitathatatlanul fantasztikus teljesítményéért.

A feleségét alakító Amy Adams (Bűbáj, Kétely, A harcos) nagyszerűen hozza az ambíciózus, törtető feleség szerepét, remek párost alkotnak Bale-el, akárcsak az Amerikai botrányban annak idején. George W.Bush szerepében pedig brillírozik az Oscar-díjas Sam Rockwell, őt a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben nyújtott alakítását ismerték el tavaly.

Az ötletekkel teli, végig izgalmas film egyetlen hibája, hogy McKay nem tudta eldönteni, életrajzi filmet, szatírát, vagy drámát szeretne rendezni, és a műfajok között folyamatos ugrálás kissé megnehezíti a néző dolgát.

Pedig a fentiek közül bármelyik műfajt választhatta volna McKay: egyedi megközelítésből és kreativitásból annyi volt a raktárában, hogy bőven elegendő lett volna egyetlen koncepció kiválasztására és levezénylésére is.

Adja magát az összehasonlítás a nagy sikerű Az alelnök című HBO-sorozattal, amely fantasztikus szatíraként kezelte a „súlytalan posztként” működő alelnökséget, aminek semmi más lényege nincs, mint hogy önnön jogosultságát bizonyítsa nap mint nap. Ahogy a filmben el is hangzik a posztot eredetileg nem helyeslő Cheney feleségétől:

„az alelnökök csak ülnek és arra várnak, hogy az elnök elpatkoljon.”

Felejthetetlen, milyen apróságon múlt, hogy Cheney a republikánus pártot választotta a demokraták helyett, vagy hogy mennyire örül, amikor megkapja első „szobáját” a Fehér Házban, egy apró, ablaktalan helységet, ami azért sem baj, mert

„úgyis csak Nixont gyalázó hippiket látna a szobájából”.

Ha ilyen, és az ehhez hasonló poénok uralták volna a filmet, jobban lehetett volna éreztetni az üzenetet a mérhetetlenül alacsony színvonalú teljesítményt nyújtó politikusokról, és az őket megválasztó polgárok gátlástalan eszközökkel történő befolyásolásáról.

Amy Adams és Christian Bale mint Lynne and Dick Cheney. Kép: ANNAPURNA PICTURES

Összességében az Alelnökben elhangzott kritikák ugyanis sokkal inkább szólnak a jelen politikusairól, mint a 2000-es évek elejéről. Az áthallásokat nem csak az „Amerika első” és a „megvédjük a polgárainkat” szlogeneknél vesszük észre, de a média torzító híreinek engedélyezésénél is (nem véletlenül a Trumpot támogató Fox News tették be példaként).

Ugyanezt az utalást érezzük a nagyvállalatoknak kedvező dereguláció sunyi támogatásánál, a gazdagokat érintő örökösödési adó furfangos eltörlésénél (tornacipős, frufrus marketingguru ajánlatára a negatív, jobban elutasítható haláladó lett az adó új neve), vagy éppen a fókuszcsoportok véleménye alapján kialakított háborúnál is.

A marketingesek által összeállított „reprezentatív” átlagemberek ugyanis nem értették az al-Kaida fogalmát, és egyértelműbb volt számukra a háború fogalma, ha egy ország ellen indul, ami sokat nyomott a latban az iraki invázió elindításában.

A zseniális film sokszor hozza a politikai szatíra egyik legjobbjának számító Igenis, miniszter úr sorozat, a politikai spindoktorokról készült felejthetetlen Amikor a farok csóválja című film (Robert de Niro főszereplésével), vagy a Bob Roberts című Tim Robbins alkotás színvonalát, és ez már önmagában is elegendő ahhoz, hogy jegyet váltsunk az Alelnökre.

Kutyák szigete 

A fantasztikus Róka Úr és Grand Budapest Hotel rendezőjének, Wes Andersonnak a legújabb filmje a legjobb animációs film kategóriában kapott jelölést, de díjat nem. (A kategória díját a Pókember: irány a pókverzum film kapta) A rendező a tőle megszokott szemet gyönyörködtető látványvilággal és szimmetrikus kompozícióival kápráztat el bennünket.

A történet 20 évvel később, Japánban játszódik, ahol az ottani féldiktatórikus állam vezetője vírusfertőzéstől rettegve száműzi a kutyákat egy szemétszigetre.

A 12 éves Atarit és kutyáját, Spotsot is elszakítják egymástól, így a kisfiú elindul, hogy megkeresse legjobb barátját. A film sajnos nem kapott annyi figyelmet, mint érdemelt volna, talán mert nehéz eldönteni, hogy lehet-e egyáltalán gyerekfilmnek nevezni. Annyi biztos, hogy Orwell büszke lenne, mert a film tökéletes allegória egy mesebeli népbutító rezsimről.