A fociból csak a játék hiányzik

Nagy szó volt az ötvenes években, ha valaki labdát hozott, és tudtunk focizni egy zsebkendőnyi területen.  Nekünk, akik egy alföldi falucskában, Tetétlenen éltünk, ez maga volt a csoda, hiszen a falusi gyerekeknek ebben az időben semmiféle más játéka nem volt. Az Úristen kegyelméből – és ezt nem csak mondom, hanem hiszem is – már kisgyermekként meglehetősen ügyesen mozogtam a pályán. Szegények voltunk mi is, édesapámat, mint református lelkészt, az ötvenhatos forradalom után másfél évre internálták Kistarcsára, majd Tökölre, büntetésképpen azért, mert a forradalmi bizottmány elnöke volt. Ha ironikus akarok lenni, azt mondom, apám hamarabb járt edzőtáborban, mint én. Mivel anyámmal egyedül maradtunk, hamar megtanultam, mit jelent a munka. A parókiát el kellett hagynunk és Toldra telepítettek bennünket.

Hamar megtanulta, hogy nem csak játékból áll az élet…

Túlságosan is. Ástam, kapáltam, kaszáltam, segítettem, amiben csak tudtam. A labdával viszont egyre inkább jóban lettem, és a tanulás sem ment rosszul. Ennek ellenére nem vettek fel a debreceni Református Kollégiumba. A Tóth Árpád Gimnázium akkori igazgatója – a ma kilencvenkét éves Polgár Sándor, korábbi válogatott röplabdázó – segített rajtunk. Ha ő nincs, akkor az életem másként alakul.

Mert?

Kvázi megtűrtként, édesapám kapcsolatának köszönhetően, oda vett magához, a középiskolába, ugyanis amikor a Református Kollégiumba szerettem volna menni, a püspök azt mondta, „papnak a gyerekeként ott nem vagyok kívánatos”. Legalább nyíltan beszélt.  Csakúgy, mint a gimnázium kezdetén édesanyám, aki világosan kijelentette, ha nem hozok kitűnő bizonyítványt, hazavisz, és mehetek a földekre, mert fizetni a taníttatásomért nem tudnak.

Melyik volt az első focicsapata?

Debrecen, ahová 1960-ban kerültem. Ott kaptam igazán lehetőséget, hogy megmutassam, mit tudok. A gimnázium első osztályban még nem járhattunk ki a városba, ám amikor másodikos lettem, már kimerészkedtem a DVSC ifi edzésére.  

A gyermekben benne kell lenni a tudásnak, az akaratnak, és ha ezt felismerik a szakemberek, fontos, hogy lehetőséghez juttassák. Én megkaptam a bizonyításhoz az esélyt. Gyors voltam és jól futottam, előbb értem célba. Pont ennyi ma is elég lenne.

A nagycsapatnál Teleki Gyula volt akkor az edző, aki korábban nyolc sikeres évet a Vasasban is eltöltött. Egy edzőmérkőzésen vette észre, hogy ígéretes lehetek, elvitt kipróbálni a felnőttekhez. Alig tizenhat évesen már három NB I-es meccsen is játszhattam.  

Hogy megindult felfelé, úgy fokozódott a nyomás is?

Szó nincs erről. Ezek a dolgok eszembe sem jutottak. Semmiféle jól hangzó eszmével nem foglalkoztam. Nem volt rajtam teher, sem az akkori politikai rendszer, sem a futballvilág részéről. A legjobb az volt, hogy ezek a dolgok eszembe sem jutottak. Az is lehet, nem voltam elég érett ezekhez a mély gondolatokhoz. Egy a lényeg: szeretsz focizni, vagy nem!

Szép korszakot hagyott maga mögött, amikor a Vasashoz hívták?

Szívesen emlékszem vissza a kezdetre, hiszen azt tehettem, amit a legjobban szerettem. A futball jelentette számomra azokban az időkben az egyetlen kitörési pontot, s a pozitív visszajelzések mellett a pénz is ösztönzött. Tanulni muszáj volt, focizni meg imádtam. Illovszky Rudi bácsi és a méltatlanul elfeledett  intéző, Rózner Győző kitartó érdeklődésének köszönhetően igazoltak le a Vasashoz, bár nem ment egyszerűen. A Debrecen nem akart kiadni, emiatt néhány hónapig tétlenségre voltam kárhoztatva, de aztán beindult a „szocialista gépezet”. Budapestre 1964-ben kerültem, és a bajnokság végén már én lettem a Vasas házi gólkirálya, tizennégy góllal.

Szocialista gépezet?

A Vasas volt az akkori elitcsapat, hiszen Kádár János és ezzel persze a kormány kedvence volt. Kádárral többször találkoztam, meg kellett szorítanom azt a gyilkos kezet! De hagyjuk a politikát, beszéljünk inkább a sportról. A pártvezetés tudta, ismerte a gyökereimet, tudta, hogy hívő vagyok. Büszkén vállaltam: Istennek és a Vasasnak köszönhetek mindent. Ha voltak is a kulturális gyökerek terén a játékosok között különbségek, azok nem kerültek felszínre. Csak a játéktudás számított, ki és hogyan teljesít.

A vallás adott erőt?

Emlékezetes a történet, amelyet elmesélek. A Fradi ellen készültünk, vasárnap reggel volt, indultam az istentiszteletre, és szembe találkoztam a Biszku Bélával és Gáspár Sándorral, aki kártyázni indult. Én persze akkor még nem ismertem közelről őket, köszöntünk egymásnak, és megkérdezték, hova tartok. Mondtam, templomba. Kérdezték, hogy nem játszom délután? De igen, feleltem. Eljött a meccs ideje, és rögtön a negyedik percben rúgtam egy gólt, majd pár perccel később még egyet. Néhány hét múlva újra összefutottam a két pártvezetővel. Gáspár nekem szegezte a kérdést: nem megy templomba? A múltkor nagyon jól játszott utána… Nem világosítottam fel, hogy ennél azért bonyolultabb a dolog.

Egyszer Puskás Öcsi elvitt a legendás Di Stéfanohoz, aki egykor a Real Madridban volt a csapattársa. A kertben egy sziklakert volt, ahol egy kereszt állt, mellette pedig egy labda. Csak annyi volt ráírva: mindent nektek köszönhetek. Ugyanúgy gondolom ezt én is.

Mindeközben lediplomázott. A sok tanulás megfért az élsport mellett?

Ez nem volt kérdés. Édesanyám a húgomnak, az öcsémnek és nekem is előírta, egyetemet kell végeznünk. Így lettem jogász, Szegeden diplomáztam. Utána elvégeztem a TF-et is, sőt, a vendéglátóipari főiskolára is jártam. Az osztályfőnököm Boross Péter, az Antall-kormány belügyminisztere, majd későbbi miniszterelnöke volt.

A munkásosztály csapatában miként fogadták, hogy egy sokdiplomás fiatalember van köztük?

Ebből sosem volt konfliktusom, tudomásul vették. Semmiféle hátrányba nem kerültem, igaz, előnyöm sem származott belőle. Ott tényleg csak a foci számított.

Miben kellett erősítenie, fejlődnie?

Egy szerényebb képességű játékosokból álló debreceni csapatból jöttem a korszak legmenőbbjei közé, sok-sok hiányossággal. Ám két nagy erényt magammal hoztam: a gyorsaságomat és a gólérzékenységemet, Másoknál pillanatokkal előbb értem arra a helyre, ahonnan gólt lehetett rúgni. A fejlődésemben elévülhetetlen érdemei voltak Illovszky Rudi bácsinak.

Persze ez a csapat tudásban, szellemiségben, akaraterőben rendelkezett azzal a többlettel, ami a magyar mezőny élére repítette. Ott volt Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Berendi Pál, aki még Puskásékkal, Cziborékkal játszott.

A nevekből látszik, a magyar válogatott ebben az időszakban nem véletlenül jutott ki számos világversenyre. Tizenkét idény piros-kék mezben, kétszázötvenegy bajnokin játszottam csatárt a Vasasban, és ötször voltam házi gólkirály, hogy csak néhány alapadatokat említsek. Bajnoki meccseken összesen százötvenegy gólt szereztem. De ehhez rengeteg gyakorlás, technikai képzés és akarat kellet. Hatékonyak voltunk, hiszen az edző elgondolását többnyire feltétel nélkül végre tudtuk hajtani.

Ez a maiakból hiányzik?

Más volt a labdarúgás akkoriban. Kisebb volt az iram, lényegesen kisebb a fizikai igénybevétel. Lassabban és kevesebbet futottunk, lassabban csináltuk a dolgainkat, a cseleinket. De hát azóta az életünk is felgyorsult.

De ettől még maradhatott volna a foci tempója.

Aligha. A felgyorsult társadalom, a megváltozott életmód természetesen rántotta magával a labdarúgást is. Ne felejtsük el, hogy a futball a társadalom egy szeletkéje, tükörképe. Amilyen az életünk, olyan a foci is. Ezek után visszakérdezek: mit vár a labdarúgástól? Pedig a mostani, polgári keresztény nézetet vallom, de sok minden nincs rendben a futballszakmában.

Sok a hozzá nem értő edző, tisztelet a kivételnek. A sok „okos” olyan edzéstervet készít, amely nem a pályára való. Elkezdik fejtegetni a futballról alkotott felfogásukat, nagy ívű filozofikus tanokat ismertetnek. Hát ki az, akit érdekel ez?

A nézőt, aki fizet, csak az érdekli, miként végez a kedvenc csapata. Amikor válogatott voltam, merőben más eszmék éltek. Fociztunk, játszottunk és pont.

Apropó, válogatottság: mekkora felelősség volt százezrek előtt focizni? Úgy hiszem ez akkor még küldetés volt.

Abszolút. Baróti Lajos szövetségi kapitánynak köszönhetem a válogatottságomat. Sándor Csikar karrierje már letűnőben volt, s helyére, a jobb szélre keresett játékost 1964-ben. A  Svájc ellen kaptam az első lehetőséget. Szerencsém volt a bemutatkozással, nyertünk 2:0-ra, köszönhetően Albert Flóri góljainak. Majd vertük a dánokat és a svédeket is.

Mi is pénzért fociztunk, a néző pedig pénzért szórakozott, gólokra, izgalmakra vágyott. Ez nem szívesség volt a részünkről, hanem munka. Vagy megfeleltünk, vagy nem. Ha pedig nem, akkor jött a következő a helyünkre.

Számomra megejtő volt sok tízezer ember előtt játszani, tudva azt, hogy a gyepen te alakítod a dolgok menetét, ha gólt rúgsz, és felnézel az eredményjelzőre, a saját nevedet látod viszont. Teljesen más motiválta az embereket akkoriban, mint manapság. A válogatottban 1964 és 1969 között hét alkalommal játszhattam, és egy gólt szereztem, mégpedig az írek ellen, a második félidőben.

Milyen volt a csapatszellem?

Az biztos, hogy más, mint ma. Egy a fontos: rendet, fegyelmet kellett tartani. Az edző szava döntött, az határozta meg a játékot, s az edző pontosan tudta, hogy milyen „anyagból” dolgozik. Sok olyan edzőm volt, akivel akadtak félreértések, de azok a kapcsolatok nem tartottak soká. Szeretettel emlékszem Teleki Gyulára, Baróti Lajosra és a már sokszor emlegetett Rudi bácsira, kivételes képességgel neveltek bennünket.

Viszont alig harminc évesen, hét válogatottság után mégis felhagyott a játékkal.

Ezt is Illovszkynak „köszönhetem”. Elszakadt a keresztszalagom, nyáron pedig Baróti Lajost váltotta Rudi bácsi. Azt mondta, hogy nem jó a lábam, ám én kértem tőle három meccset, ahol megláthatja: én leszek a mezőny legjobbja. Csupán egyet kaptam. A téli alapozáskor a fagyott, göröngyös salakoson edzettünk, valamin összevesztünk, én bementem az öltözőbe, és azt hiszem, az egész vezetés fellélegzett, hogy abbahagyom. Vadász Károly, az akkori szakosztályvezető és a SZOT-vezér Gáspár Sándor sportvezetőnek akart felkérni, engem viszont az edzői pálya vonzott. Jobban érdekelt, hogy mi történik a partvonalon belül, mint az irodákban, így aztán egy idő után elváltak az útjaink. Így aztán harminchárom évesen az NB I-es Debrecen kispadján ültem, majd több mint tíz évig dirigáltam különböző csapatokat. Siófokon kezdtem az edzősködést, és végül kilenc csapatnál dolgoztam, számos konfliktussal. Az egykori bajnokcsapatból rajtam kívül Mészöly Kálmán és Mathesz Imre adta a fejét erre a munkára. Nem véletlen, hogy őket sem tartották sehol sem könnyű embernek.

Egy fiatal focista veleszületett képességeit fejleszteni kellene, azaz meglátni a „kőtömbben az alakot, és kifaragni”. Egy képzetlen utánpótlásedző pedig egyenesen merényletet követ el a gyerekek ellen. 

Persze alapvetően békésen szemlélem a világot, de amikor azt látom, hogy hozzá nem értő emberek tevékenykednek valahol, akkor azért nehezen bírom magamban tartani a mondandómat. Mindenkinek a képességének megfelelő helyen kellene dolgoznia, és ez a labdarúgásunkban sajnos nagyon nincs így. Hiszen nem mindegy, hogy „arrafelé”, avagy „oda” rúgják a labdát.

A jó focihoz adott lenne a logisztikai, a gazdasági és pénzügyi háttér. Ezt a kormány megteremtette. Az itt működő gépezetben van a hiba, nem is kicsi. Ezen és a hozzáálláson kellene változtatni. Sokszor a vezetőkkel, edzőkkel is probléma van, a játékosokról már nem is beszélve.

A szakembergárda és a játékosok közül is sokan megérezték a pénz szagát, csekély hozzáértéssel a magas kereset lehetőségét. Közönség ma is lenne, de miben gyönyörködjenek! A képzetlen játékosokon?

Többször említette, hogy nem volt könnyű önnel dolgozni. Miért volt ez így?

Illovszky-srácok voltunk, a munka és a következetes fegyelem volt a vezérelvünk, ezek a nézetek pedig már akkor sem voltak divatosak a magyar pályákon. Pedig a játékosoknak dolgozniuk kell, ezt próbáltam mindenütt megértetni, hiszen a mérkőzés végeredménye a produktum, a nézőt csak az érdekli: győz-e a csapat. Dunaújvárosban például nagy terveket szövögettünk, ám újra hívott a Vasas, és én elfogadtam. Mentem. Hiba volt. Nyolc mérkőzésig tartott a bizalom, akkor Maróti János elnöksége alatt papírom lett arról, hogy munkásságom „nem felel meg a szocialista nevelési elveknek”. Rudi bácsi ismét segített, ő vállalt garanciát értem, hogy belső dolgokról soha nem beszélhetek, így tudtam kilépni a szerződésemből, és elmentem egy görög csapathoz edzőnek.

Volt, amit megbánt, és ma már másképp csinálna?

Igen. Kevésbé vettem figyelembe a szakma emberi oldalát.  Sok esetben nem foglalkoztam eleget a pszichikai tényezőkkel, túlzottan is erőszakos voltam. Amikor évtizedek múltán is meghívnak egy-egy összejövetelre, sok esetben elnézést kértem. Nem mindig találtam meg azt az utat, miként lehet egy-egy játékosból a legtöbbet kihozni. Nem mindig tudtam rábírni a játékosokat, hogy dolgozzanak. Pedig annyit kértem csupán, fussanak, tréningezzenek sokat, technikailag képezzék magukat.

Egyszer csak a vállalkozói világ felé fordult.  Elege lett a fociból?

Éreztem már, valami újba kell belefognom. A szállodaiparban lettem vállalkozó a kilencvenes évek elején. Az akkori MLSZ-elnök Somogyi Jenő, aki a Pannónia Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat igazgatója volt, vett rá erre az újfajta életvitelre, és adott ötleteket. Volt egy budai telkünk, amely kihasználatlanul állt. Azt tanácsolta, most kell rá panziót építeni. Persze, sok hitelt vettünk fel, amit huszonnyolc éve törlesztünk. Majd a kétezres években vettük meg a mostani kis szállodát, amely a hetedik kerületben van. Ide járok be mindennap, ügyvezető igazgató-tulajdonosként. A fiammal, Zsolttal mi vagyunk a főnökök, de ha kell, felszolgálók vagy recepciósok is. Mindezt nem érem el, ha nincs mellettem a feleségem ötvenkét éve, és a stabil családi háttér. Ez a legfontosabb, no meg a szurkoló, akire az életünket tettük fel.

BGA