A magyar orvosok rendkívül korán halnak

Hogyan látja a hazai orvosok, gyógyítók egészségi, mentális, lelki állapotát?

A magyar orvos sem mentális, sem fizikai egészsége nem kielégítő.

Sajnos a kutatások is megerősítik azt a tényt, hogy a magyar orvosok rendkívül korán halnak.

Az 1964 és 2010 közötti statisztikák szerint a 40 év feletti orvosok közül a férfiak harmada, a nők fele nem éri meg a nyugdíjazást. Minél magasabb az iskolai végzettség, annál magasabb a születéskor várható élettartam is; kivételt képeznek a magyar orvosnők, akiknek ugyanezen mutatója a nyolc általános iskolát végzettekkel vannak egy szinten. Ez a helyzet pedig több szempontból is problémát jelent azon túl is, hogy az orvosok nem érzik jól magukat. 

Hogyan kerülhetnek egy ilyen magas szintű hivatás művelői ilyen helyzetbe?

Nagyon magas a társadalom egészségügyi igénye, ez pedig éppen az egyik kiváltó oka az orvoshiánynak. Ám mivel a rendszerbe nem lehet igazán mélyen belenyúlni, az itthon marad orvosokra egy több feladat és teher hárul, ez pedig egy megtörhetetlen ördögi spirált indított el.

Nyilván ez visszahat a társadalom egészségére is, hiszen egy kiégett, beteg orvos nem képes jól és hatékonyan dolgozni.

Amerikában ezzel nagyon sokat foglalkoznak, merthogy a kiégett orvos az egészségügyi rendszert is egyre drágábbá teszi. Nagyon sokszor az átlagember és valójában az átlagorvos is azt gondolja, hogy a magasabb fizetésekben rejlik a megoldás kulcsa.

Nyilván iszonyatosan fontos a fizetések emelése, de erre is jó példa az amerikai helyzet, ott ugyanis az orvosok messze a legjobban keresők között vannak, ennek ellenére az amerikai orvosok közel fele ki van égve; 2018-ban negyvenkettő, míg idén negyvennégy százalékuk számolt be burnout-ról. 

Van még olyan tényező, ami a kiégés lehetőségét erősíti?

Magyarországon egy például ilyen tényező, hogy itthon egy orvos legtöbbször nem tudja úgy végezni a munkáját, hogy minden törvényi követelményt betartson. Ha jól és emberségesen akar dolgozni, akkor biztos, hogy szabályszegésre kényszerül. Ez pedig egy erős bizonytalanságérzet forrása, ami nyilván nem tesz jót a lelkiegészségnek sem. 

Ha igaz, hogy egy ilyen rendszerszintű probléma is fennáll, akkor azon nehéz változtatni egyik napról a másikra, ám az egyén, az orvos szintjén mit lehet tenni, milyen megküzdési stratégiák létezhetnek?

Az orvosok nagyon sokszor nem is foglalkoznak ezzel a kérdéssel, mert az egyetemen nem kellő hangsúllyal esik erről szó, amikor pedig a fiatalok az orvosi pszichológia tantárggyal találkoznak, még nem volt dolguk beteggel, így tapasztalatok híján nem tudják elképzelni sem, hogy valójában milyen orvosnak lenni és orvosként dolgozni.

Tehát az orvos nem foglalkozik magával; nincsen is rá ideje és energiája, de nem is tudja, hogyan is kezdjen hozzá. Ráadásul a társadalom alapállása az, hogy az „orvos gyógyítsa meg önmagát”.

A fiatal, frissen rendszerbe állt orvosok mennyire eszmélnek gyorsan, hogy baj lehet? Elvileg ahogy a hálapénzhez való viszonyuk is más, mint az idősebb generációké, talán az önmagukról való gondolkodásuk is magasabb szinten állhat. Vagy bedarálja őket a mindennapok őrülete?

Saját tapasztalatom alapján diploma átvételének idejére a hallgatók nagy része ki van égve, ami az első rezidensi év végére szinte 99 százalékra emelkedik. Sajnos mivel egy munkahelyen nem tudnak annyi pénzt keresni, hogy abból el lehessen indulni az életben, kénytelenek több munkahelyen is helytállni – és egyébként ezért működik még úgy ahogy az egészségügy – viszont így nem marad sem idő, sem energia a saját egészség megőrzésére. Amíg a rezidensek nem lépnek fel együttesen a kihasználás ellen, addig nagy változás sem lesz.

Egy stresszes, elhízott, akár szemmel láthatóan is rossz bőrben lévő orvos hogyan is beszélhetne bárkinek is akár az életmódváltásról?

Sehogy. Az az orvos, aki maga sincs rendben, nem lesz hiteles egy ilyen helyzetben, ő nem lesz képes arra, hogy mérsékelj a társadalom egészségügyi igényét.

Nem fog tudni hitelesen beszélni arról, hogyan is kell életmódot váltani, hogyan kell a terápiát követni. Viszont ő lesz az, aki felírja a gyógyszert a magas vérnyomásra, majd egy félélv múlva még két gyógyszert és így tovább. Vagyis úgy látom, hogy amíg az orvosgondolkodásnak nem válik részévé az, hogy hogyan kell a krónikus megbetegedéseket megelőzni az életmódváltással, tudatossággal, addig a gyógyítók életminősége sem lesz jó. A közelmúltban a Magyar Kardiológusok Társaságának egyik eseményén arról beszéltem, hogy mennyire fontos volna az, hogy a betegeknek ne csak gyógyszereket írjanak fel az orvosok, hanem tanítsák meg őket az életmódváltásra, az egészséges életmód gyakorlására is, mert a több orvos képzésével és itthon tartásával szemben ez szemléletváltás az egyik lehetősége annak, hogy csökkenhessen az orvoshiány. Szerintem a megoldás abban van, ha csökkent a társadalom orvosigénye.

Tavasszal véletlenül belerúgtam az ágy lábába, két lábujjan nagyon rosszul nézett ki, amikor elmentem az ügyelete, harmadik világbéli környezet és kiabáló asszisztens fogadott. A környezet, mint olyan, a körülmények, a gyógyításra fennálló feltételek milyensége, minősége mennyire befolyásolják egy gyógyító jóllétét?

Züllött környezetben nem lehet jó munkát végezni, a környezet nagyon erősen hat ránk.

Nem olvastam ilyen jellegű kutatáskat, de ha a józan eszünket használjuk, könnyen belátható, hogy a minket körülvevő környezet és feltételek döntő hatással vannak a közérzetünkre és az állapotunkra. Ha omlik a vakolat, akkor az tudat alatt azt az érzést erősíti az emberben, hogy az ő munkája annyira nem is fontos, senkit sem érdekel, hogy vele mi van. De azért nézzük a másik végletet; Amerikában a nagyon magas szintű felszereltség és környezet ellenére is kiégett az orvostársadalom fele. Tehát például egy kórházfelújítás nem garantálja, hogy ott jó lesz orvosként dolgozni, mert hiába is kerül ki a rendszerből egy-egy ilyen lélek romboló tényező, sajnos mellette marad még elég. 

Maga az orvos mit tehet önmagáért, hogy ne halljon meg ötvenöt évesen?

Például nem rest segítséget kérni olyan szakembertől vagy kollégától, aki ezzel foglalkozik. Sajnos sokszor probléma, hogy az orvos csak akkor megy orvoshoz, ha viszik… Az orvos nem szeret segítséget kérni főleg egészségügyi kérdésekben, mert az a toposz áll fenn, hogy az gyógyítsa meg magát. Annak felismerése, elismerése, hogy „segítségre szorulok az egészségem kapcsán”, majd az ezt követő valamilyen pozitív irányba ható cselekvés az első lépés. 

Rendszerszinten mit lehetne tenni?

Szerintem az orvosképzésen belül a jelenlegi orvostanhallgatóknak meg kell tanítani, hogy hogyan tudják megőrizni a mentális és a fizikai egészségüket. De arra is meg kell őket tanitani, hogy ezt a tudást hogyan adják át a betegeiknek. Emellett viszont nagyon erősen bele kell állni abba is, hogy hogyan tudjuk a magyar társadalmat egészséges életmód irányába terelgetni. 

Utóbbi nem lesz könnyű, mélyről kell feljönni és talán a fogadókészség sem eléggé nagy. Vannak, akik a járulékok emelését emlegetik az orvos javaslatainak nem betartása esetén, megint mások viszont jutalmaznának egy ilyen folyamatban. Mit gondol erről?

Én inkább a jutalmazásban hiszek. Legyen egy magasabb alapjárulék és ha valaki félévente elmegy vérételre, háziorvosi kontrollra és ott látszik, hogy az életmóddal összefüggő értékek javulnak, csökken a testsúly, javul a testzsírszázalék stb. akkor fizessen kevesebbet.