Bereményi Géza: „Mindig a függetlenséget és a szabadságot kerestem”

Bátran kimondhatjuk, hogy a könyv fogadtatása okán sikeres regényíró vagy. Mi a különbség az ismert és a sikeres író között?

A sikernek mindig van hullámhegye és hullámvölgye, ezek váltogatják egymást, az ismertség viszont valami hosszabb folyamatosságot feltételez.

Ráadásul ismét megtaláltad azt a pozíciót, az íróét, ami megérkezés, illetve hazatalálás is lehet számodra, hiszen íróként kezdted a pályádat. Ez az élethelyzet és hivatás áll legközelebb a személyiségedhez?

A választott pályám. Első éves egyetemista koromban bölcsészkarra jártam, s ott találkoztam olyanokkal, akik írogattak, s ez a két ember biztatott arra, hogy legyek író. Már kisgyerekkoromban egy hosszú betegség után, három- vagy négyéves koromban megtanultam olvasni, s onnantól akár felnőtt könyveket is olvasgattam. Cooper indiánregényeit és mindent, ami a kezem ügyében volt, de amit a felnőttek is olvastak. Utána is rengeteget olvastam, most már kevesebbet, de világéletemben a könyveket bújtam.

Az olvasás, mint boldog egyedüllét? Ezt jelentette számodra?

Persze, valamiféle boldogság.

Az írás viszont boldogtalan egyedüllét?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy változatos egyedüllét. Valamikor 19 éves korom táján írtam két novellát, és fölfedezett egy szűkebb írói társaság, majd az egyetem utolsó évében írtam egy kötetnyi novellát, ami Svéd király címmel megjelent.

Mit gondoltál, miért jelenhetett meg?

Visszatekintve, általában az volt jellemző az életemre, hogy mindig éppen ahol hiány vagy igény mutatkozott, vagy pillanatnyi megtorpanás, lehetőséghez jutottam. Talán még a műfajok közül is így választottam. Akkoriban – a hatvanas évek második felében – valósággal vadásztak a fiatal írókra, mert nem voltak, eltűntek, vagy nem voltak hajlandók nyomtatásban megjelenni. A mestereim engem is arra biztattak, hogy ne jelenjek meg nyomtatásban.

Vagyis a pillanatnyi lehetőség kedvéért ne állj be a sorba? De hová lettek az ifjú tehetségek?

Valahogy kifulladt a korabeli hivatalos irodalom. Elegük lett önmagukból. Amikor az Írószövetségnek a kötelessége szerint KISZ titkárt kellett választania, a legfiatalabb magyar író, az akkor negyvenéves Csurka István volt, és ő lett az Írószövetség KISZ titkára. Na, ezt már a könyvkiadók is észrevették, és elkezdtek vadászni fiatal írókra. Miközben volt olyan fiatal író a hatvanas évek végén, aki már leadta a kötetét, de visszavonta. Ő volt az én egyik mesterem, aki kijelentette, hogy mégse!

A korszakra jellemző dilemmáról beszélhetünk? Hogy a hivatalos megjelenés egyben a fennálló rend elfogadását és legitimálását is jelentette volna?

Vagyis a cenzúrát. Amiből én nem kértem. Viszont 1969-ben támadt egy hiány, nem tudtak felmutatni fiatal írókat, ekkor indult a Magvetőnél egy sorozat, és én voltam huszonhárom éves koromban az első, akinek kiadták a novellás kötetét. Attól kezdődően elkezdhettem volna élni az akkori magyarországi írók életét, de közben elment tőle a kedvem. Viszont a kötetem megjelenése érdeklődést váltott ki, és ennek hatására amatőr színházak ajánlották föl, hogy írhatok nekik színdarabokat.

Hogy került képbe a dalszövegírás?

A dalszövegírás volt az egyetlen, amit én kezdeményeztem, amit én szerettem volna. Találkoztam egy rajztanárral, aki szintén nem akart a hivatalos nyilvánosság elé kerülni. Cseh Tamásnak hívták és akkor fölajánlottam, hogy írnék neki dalszövegeket, mert hallottam, hogy gitározgat és angol szövegeket énekelget a lakásában. Elmentem hozzá, és írtam a dallamaira, amik már készen voltak, dalszövegeket, s mindjárt oda is költöztem, így lettem Cseh Tamás dalszövegírója.

Ami ma már történelem.

Igen, ezek az úgynevezett Cseh Tamás-dalok, rengeteg dalszöveget írtam Tamásnak, ő pedig elénekelte, és így bukkant föl a Cseh Tamás jelenség, én pedig a háttérben ügyeltem a „közös gyermekeinkre” szürke eminenciásként, ami nekem elégé megfelelt. Közben filmrendezők is felbukkantak, akik felkértek, hogy írjak nekik forgatókönyveket.

Sőt, valami különös véletlen folytán megrendezhetted a saját filmedet is.

Az egyik filmstúdió vezetője, Nemeskürty István behívatott magához, és arra kért fel, hogy írjak forgatókönyvet, amit bármelyik magyar rendező szívesen leforgat majd. Ám én éppen nem akartam több forgatókönyvet írni, mert elegem volt abból, hogy a filmrendezők elveszik azzal, hogy odaírják a nevüket a forgatókönyvre és a főcímre. Nemeskürty tanár úr viszont azt mondta, hogy ezt az utolsó csínyt még megengedheti magának, mivel úgyis ki fogják rúgni a filmstúdió éléről, és év végéig még van pénze egy filmre, hogy akkor rendezzem meg én. Néhány másodpercnyi habozás után azt válaszoltam, hogy jó, rendben. Ez volt a Tanítványok, aminek a stábja, vagyis a munkatársaim nagyon szerettek volna még filmet készíteni velem, és biztattak. Így született meg a második filmem, az Eldorádó, ami már nagyon híres lett.

Olyannyira, hogy 1989-ben elnyerte a legjobb európai film díját. Sok mindent elmondtak már az Eldorádóról, azt viszont nem nagyon emelték ki, hogy mint az amerikai filmben Scorsese Robert de Nirot emelte elképesztő színészi magasságokba, Te idehaza Eperjes Károlyt építetted föl, és csináltál belőle sztárt.

Scorsese módszere az volt, hogy olyan szerepet adott a színészeinek, amik nagyon illettek hozzájuk, és ezáltal tényleg fantasztikus alakításokkal ajándékozták meg a nézőket. Mindez a forgatókönyvön, a szerepeken múlik, nem feltétlen csak a rendezésen. Eperjesnek az Eldorádóban nagyon jó szerepe volt, amit ő remekül játszott el.

A sikerek ellenére ma már nem dolgozol a filmes szakmában.

Így van, jött az 1989-es rendszerváltás, a filmgyártás is átalakult, és egy idő múlva kiváltam ebből. Közben születtek novelláim, utána írni kezdtem szépprózát megint, és lassan elvezetett az utam a mostani utolsó könyvemig, a Magyar Copperfield címűig. Ami tulajdonképpen megkoronáztaaz összes írói tevékenységemet, mint legnagyobb meglepetésemre számomra is kiderült.

Legbelül mindig ennek a regénynek a megírására készültél?

Inkább a visszatérésre a prózaíráshoz. Amivel indult a pályám.

Ez a mostani siker jó példa lehet arra, hogy a prózaíró igazából hetvenéves kora fölött érik be, és akkor írja meg azt a regényét, ami „beszakítja az asztalt”?

Megfelelő életkor kell, ez igaz. Hogy „beszakítja az asztalt” azt jelenti, hogy olyan vastag, ami kivívja az irodalomkedvelők elismerését. Akad, aki ilyen vastag könyvvel kezdi. Spiró Györgytől vettem ezt a mondást, ő elhatározta, hogy ír egy könyvet, ami beszakítja az asztalt.

Mi volt a koncepciód a Magyar Copperfiled kapcsán? Milyen módszerrel közelítetted meg életed első 18 évét, amit megjelenítesz a regényben?

Ha visszatekintek, számomra is egyértelmű, hogy én mindig is a saját élettörténetemet írtam. Az Eldorádó című film is a nagyapámról szól, valamint a piaci, Teleki téri neveltetésemről. Azt a butuska fiút, aki a filmben szerepel, magamról mintáztam meg.

Vagyis minden munkád a Te emlékvirágzásod?

Feldolgoztam már különböző szempontokból a múltamat. A Magyar Copperfield esetében viszont dokumentum pontossággal akartam megírni, és úgy is írtam meg. Visszaemlékezve az életem első 18 évére. Mindenki a saját nevén szerepel a könyvben, egy-két nevet változtattam meg, vagy csak a keresztnevet írtam le, amikor tartottam a rokonok felháborodásától. Többnyire viszont halott emberekről írtam, mert akkor felszabadult a név, és nyugodtan használhattam. Megírtam a családomat, a származásomat, a neveltetésemet, és miközben ezt írtam, illetve összeállítottam, csodálkozva fedeztem föl, hogy milyen sok korszakot éltem át, és milyen sok családban, közösségben nevelkedtem, míg végül is önálló ember lettem.

Mikortól számítod az önállóságodat?

Nagyon korán, 15 éves koromban már a saját lábamra álltam, és vidéken lettem kollégista. Különböző korszakok voltak, de nemcsak nekem, hanem Magyarországnak is, ez köztudott, de így egymás mellé állítva, egy átélő szemén keresztül egy kisgyerek, egy nagyobbacska gyerek, egy kamasz, és egy ifjúkorát elkezdő fiatalember élete más fénytörést kapott. Mert kiderült, hogy mennyire ki volt téve és mennyire formálták őt ezek a korszakok. A felnőttek is mások voltak, mindegyik korszakban másképpen viselkedtek, az életmódjukra is más volt a kormányzati utasítás, amihez kénytelenek voltak alkalmazkodni. A nagyapám engem már kiskoromban megismertetett a saját katonakorával, az első világháborúval, a második világháborút viszont nem érintette, mert az kényes téma volt akkoriban. Az első háborút elmesélte, én pedig nagyon fogékony gyerek voltam, nagyon jól megjegyeztem majd eltemettem, félretettem magamban, mint ahogy a gyerekkori emlékeket az ember félreteszi, mert nem tud velük mit kezdeni.

Hogy tört mégis a felszínre a múlt, a közös múlt, ami maga a történelem?

Csodálkozva vettem észre a történelmi, és úgy is mondhatom, hogy politikai összefüggéseket, miközben írtam egymás után ezeket a korszakokat. Olyan volt a felszínre kerülés és az írás, mint egy felfedező út. Saját magam történelem tanára is lettem írás közben.

A Cseh Tamás dalszövegeknek van egy hihetetlen szabadságfokuk, azért is volt annyira jó hallgatni ezeket a hetvenes-nyolcvanas években. A Magyar Copperfieldben is jelen van egy nagyon erős szabadságvágy, és a regény egyik nagy csúcspontja, amikor szembeszegülsz a nevelőapáddal, megszöksz otthonról, majd beköszönt a szabadság az életedbe.

- Mindig is a függetlenséget kerestem. Azért hagytam abba a prózaírást 24 éves koromban mert nem tartottam eléggé független pályának. Viszont a filmet függetlenebbnek tartottam, akkoriban nagyobb szabadsága volt. A színházat, az amatőr színpadokat is szintén szabadabbnak éreztem, főként a vidéki színjátszást. Mindenhol a szabadságot kerestem, olyan helyzetekre és helyekre vágytam, ahol eredeti módon lehetett megszólalni, és nem voltak kikötések.

Akkor valójában az eddigi munkásságod, és ennek megkoronázásaként a Magyar Copperfield című regény, a szabadságkeresésed története?

Igen, ezt viszi végig, és akkor írtam meg, amikor már szabad volt megírni. Tavalyelőtt még úgy gondoltam, hogy nem lehetett volna, és ezek nem tudatos, óvatos helykeresések, hanem szinte öntudatlanul mentem olyan irányokba, ahol függetlenül lehetett megszólalni és szabadon lehetett beszélni. És mindig volt egy-egy korszak, mindig volt egy-egy műfaj, amelyik szabadabb volt, mint a többi.

Ezek szerint az író vágya, és egyben az író terhe is a szabadság?

Kelet-Európában mindenesetre jellemző.

Mert a szabadság hajszolása vezethet súlyos egzisztenciális és magánéleti válságokhoz?

Nem. Egész egyszerűen letiltáshoz is. Én úgy hívtam ezt, hogy megalkuváshoz. És nem akartam megalkudni. Nem akartam, hogy beleszóljon cenzor, felsőbbség, satöbbi.

Akkor lehet, hogy végül azért érted el éppen most a széppróza ilyen, mások által is komolyan elismert és díjazott magasságát és mélységét, mert elérted ezt a szabadság fokot?

Igen, most már szabad írni a születésemtől kezdve egymást követő korszakokról, s nem kellett féket tenni a számra.

És bátran írhattál arról is, ami velünk, magyarokkal történt?

Az már keményebb dolog, az már erősebb tilalom alá esett eddig. Szerencsére most nem, és tulajdonképpen ez a cirkáló írói életút, amit eddig megtettem, azért volt, mert a szabad megszólalás idejét és módját kerestem.

Most viszont ebben a mai díjesőben nyilván van benned elégedettség is. Jó az egy írónak? Az elégedetlenség nem jobb hajtóerő?

Igen, keresem is az elégedetlenségre okot adó alkalmakat, ezért folytatom az írást, ami már egy nehezebb dolog lesz, mint a Magyar Copperfield. Mivel nem kisgyerek, nem felelőtlen diák lesz a főhős, nem afelnőttek bábja, nem mások csinálják, önálló döntéseket, sőt ítéleteket hoz. A gyerek és a kamasz elhallgatja az ítéleteit, sőt magának sem meri olykor megfogalmazni, inkább hallgat. Ismerjük a hallgatag kamaszt…

Így van. Bár egy kamasz fiú nem biztos, hogy olyan mértékben tud tönkretenni embereket, például kamasz lányokat, mint egy felnőtt férfi tud tönkretenni, felnőtt vagy netán kamasz nőket.

Igen, és megtagadni olyan társakat, akik azt megérdemlik.

Felnőtt korban tehát nagyobb esély van arra, hogy nagyobb bűnöket kövesen el az ember?

Hogyne. Többet árthatunk másoknak, mások emlékének. És az ifjúkorban az embernek olykor merev értékítéletei vannak…

Mennyi idő kellett a Magyar Copperfield megírásához, és mi volt az írói módszered?

Az első könyvet három év meditációs korszak előzte meg, hogy ne menet közben kaparjon utána az ember, hogy mi történt vele. Meditáltam, és előhoztam nagyon mélyről az emlékeket. Nem voltak vázlataim, följegyzéseim, de mikor reggel fölébredtem, mindig ez volt az első gondolatom, és mikor elaludtam, az utolsó.

Engem ez arra emlékeztet, amikor szerelmes az ember.

Igen, a szerelemhez hasonlatos érzés.

Mennyire tudnak megrázók lenni az felszínre hozott emlékek?

Megdöbbentő volt. Az első emlékkép váratlanul ugrott elő. A nagymamámmal töltöttem az első fél évemet, a házat föl tudtam eleveníteni. Aztán hirtelen eszembe jutott, amire nem is gondoltam volna, felidéződött, ahogy fölém hajolt. Általában az került bele a könyvbe az emlékek közül, amiket fontosnak tartottam. Így az életem fő irányát próbáltam követni, az első 18 év irányát, és összeállt egy olyan kép, ami engem is meglepett, hogyan kapcsolódnak ezek a fontos dolgok egymáshoz. És arra gondoltam, hogy ami nem idéződött föl, az valószínű nem volt annyira fontos számomra.