Egy csodálatos színészpár - Bach Kata és Wunderlich József

Interjú2020. jan 25.Székely Anna

Fiatalok, szépek, tehetségesek. Néhány év alatt a budapesti színházszerető közönség körében tekintélyes rajongótáboruk alakult. S amikor megfogták egymás kezét és a kisbaba meg a kutya is megjelent az életükben, a rajongók végképp elaléltak. A Bach Kata - Wunderlich József házaspár azok közé a fiatal színészek közé tartozik, akiket Eszenyi Enikő igazgató az utóbbi években szerződtetett a Vígszínházba, és akikre alapozva egyre-másra születnek a figyelemreméltó előadások. Az idei évadban A nagy Gatsby című produkcióban Wunderlich József, az Anna Kareninában pedig Bach Kata alakítja a főszerepet.

Egy másfél éves szőke angyalkától, az otthoni családi intimitásból esténként a Vígszínház hatalmas arénájába mennek játszani. Fiatal színészek hogyan képesek ezt a váltást uralni?

Bach Kata: Bizony ki kell fejleszteni ennek a technikáját. Folyamatosan tanuljuk, gyakoroljuk, hogyan kell megszólalni egy ilyen hatalmas nézőtér előtt úgy, hogy a beszédünk a hátul ülők számára is érthető legyen, ugyanakkor hanggal is éreztetni tudjuk az adott figura rezdüléseit.

Wunderlich József: Jórészt adottság kérdése, hogy valakinek a testüregei hogyan rezonálnak, és a hangot a torkán és a szájüregén keresztül hogyan tudja kiadni. Van, aki olyan adottságokkal született, hogy ez eleve könnyen megy neki, és pár év nagyszínpadi gyakorlat után tökéletesen működik. Mások viszont évtizedekig kínlódnak, és az után sem lesz olyan orgánumuk, hogy egy ezerfős nézőteret képesek legyenek betölteni.

Wunderlich József (b2) Jay Gatsby és Ember Márk (j3) Tom Buchanan szerepében F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényéből készült színmű próbáján a Vígszínházban. MTI fotó -Szigetváry Zsolt

Azt hiszem Wunderlich József nem panaszkodhat az orgánumára. A nagy Gatsby előadás jó része harsogó, tomboló, élőzenés buli, de a színpadon nemcsak feltűnő sárga öltönye, a hangja is kiragyog a tömegből. Egy zenés előadásban nyilván megint másféle nehézségekkel kell megküzdeni.

W.J.: A zenés előadásoknál az a gond, hogy egy olyan épületszerkezetben dolgozunk, amely 120 éve áll, és amely alapvetően nem arra van kitalálva, hogy mikroportok meg hangfalak működjenek benne. A hangosítással nagyon sokat küszködünk. Aminek az is része, hogy ha már a zene hangosítva van, akkor pedig nagyon nehéz prózában fölébeszélni”. Az ősidőkben az emberek összegyűltek a tűz körül, hogy együtt táncoljanak, kántáljanak, előadják a maguk kis zenéit, rituáléit, és jól érezzék magukat. De akkor csak a természet hangjait kellett túlharsogni. Ma már azonban, amikor az emberek hozzászoktak a város zajához, a fantasztikus minőségű fejhallgatókból és autós szettekből áradó erős, agresszív hangokhoz, sokkal intenzívebb impulzusokra van szükség. A huszonegyedik századi dübörgést kell túlharsogni.

Kata gyakran játszik törékeny-sebezhető nőalakokat, József pedig rendszerint az imponáló, hős férfiú, a csapat középpontja. Amikor még csak készültek erre a pályára, milyen színésznek képzelték magukat?

B.K.: Kezdetben nekem a független színházcsinálás tetszett és az egyetem után a Bodó Viktor vezette alternatív társulathoz, a Szputnyik hajózási társasághoz kerültem. Nagyon szerettem azt a fajta műhelymunkát, ahol a közösség a legfontosabb elem és a csapat együtt hoz létre egy előadást. Hiszen, ahogy Jóska mondta az imént, az első ősi „előadások” a tűz körül is intenzív közösségi élményt jelentettek, és erre az „örömszínházra” ma talán az alternatív színházcsinálás hasonlít leginkább. Aztán persze az érdeklődésem kiszélesedett és ma már kifejezetten örülök, hogy részt vehetek kőszínházi alkotó munkában is, nagyon élvezem. Itt több lehetősége nyílik a színésznek egyénileg is töprengeni a szerepen, boncolgatni a figuráját.

W.J.: Azért mostanában már itt is, kőszínházi körülmények között is többször születik élvezetes csapatmunkában egy-egy előadás. Például A nagy Gatsby is ilyen próbafolyamat során alakult. Bejártunk még dalt írni, meg szövegeket kitalálni is. Hasonlóan szerves alkotótársak lettünk, mint ahogy annakidején A Pál utcai fiúknál. Ahol sok minden az elején még kérdőjeles volt. Amikor megérkeztek szövegek, Marton tanár úr rázta a fejét: még ez nem jó, még azon kell változtatni, még ennek vagy annak a dallamnak is illeszkednie kell... És mindig kitaláltunk valamit.

Közösen alakították az előadást?

W.J.: Hát, ki mihez értett, azt adta bele. Én valamennyire értek a zenéhez…

B.K.: Valamennyire. Hiszen tizenhat éves koráig hegedűművészi pályára készült és jóformán az összes létező hangszeren tud játszani, kivéve a rézfúvósokat

W.J.: azt hiszem, bízott bennem Dés Laci is, hagyta, például, hogy szólamokat találjak ki. És a Gatsby-nél hasonló volt a helyzet, éreztem, hogy támaszkodnak a hallásomra. Még abban is meghallgatták a véleményemet, hogy ténylegesen hogyan szólaljanak meg bizonyos zenék és szövegek bizonyos helyzetekben.

Ez az előadás sajátos, szokatlan formanyelvet teremtett.

W.J.: Szeretem a tördeltségét, a lüktetését. Vágytam már egy olyan zenés előadásra, ahol nincsenek lekerekített „számok”, nincsenek hagyományos, nagy, beleállós végpózok. Mert persze A padlás előadásunknál helyénvaló, hogy például, amint megérkeznek a szellemek, széttárják a karjukat, azt mondják: akkor most megjöttünk, mi vagyunk a főszereplők, lehet tapsolni. De A nagy Gatsby-nél új ízekre, szagokra vágytunk. Talán ez a fiatal csapat azért is képes ilyen meglepő formákat létrehozni, mert mögöttünk még nincsenek olyan megszokások, lerakódások, amelyek esetleg gátolnák ezt.

A nagy Gatsby viszont nem adja olyan könnyen magát, mint a korábbi musical-előadások, A dzsungel könyve vagy A padlás. Titokzatosak a szereplői és bár a huszadik század első harmadában játszódik, mintha a ma emberének dilemmáit, őrjöngéseit is tükrözné. Talán elsősorban a zenéért, a táncokért, a harsány látványelemekért „veszik” a nézők. De vajon értik-e?

W.J.: Remélem, hogy minél többet megértenek abból, mennyire el tud torzulni egy ember abban, hogy másnak, többnek akarja mutatni magát annál, mint ami. Fájdalmas élethelyzet a huszadik század lázas, laza erkölcsű húszas éveiben. Én ezt a vonalat igyekszem egyre erősebben képviselni az előadásban. Nyomorult élete volt ennek a férfinek, amitől menekülni, szabadulni akart, de álságos, képmutató létezés felé vitte a sors meg a szerelem. A szerelem persze sokszor sorsfordító döntésekre kényszeríti az embert. Végül is, ha magamba nézek, a saját életem legfontosabb döntéseit én is mindig szerelemtől indíttatva hoztam meg.

És köztudott, hogy elég viharos döntéseket hozott. A Színművészeti Egyetem és a karrierépítés mellett fiatalon gyors házasság, majd néhány év után gyors válás. Aztán újabb házasság, gyerek. Kata, mint a mostani feleség hogyan szűrte le magában a férje múltját?

B.K.: Korábban úgy hívtam őt: „a bolond Józsi”. Ott voltam az előző esküvőjén, az osztálytársamnak lett a férje és akkor ez ennyiben ki is merült.

De miért hívta így?

W.J.: Szerintem az egyetemen más se gondolta rólam, hogy százas vagyok. Tényleg furcsán viselkedtem.

Ez miben nyilvánult meg?

WJ.: Pont, hogy nem nyilvánultam meg. Ez szokatlan volt a Színművészetin, ahol mindenki orrba-szájba meg akart nyilvánulni. De én azt éreztem, minek nyilvánuljak meg, amikor minden megnyilvánulás csak a megnyilvánulásról szól és nem többről. Nem valamiféle mondanivalóról.

B.K: Persze ezen az egyetemen egy kicsit mindenki kifordul önmagából. Először a gólyatáborban láttam meg Jóskát, amikor elsős voltam, ő pedig már diák. Punk frizurával, egy rózsaszín szalmakalapban elvonult a tömegtől és színes ceruzával kottát írt. Sajátos aura vette körül.

Gondolom, a tanárai azért egy művészpalánta esetében megértették a különcséget.

W.J.: Novák Esztert és Selmeczi Györgyöt, a két osztályfőnökömet nagyon szerettem. És azt hiszem, ők is elfogadtak engem úgy, ahogy vagyok.

Miért kellett feladnia annak idején a hegedűművészi pályát?

W.J: Egy komoly kézsérülés miatt. Meggyőződésem, hogy ennek lelki oka volt. Kifárasztottam, megöregítettem az ínhüvelyemet, mert olyan zenékkel is foglalkoztam, amelyeket a lelkem tudat alatt nem kívánt.

Éveken át hiába kapacitálta Eszenyi Enikő, nem akart a Vígbe jönni. Miért?

W.J.: Az egyetem után Pécsen jó feladatokat kaptam, éreztem, hogy van még ott kifutási, fejlődési lehetőségem, rengeteget tanulhatok. Egy darabig persze, mint pályakezdő, még a fővárosi kihívásoktól és a Vígszínház méreteitől is tartottam.

B.K.: Régen kötelező volt a főiskolát végzett színészeknek először néhány évre vidékre szerződni. Szerintem az jó gyakorlat volt. Talán nekem is hasznomra vált volna a speciális alternatív színházi munka mellett egy sokműfajos vidéki tapasztalat, ahol a kritikusoktól egy kicsit távolabb, sok mindenben kipróbálhatja magát az ember. Ahol kísérletezhet, megerősödhet. Persze itt is azt csináljuk, de itt nagyon szem előtt vagyunk.

Mit érzett, amikor megtudta, hogy egy nagyszabású „kísérletben” vehet részt, be kell ugrania Tolsztoj világhírű művének, az Anna Kareninának a címszerepébe?

B.K.: Titokban vágytam rá. Eredetileg Petrik Andreára osztották Anna Kareninát. Még májusban mondtam is neki viccesen „Mindketten jobban járnánk, ha kisbabád lenne, hiszen nagyon szeretnél gyereket, én pedig….” És néhány hónappal később kiderült, hogy Andi babát vár. Megkaptam Annát. Vannak ilyen titkos vágyaim, megérzéseim, amelyek előbb vagy utóbb valóra válnak.

W.J.: Katus néha előre meg tud jósolni dolgokat, ha a középkorban lennénk, elégetnék boszorkányságért.

Waskovics Andrea (b) Dolly Oblonszkaja és Bach Kata (j) Anna Karenina szerepében a Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényéből készült színdarab próbáján a Pesti Színházban MTI fotó - Szigetváry Zsolt 

És hogyan fogott Anna Karenina megformálásához? Sokunkban kissé sematikus kép él erről a nőalakról. Egy rideg férj mellett kínlódó, magányos nő, aki egy fellobbanó nagy szerelem és az emberi rosszindulat áldozata lesz.

B.K.: A regényt vettem alapul. Azért is tartom nagy írónak Tolsztojt, mert pontosan tudta, milyen bonyolult az emberi lélek, hogyan vergődünk mindannyian a vonzások és választások hálójában. A regényben mindegyik figurának vannak ellenszenves vonásai és olyan döntései is, amelyek miatt szerethetővé válik. Persze az a szemlélet, amely miatt a férjét elhagyó nőt kiveti a közösség, ma is létezik a társadalom bizonyos szegmenseiben, és hiába múlik az idő, változnak a korok és körülmények, az emberi természet alapvetően nem változik többezer év óta.

De ez az előadás egy modernebb, mondhatni neurotikusabb nőalakot állít elénk.

W.J.: Ez talán azért van, mert Kata nemcsak az ösztöneivel, az intelligenciájával is dolgozik. Egy férj persze mindig elfogult, de én annyira örültem, hogy végre van egy Anna Karenina, aki gondolkodik. Mert például az ismert filmfeldolgozásban Keira Knightley, aki egyébként népszerű és vonzó színésznő, számomra eléggé unalmas Anna volt.

Talán ez az okos, boncolgatós hajlam váltott ki ellenállást egyik egyetemi osztályfőnökéből, Marton Lászlóból? Mindenesetre, úgy tudom, nem alakult ki vele szeretetteljes mester-tanítvány viszony és ez annyira megviselte, hogy még terápiára is járt.

B.K.: Nem tudom mi volt az oka ennek. Nyilván szerepet játszik a kémia is, személyiségek találkoznak, illenek, vagy nem illenek egymáshoz. Nem csak emiatt, de valóban jártam terápiára. Ma már szerencsére túl vagyok azon a bizonytalan lelkiállapoton, sikerült megerősíteni magam. Zsótér Sándor, akivel szintén az egyetemen találkoztam először, azóta is törődik velem, megnézi az előadásaimat és utána építő kritikát mond, tanít engem a mai napig.

Marton László zaklatási botrányának kirobbanásakor viszont Jóska írt egy posztot, amiben valamiképpen a védelmére kelt.

W.J.: Az egész színház nagyon megszenvedte a botrányt. A „metoo” mozgalom megint ürügyet adott arra, hogy az emberek árkokat ássanak. Ha egyetértesz vele, akkor te A vagy, ha vannak fenntartásaid, akkor pedig B. Gyűlölöm, hogy minden kérdésben így kettészakad az ország. Azért is éreztem, hogy meg kell szólalnom, mert úgy gondolom, nemcsak a bűn tartozik az emberhez, a megbocsátásnak is meg kell születnie.

B.K.: Jó, hogy ezzel a világméretű mozgalommal vállalhatatlan disznóságok kerülnek a felszínre, viszont az is igaz, hogy ennek a folyamatnak annyi hordaléka van, hogy a nyomában szinte mindegyik oldalon áldozatok hevernek.

Ez a fajta humánus, a másik embert is megértő gondolkodás vajon felvértez-e egy színész-házaspárt a nyilvánvalóan nem könnyű életre? Hiszen előfordulhat szakmai féltékenység, annak vizslatása, hogy ki hol tart a pályáján, ki milyen díjat kapott

B.K.: Én még nem kaptam díjat, Jóskának már van egyebek között Junior Prima és Soós Imre-díja is. Egyébként folyamatosan támogatjuk, húzzuk egymást, kinek mikor van szüksége rá. Én szomorú vagyok, ha a darabot, amiben játszom, húsz előadás után leveszik a műsorról, Jóskának pedig nehéz feldolgoznia A Pál utcai fiúk bombasztikus sikerét, a több százas szériát, azt, hogy sikoltozó tinilányok kedvence lett.

A sikert nem boldogan és büszkén fogadja az ember?

W.J.: Persze. De azt tisztázni kell magamban, hogy a sikoltozás nem a teljesítmény fokmérője. A tinik valójában nem értem, hanem a hős Boka Jánosért rajonganak. És az istenítésnek már van egy furcsa, felfoghatatlan és befogadhatatlan része, még akkor is, ha egyébként bizsergető és az embernek kenegeti a lelkét, hogy hujjognak, állva tapsolnak, vagy mit tudom én. Rám zúdul, de nem az enyém. A köszönetet kinek továbbítsam?

Magasságok, váratlan mélységek. Ennyire kiszolgáltatott a színész? Vagy mégis képes tudatosan alakítani a sorsát?

W.J.: Kiszolgáltatott persze a szerencsének, az igazgatónak, a rendezőknek, a körülményeknek. De ha végre magához kaparint egy szerepet, azért van ötven százalék esélye arra, hogy valami jót csináljon belőle. Aztán a többiből. Meg az utána következőkből. Elhivatottság, hit, közlésvágy? Tulajdonképpen mindegy, hogy mi az erejének a forrása, de hinnie kell abban, hogy aznap este megszülethet valami a színészek és a nézők között, ami csak ott és akkor érvényes.

B.K.: És, ha még az időbeosztásunk is megszületik és sikerül egy napot egyeztetnünk gyerekkel, kutyával, nálunk már az is majdnem művészet számba megy.