Gyásztanácsadó: Nem szabad hazudni a gyerekeknek a halálról

A halál közvetlenül már nem része a mindennapjainknak, hiszen a legtöbben kórházakban halnak meg. Megnehezíti ez a gyász folyamatát?

Egyértelműen.

Az emberek életének évszázadokon át része volt a halál, már kisgyermekkoruktól láttak haldoklókat, megtapasztalták, hogyan búcsúznak mások a halottaktól, és maguk is megtehették ezt. Ott lehettek a ravatalnál, a temetésnél – mindez pedig hozzásegítette őket ahhoz, hogy hozzászokjanak a tényhez, múlandóak vagyunk. A halál mára félelmetessé vált, hiszen, ha nem váratlanul történik a távozás, akkor többnyire kórházban, elszigetelten halnak meg az emberek.

Pedig, ha az utolsó időszak otthon telik, akkor lehetőség van arra is, hogy kisimuljanak a dolgok, a családtagok elrendezzék a kapcsolati gubancokat, és létrejöhessen egy szép búcsúzás, ami hatással van a gyászfolyamatra. Ahogyan az is hatással van persze rá, ha a végső távozás fájdalommal terhes, mert ha a hozzátartozó közelről látja a szenvedést, akkor ezek a képek futnak majd a fejében, és gyötrik őt.

Tudunk-e egyáltalán gyászolni manapság? A korábbi évszázadokban sok szokás segített ebben: a siratóasszonyok, a halotti tor. Ma elmegyünk a temetésre, letudjuk, mint feladatot, mindenki megy a dolgára, a gyászolók pedig magukra maradnak.

Nagyon nehéz helyzetben van mind a gyászoló, mind az, aki segíteni próbál neki, mert az utóbbi sem tudja, mit tegyen. Régen a tradíciók vezérfonalként mutatták, kinek mi a dolga, ezek mára elvesztek, és nem jöttek a helyükre újak. A gyászoló sem tudja, mit kezdjen az érzéseivel, mert nem látja mások gyászát: az ilyenkor felszínre törő érzéseket elrejtjük a világ elől, nem mutatjuk a szomorúságunkat, a szenvedésünket.

Ezért az, aki gyászol, nem érti, hogyan élhet át ilyen szélsőséges, egymásnak ellentmondó érzelmeket, nem tudja, hogy igen, a gyász ilyen kaotikus. Azt gondolja, ő vele van a baj, mert egyszerűen nincs benne a kultúránkban, mit is jelent a gyász. De természetesen, ez nagyon egyénfüggő.

Mitől függ inkább, hogy mennyire nehezen tudunk megbirkózni a veszteséggel? A saját személyiségünktől vagy attól, hogy mennyire állt hozzánk közel az elhunyt?

Számos tényező együttesen határozza meg, hogyan tud valaki megküzdeni a gyászával. Számít az életkor: az idősek távozását általában jobban el tudjuk fogadni. Számítanak a körülmények is, hiszen egy váratlan halált, akár egy öngyilkosságot sokkal nehezebb elfogadni. Függ a saját személyiségünktől is, hogy az mennyire rugalmas, elfogadó, számít, hogy milyen a világlátásunk, és nagyon sokat jelent, hogy milyen a saját viszonyunk a halálhoz, illetve, hogy milyen segítséget kapunk a környezetünktől.

Könnyebben elfogadják-e a halált, akik hisznek a túlvilágban, a reinkarnációban, vagy bármely más vallási tézisben a halállal kapcsolatban, mint a materialisták? Könnyebb a gyászfolyamat is esetleg annak, aki vallásos?

Alapvetően segít a vallás, de ez is nagyon egyénfüggő. Van, akinek hatalmas segítséget jelent a távozáskor a hit, hogy várja ölelő karokkal a Jóisten, és a gyászoló hívő is könnyebben megnyugszik a gondolatban, hogy a szerette jó helyen van, ámbár a hiányát ő is megszenvedi. Ugyanakkor vannak, akiket megriaszt a gondolat, hogy hamarosan megméretnek, és ez nem jelent számukra megnyugvást, ahogy a hívő gyászolók közül is van, aki a gyász lesújtott állapotában nemhogy nem talál vigaszt a vallásban, de egyenesen megtagadja az Istent.

Jellemzően alábecsüljük, de az egyik legnagyobb trauma egy magzat elvesztése. Ezt hogyan lehet feldolgozni?

A magzati veszteséget úgy is nevezik, hogy jogfosztott gyász.

Említettem, milyen nagy jelentőségű lenne a környezet segítsége, ami ilyenkor még kevésbé jelenik meg, mert az emberek lebecsülik ezt a veszteséget, azt gondolják, hogy még nem alakult ki kötődés, másfelől meg pótolható. Így elszigetelődik a pár, akik a vágyott és elképzelt gyermek mellett az eltervezett jövőt is siratják.

A mesék egy nagy része a következő fordulattal végződik: „És boldogan éltek, míg meg nem haltak” – de mit jelent a halál a gyerekek számára? Sokan óvják a gyerekeket a halállal való szembenézéstől, és nem viszik őket temetőbe, temetésre, még a kis kedvencek haláláról is inkább mesét szőnek. Mit tanácsol, mikor, hogyan kezdjük el szoktatni a gyerekeket az elmúlás tényéhez?

Nagyon fontosnak tartom az őszinteséget, én emellett kampányolok.

Nagyon sokan, még segítő szakemberek is túlzottan óvják a gyereket, és egyszerűen elkenik, elfedik a valóságot, hazudnak neki. Ez súlyos hiba, mert a gyerek pontosan érzi, hogy valami nincs rendben, de mivel kérdezni sem mer, vagy ha igen, elutasítást kap, elkezd fantáziálni és úgy próbálja meg összerakni a hiányzó elemeket, ami sokkal rosszabb lehet.

Igaz, amit a szakirodalom állít, hogy a pár éves gyerekek még nincsenek tisztában pontosan a halál mibenlétével, de van egy archaikus tudásuk, amikor a szívükkel érzik, tudják, hogy valami végzetes dolog történt. Ezt a tudást inkább fel kellene használni, segítségül hívni, hogy lehessen a halálról velük már nagyon korán beszélni a saját szintjükön, a saját nyelvükön, például, ha látnak egy elütött állatot az út mellett.

Fel lehet készülni a szeretteink halálára? Meg lehet acélozni a lelkünket?

Meggyőződésem, hogy igen, de ehhez általában a halálhoz és a saját múlandóságunkhoz való viszonyunkat kell rendezni. A gyászmunkára is nagyon nagy hatással van, hogyan tekintünk a halálra: mint az élet törvényszerűségére, vagy úgy, hogy nem akarunk róla beszélni, de még rágondolni sem. Utóbbi esetben sokkal nehezebb elfogadni még az idős hozzátartozó távozását is. Érdemes foglalkozni a halállal, spirituális, vallásfilozófiai írásokat olvasni, elmélkedni, beszélgetni róla.

Mások halála ugyanakkor a saját halandóságunkkal is szembesíthet, egy igazán közeli és szeretett hozzátartozónk elvesztése rádöbbenthet arra, hogy az élet véges, és rákényszeríthet arra, hogy szembenézzünk azzal, a mi időnk is lejár. Paradox módon az élet fontosabbá, szebbé, jobb minőségűvé válhat egy szerettünk távozásával nyújtott tanítás által,

ahogy erről részletesen írok A gyászkísérés - együtt a bánat és feldolgozás útján című könyvemben.

Régen evidencia volt az egy éves gyászidőszak. Ez vajon elég arra, hogy elengedjük, akit elveszítettünk?

A gyászév a többi hagyománnyal együtt utat mutatott, és abban segített, hogy az emberek ne süllyedjenek, merevedjenek bele a gyászba, az ne váljon szereppé. Ugyanakkor egy év tapasztalatom szerint nagyon kevés arra, hogy megbékéljünk, bár van, aki ennél rövidebb idő alatt is túljut a veszteségen, például, ha idős nagyszülőről van szó. Egy gyermek elvesztésének a feldolgozása azonban tapasztalatom szerint éveket vesz igénybe.
Egy év arra mindenképpen elegendő, hogy a gyászoló mindent megtapasztaljon, nem csak az ünnepeket, hanem az élet ezer apróságát is a hétköznapokban, ami most már mind a másik nélkül történik meg.

Egy év után már rendelkezik a gyászoló egy bizonyossággal arról, hogy mindez túlélhető, és legközelebb már nem olyan félelmetes a tudat, hogy közeleg az elhunyt születésnapja, vagy a halottak napja.

Segíti-e az emlékezést, ha kijárunk a temetőbe?

Azt látom, hogy a folyamat akut szakaszában lévő gyászolók többsége egy belső késztetést érez arra, hogy gyakran kimenjen a temetőbe, mert ott létrejön egyfajta szimbolikus találkozás az elhunyttal. Ez az igény azután az idő múlásával egyre csökken, majd beáll a család számára legjobban megfelelő ritmusra.

Az első halottak napja még ugyanolyan megrendítő tud lenni, mint az első karácsony, első születésnap az elhunyt nélkül, ezért ilyenkor felfokozódnak az érzések. A rengeteg virág, a millió mécses a temetőben azonban segít, mert azt mutatja, hogy mindenki gyászol valakit, és ez által megélhetjük az egyetemes gyász érzését, ami nagyon szép, felemelő, vigasztaló, gyógyító érzés.

Kik és mikor veszik igénybe gyásztanácsadó segítségét, illetve kinek és mikor kellene igénybe vennie?

Vannak tudatosabb emberek, akik úgy gondolják, hogy bár elboldogulnának, talán mégiscsak érdemes átbeszélniük az érzéseiket egy, a gyászhoz értő szakemberrel. Másokat a szenvedésnyomás hajt el a segítőhöz, vagy egy gyászfeldolgozó csoportba. A gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesület honlapján, a gyászportálon találhatók ilyen csoportok. Én ennek nagy híve vagyok, mert itt a sorstársak segítik egymást, és az érintettek a legnagyobb megértésre számíthatnak.