Gyurkó Szilvia: a gyermekbántalmazási statisztika növekvő tendenciát mutat Magyarországon

Mennyire gyakori a családon belüli gyermekbántalmazás, hány esetben szereznek tudomást róla évente?

A gyermekekkel szembeni bántalmazással kapcsolatos adatok változása a 2016 óta megjelenő éves Gyermekjogi jelentésben is nyomon követhető, de nehéz pontos adatokat mondani, mert sem a gyermekvédelmi, sem a bűnügyi statisztika nem tudja megmutatni azokat az eseteket, amelyek rejtve maradnak.

Erről a cselekménycsoportról tudott, hogy igen nagy arányban maradnak titokban az esetek.

A bántalmazásokkal kapcsolatos erősödő közbeszéddel is összefügghet, hogy a statisztikák 2016 óta folyamatosan emelkednek - ami feltehetően nem az emelkedő esetszámra, hanem a rejtve maradás csökkenésére utal.

2020-ban a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények száma 500 esettel nőtt a megelőző évhez képest, több mint 6300-ra.

A KSH 2019-es adatai szerint minden tizedik gyermek veszélyeztetett Magyarországon, mert ártalmas gyermekkori élményeket, tapasztalatokat szerez. Ezeknek a gyerekeknek mintegy harmada bántalmazás, erőszak, elhanyagolás miatt veszélyeztetett.

Mik lehetnek az extrém esetei a gyermekbántalmazásnak? Milyen tapasztalatai vannak?

A gyermekekkel szembeni erőszaknak négy alapvető formáját különböztetjük meg: fizikai bántalmazás, érzelmi vagy lelki bántalmazás, szexuális erőszak és elhanyagolás.

Ezek a formák sokszor egymással összefonódnak, együttesen jelennek meg a gyermek életében. Mivel Magyarországon zéró tolerancia van a gyermekekkel szembeni bántalmazás valamennyi formájával szemben, ezért nehéz megmondani mi az extrém, hiszen a gyermekvédelmi törvényünk és az 1991. LXIV. törvény – a gyermek jogairól szóló egyezmény - is azt az alapelvet közvetíti, hogy a bántalmazás valamennyi formája megelőzhető, és egyetlen formája sem megengedhető.

Ehhez képest elgondolkodtató, hogy például a testi fenyítés a kutatások szerint minden második gyereket érint.

A társadalom a kicsi gyerekekkel szembeni erőszakot, a szexuális bántalmazást és a súlyos következményekhez, halálhoz, fogyatékossághoz, tartós betegséghez vezető fizikai bántalmazást veszi a legkomolyabban.

Ehhez képest azok az erőszakformák, amelyek kevésbé „látványos” tüneteket okoznak, mint például az érzelmi abúzus, nem tekintik olyan súlyos bántalmazásnak - miközben egyre több klinikai adat bizonyítja, hogy következményeit tekintve ezek ugyanolyan drámai bántalmazások, amelyek a felnőttkori öngyilkosság, szerhasználat, függőségek, mentális betegségek és krónikus egészségügyi problémák mögött nagyon nagy százalékban fellelhetőek.

A 2020-as bűnügyi statisztika alapján a 0-13 éves gyermekek korcsoportjában a harmadik leggyakoribb bűncselekmény a szexuális erőszak volt.

Mennyire jellemző, hogy a fizikai/lelki bántalmazáson túl szexuális bántalmazás is történik?

A szexuális erőszakhoz gyakran kapcsolódik lelki bántalmazás (manipuláció, a gyerek megfélemlítése, zsarolása), vagy fizikai erőszak, például kényszerítés, a felnőtt testi erőfölényének kihasználása. Tehát itt egymáshoz kapcsolódnak a bántalmazások - a szexuális erőszak mintegy magába foglaljak ezeket a visszaéléseket is. Az azonban nem törvényszerű, hogy a fizikai és lelki erőszak kiegészüljön szexuális visszaéléssel is.

Gyakran megjelenik viszont intézményi keretek között elkövetett bántalmazásoknál, ahol a hatalmi helyzet, a közösségen belüli hierarchia kialakulásában játszik szerepet a másik szexuális kihasználása, ilyen jellegű megalázása is.

Milyen pszichikai jellemzői lehetnek a bántalmazónak, aki a saját gyerekét bántalmazza? Van-e valamilyen sémája a bántalmazók lelkivilágának?

Vannak összefüggések a gyermekkorban átélt bántalmazások és a felnőttkori bántalmazó magatartás között, miközben nem törvényszerű, hogy egy bántalmazott gyermekből bántalmazó felnőtt lesz.

Léteznek kutatások, arról hogy a családon belüli erőszak felnőtt női áldozatai gyermekként is bántalmazó közegben nevelkedtek, és abban is áldozatok voltak, vagy az áldozattal azonosultak. A bántalmazás mögött sokféle ok és körülmény állhat, ha egyet ki kellene emelnem ezek közül, akkor azt mondanám, hogy nagyban növeli a bántalmazás kialakulását, ha valakinek nincs tapasztalata, élménye gyermekként - és később sem - az erőszakmentes kommunikációról, megértő és elfogadó emberi kapcsolatokról, valódi szeretetről.

Hogyan lesz tudatában egy gyerek annak, hogy őt bántalmazzák? Van-e egy behatárolható felismerési pont, vagy egy folyamat részeként tudatosodik benne?

A gyerekek, ha nem is tudják megfogalmazni sok esetben, hogy ami történt velük, az bántalmazás, az érzéseik teljesen érvényesen mutatják azt.

Vannak bennük rossz érzések, elveszítik a biztonságérzetüket, a bizalmukat vagy a másokban való bizalom képességét, lehetőségét.

De nagyon sok minden függ attól, hogy hány éves a gyerek, milyen bántalmazás történt, ki követte el – idegen-e, vagy a gyerekkel bizalmi kapcsolatban álló felnőtt -, hogyan reagált a gyerek környezete, stb. Ezek azt is tudják támogatni, hogy az erőszak napvilágra kerüljön, hogy a gyerek fel tudja dolgozni, de azt is, hogy „inkább maradjon rejtve, titokban”, ami történt.

Milyen lelki sérülések a jellemzőek egy bántalmazott gyereknél, milyen pszichés tünetei lehetnek a bántalmazásnak?

A bántalmazott gyerekek viselkedése általában megváltozik, a környezet számára sokszor hirtelen, látszólag minden ok nélkül.

Gyakori tünet az alvás és táplálkozási probléma, a szorongás megjelenése, a gyerek például rágja a ruháját, körmét, haját.

Vannak gyerekek, akik agresszívek lesznek, mások teljesen elveszítik az önvédelmi képességeiket, és az adott közösség áldozati bárányává válnak.

Hogyan tud a gyerek segítséget kérni, ha éppen az bántalmazza, akitől a segítséget várhatná?

Ez az egyik legkiszolgáltatottabb helyzet.

Főleg szexuális erőszak eseteknél jelent nagy nehézséget, ahol az esetek több mint 90 százalékát olyan személy követi el, akit a gyerek ismer, és nagyjából 60 százalékát olyan, akivel a gyerek hozzátartozói közeli bizalmi kapcsolatban állnak.

Ilyen esetekben elképesztően nehéz a segítségkérés. Azt látjuk, hogy a gyerekek azért próbálkoznak, komoly lehetőség tehát, ha van a környezetükben olyan bizalmi felnőtt, aki értőn meg tudja őket hallgatni, a jelzéseiket érteni és komolyan venni, a gyereket megerősíteni.

Miért titkolja egy feleség/férj, a bántalmazó partnere, hogy a gyerekét bántalmazzák?

Nehéz általános választ adni, rengeteg oka lehet. Az egyedi ügyekben sokféle körülmény szerepet játszik abban, ha ez történik. Lehet, hogy szégyelli, fél, kiszolgáltatott, az is lehet, hogy nem érdeke, hogy szóljon, mert akkor elveszíti a lakhatását, anyagi biztonságát, de az is előfordulhat, hogy több gyerek van, és a többiekért aggódik.

Van olyan, hogy nincs is kinek szólni, vagy ha megpróbált szólni, akkor annak rossz vége lett - nem hittek neki, őt hibáztatták, vagy kiderült a bántalmazó számára, és újabb bántalmazás lett a vége. 

Milyen segítséget nyújt a jog, milyen a büntetés elrettentő ereje?

Alapvetően nem a büntetőjognak van elrettentő ereje, nem nagyon szokott előfordulni, hogy egy bántalmazó, mielőtt felemeli az öklét, végiggondolja a Büntető Törvénykönyvet.

Annak van visszatartó ereje, ha a bántalmazás nem marad titokban, és következménye van annak, amit tesz.

Amíg ilyen magas a látencia, és az elkövetők joggal bízhatnak abban, hogy megússzák, amit tettek, addig vajmi keveset számít, hogy a törvények milyen büntetést vagy jogkövetkezményeket írnak elő.

Van esély arra, hogy a bántalmazó is felfogja, mit tesz, esetleg ő maga kér segítséget?

Vannak ilyen esetek, igen. Minden bántalmazási forma esetén. Fontos lenne, hogy ezek nagyobb számban jelenjenek meg a nyilvánosság előtt is, mert komoly tanulságaik vannak ezeknek a fejlődéstörténeteknek.

Mennyire ítéli meg a társadalom másképpen a bántalmazót, ha az esetleg kiemelkedően sikeres valamiben? Mi a pszichológiája az ilyenkor megjelenő – a bántalmazó számára kedvező - kollektív védelemnek, a „párhuzamos igazságnak”?

Gyakran szembesülünk azzal, hogy a közszerep és a magánszerep összemosódik. A bicskei gyermekotthon igazgatójával szemben tett első büntetőfeljelentésnél is szerepelt az anyagokban, hogy az igazgató díszpolgár, kitüntetett szakember - ez is része volt annak a meggyőződésnek, hogy „nem lehet bűnös”.

A magas társadalmi státuszú elkövetőknél (orvos, ügyvéd, közszereplő) nehezebben indulnak el az eljárások, és gyakran érzik úgy az áldozatok, hogy kvázi rájuk hárul a bizonyítás minden terhe, mert az elkövetőnek alapból jobban hisznek.

Az emberi közösségekben fontos szerepe van a biztonságérzetnek és a bizalomnak - mindegy, hogy hordákban élünk a szavannán, vagy városokban.

Ha kiderül, hogy valaki báránybőrbe bújt farkas a saját közösségünkben, az ezt az alapvető biztonságigényt is kikezdi, ezért mélyen érinti a közösség egészét, és az egyéneket is.

Nagyon egyéni, hogy ki hogyan reagál ilyenkor. A legkényelmesebb nyilván a hárítás, és az ahhoz való ragaszkodás, hogy nem történhetett meg az, amiről az áldozat beszél.

Sokan magánügynek tekintik a családon belüli erőszakot. Valóban az, vagy segít a nyilvánosság?

A nyilvánosság szerepét ambivalensnek látom. A közösség, a társadalom szempontjából hosszú távon lehet, hogy segít, ha több ilyen ügy derül ki, bár ez attól is függ, hogy milyen minőségű diskurzus zajlik a nyilvánosságban.

Gyakran látom azonban azt is, hogy egyéni szinten, rövid távon a nyilvánosság felvállalása nagyon megterhelő tud lenni az érintettnek. Egy gyerek számára, akit egy ilyen történet akár élethossziglan el tud kísérni, nagyon nehéz ez, idővel egyfajta bélyeggé tud válni.

Az áldozatiság, az érintettség felvállalása nem egyértelműen pozitív megítélésű ma. Ezért mindig nagy kockázata van annak, amikor valaki a nyilvánosság elé áll a történetével. Látunk jó példákat, de rosszakat is.

Szilágyi Liliána a nyilvánosságot pajzsként használja. A sajtó mennyire tud segíteni a bántalmazottnak?

Ez nagyon összetett kérdés, amiről keveset beszélünk. Amikor az Országos Kriminológiai Intézetben dolgoztam, a Simek Kitti-ügy kapcsán készítettünk egy kutatást a bántalmazási esetek média-reprezentációjáról és annak minőségéről, jellemzőiről. Jó lenne, ha több ilyen anyag születne, és ha lenne egyfajta önreflexiója a sajtónak arra, hogy - ha már negyedik hatalmi ágként tekintünk rájuk és ők is magukra - milyen felelősségük van abban, ahogyan ezeket az ügyeket tárgyalják, bemutatják.

Egy bántalmazás áldozatává válni nagyon személyes történet. Mindig is az lesz. Az ilyen esetekben nem reális elvárni az érintettől, hogy ne érzelmi alapon nyilatkozzon.

Az viszont komoly feladat, hogy ezzel a sajtó mit kezd, és miben látja a saját felelősségét. Adott ügy X napon keresztül tartó kivesézésén és kvázi pletykálkodáson, vagy az egyéni ügy mögötti általános tanulságok, kvázi a „közös ügyeink” végigbeszélésén.