Harctérről a gyerekszobába

Gyakran előfordul, hogy a haditudósítók nehezen viselik a nagy csendeket, szinte várják, hogy legyen miről beszámolni. Vagyis morbid módon a harc kitörését várják, annak minden szörnyűségével együtt.

Ez egy érdekes felvetés és teljesen alá tudom támasztani, mint jelenséget. Vannak olyan tudósítások, amikor a várakozás a legidegtépőbb. Egyszer katonákat kérdeztem Afganisztánban, hogy mi a legnehezebb a munkájukban, amiről a külvilág sem nagyon értesül. Egyértelműen azt mondták, hogy a várakozás.

Amikor erről beszélgettünk, éppen hat órája várakoztak negyvenfokos melegben az út szélén, talpig páncélban, mert a katonai vezetés bent tárgyalt a rezidenciáján az egyik hadúrral. Tudósítóként sem lehet ilyenkor könnyű.

Tényleg érdekes, hogy az ember mennyire várja, hogy történjen valami. És ha már ott vagyunk, természetesen nem akarunk semmiről lemaradni, hiszen csak úgy volt értelme odamennünk, ha folyamatosan tudjuk küldeni haza az anyagokat. Én egyébként soha nem éreztem azt a fajta várakozást, hogy de jó volna, ha felrobbantanának valamit, nyilván az egy rossz hozzáállás, de sajnos létező dolog. Találkoztam olyan kollégákkal, akik csak az adrenalin miatt mentek a frontvonalra.

Annak ellenére, hogy minden haditudósítás mögött emberek, emberi sorsok vannak.

Igen, és számomra sokkal izgalmasabb volt, ami a hátországban történt. Persze sokszor fontos volt ott lenni, ahol éppen harcok folytak, és olyan is előfordult, hogy a hatóságok konkrétan kizárták a sajtót a harctérről, a CNN sztárriportere pedig ott feküdt mellettem a porban, mert beszorultunk egy dombra, s nem igazán tudtuk végezni a munkánkat. De bennem ilyenkor az okozott inkább feszültséget, hogy miért itt vagyok, miért nem lehetek olyan helyeken, ahol az emberekkel beszélgethetek. Kis stábbal dolgoztunk, többnyire csak ketten, és éppen ez adta a viszonylagos szabadságunkat. Mérlegelhettünk, hogy szerintünk mi a fontos, és ha valahol már túlzásnak éreztem a várakozást, akkor fogtuk magunkat és elindultunk történeteket keresni, megpróbálni beszélgetni a helyiekkel. Ami korántsem volt könnyű, mert senki nem szeret nyilatkozni, félnek, hiszen kiszolgáltatott helyzetben vannak és mindenkitől tartanak, aki idegen, és sokszor az újságíróktól félnek leginkább.

Mindig ez a nehezebb feladat. Elindulni és új történeteket találni, hogy fény derüljön egy esemény mozgatórugóira, bemutatni, miként élik meg az emberek a háborút.Ha nem figyel oda valaki, észre sem veszi, hogy ez a háborús közeg eltorzíthatja a személyiségét, a morálját. Mennyire áll fönn ennek a veszélye?

Olyan munkáról beszélünk, ami kétségtelenül megváltoztathatja a személyiséget. Ahogy a félelem is nagyon sok irányba mozdítja el a döntéseket, reakciókat, és képes olyan oldalát előhozni bárkinek, amit addig nem is ismert. Azt vettem észre, hogy a félelem mindkét irányba el tudja tolni az emberek viselkedését. Magamon is megfigyeltem és azokon az embereken is, akiknek éppen a szemük láttára bombázták porrá az otthonaikat. Volt, hogy a legrosszabb énüket hozta elő, agressziót, pánikot, csupa olyan reakciót, amire nem lehetnek büszkék. Ugyanakkor azt is láttam, hogy a félelem képes a legjobb oldalát is előhívni az embernek. Előfordult, hogy egy, a városban terjedő rémhír hatására meg akartak lincselni minket, míg két nappal később önzetlen segítséget és önfeláldozást tapasztaltam ugyanebben az egyébként etnikailag nagyon megosztott országban.

Ezekből a tapasztalatokból vontam le azt a következtetést, hogy a félelem képes a saját határainkon túli erőt, kitartást, ügyességet, koncentrációt élesíteni bennünk, tehát lehet pozitív hatása is. Vagyis a félelem pozitív energiákat szabadíthat fel.

És elkezdett nagyon érdekelni, hogy miként is van ez a félelemdolog, mitől függ, mit hoz ki belőlünk.

Azért az adrenalin, a kaland, a nagy hőfokkal megélt történések mind azt készítik elő alattomosan, hogy nehéz megválni ezektől az élményektől. Volt egy Robert Capa nevű világhírű fotósunk, aki nem is tudott leállni: a spanyol polgárháború, a partraszállás és Párizs felszabadítása a „Papa”, Ernest Hemingway oldalán sem volt elég neki, még elment Indokínába, ahol egy akna végzett vele. Ön viszont, amint megszületett a kislánya, eldöntötte, hogy nem megy többé háborús területre és ezt be is tartotta.

Capa azért is érdekes, mármint az, hogy nem tudott a civil világban megmaradni, mert egy idő után ez a munka átalakítja az ember észlelését, szűrőit. Amikor több héten keresztül forgattam rázós terepen, folyamatosan megemelkedett adrenalinszinttel, lehet, hogy nem értek látványos és traumatikus élmények, mégis alattomosan megráztak a dolgok. Hazatérve olyan volt, mintha légüres térbe csöppenne az ember.

Volt egy ilyen nyaram, három nagyon intenzív traumatikus dolgokkal teli forgatás után, hogy egyszerűen nem találtam a helyem.

Akkoriban arra senki nem figyelt, hogy akik ilyen helyen dolgoznak, szükségük lenne valamiféle mentálhigiénés támogatásra, és én sem gondoltam, hogy pszichológushoz kellene fordulnom.

Mi volt az, ami átsegítette ezeken a kríziseken?

Amikor elkezdtem a félelemmel foglalkozni, rájöttem, hogy a poszttraumás stressz szindrómának számos tünetét produkáltam. Pedig jártam előadásokat tartani, beszéltem az élményeimről, verbalizáltam az érzéseimet, és úgy gondoltam, ezzel sokat teszek magamért. Valószínű így is volt, ezért nem viselt meg jobban, így tudtam kimászni ezekből a gödrökből.

Azt viszont láttam külföldi kollégáknál is, hogy sokan alkoholhoz vagy droghoz fordulnak. Ha valaki hosszú időn át műveli ezt a szakmát, és nem foglalkozik a pszichés hatásaival, komoly következményekkel járhat.

Nehéz leírni azt a lelkiállapotot, amikor egy-egy ilyen helyről hazatérve minden jelentéktelennek, súlytalannak tűnik. Ezért tudom megérteni Capát is, hogy visszament a harctérre, nagyon könnyen bele lehet csúszni ebbe az állapotba. Egyszer a BBC egyik tudósítója odajött hozzám és a vállamra téve a kezét azt mondta:

Hesna, tök jó, amit csinálsz, hogy fiatalon ilyen élményeket meg szakmai tapasztalatokat szerzel, csak arra vigyázz, hogy az ember lelke olyan, mint egy kancsó. Elkezd megtelni ezekkel az élményekkel, és észre sem veszi, amikor túlcsordul ez a kancsó. Nagyon vigyázz, hogy ne érd el ezt a pontot!

Ami nekem akkor jött el, amikor megszületett a kislányom. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem.

Onnantól már nem lehet százszázalékosan jelen lenni kritikus pillanatokban és ez akár végzetes is lehet?

Ahhoz, hogy jó döntéseket hozzak, hogy ne sodorjam a kollégáimat és magamat is veszélybe, nem lehet úgy dolgozni ezen a területen, hogy közben a gondolataim itthon kószálnak, tényleg százszázalékos jelenlétre és koncentrációra van szükség.

Férjét, a szintén filmes Kara Ervint éppen Afganisztánban ismerte meg.

A fatalista üzemmód tök jól működik, amíg az embernek nincsen családja vagy komoly párkapcsolata. A férjemmel egy afgán forgatáson ismerkedtem meg, és borzasztó volt megélnem, hogy a jelenléte folytán az egész forgatáson kockázatkerülőbb lettem. Mert annyira féltem, hogy baja esik és az az én lelkemen fog száradni. Már akkor sejtettem, hogy a család és a háborús tudósítás nem fog együtt menni, főként, ha gyerekeink lesznek. És hoztam egy szilárd döntést, amit a mai napig be is tartok.

Nem érte utol a Capa-szindróma?

Azt gondoltam, hogy nem fog hiányozni, de tévedtem. Mert igenis összeugrott a gyomrom, amikor Líbiában vagy a Gázai övezetben történt valami, és az volt az első gondolatom, hogy föl kellene ülni egy repülőgépre és menni, megkeresni azokat, akikkel korábban beszéltem, hogy mi történt, mi van velük. Ez a motiváció nem tűnt el. Attól nem lett más a személyiségem, hogy anya lettem.

Az értékrendem változott meg, és nem volt többé kétséges, hogy nem ülök fel arra a repülőgépre.Egyszerű katonák vagy éppen haditudósítók szoktak úgy emlékezni háborúkra, hogy nagyon élesen és intenzíven tört fel bennük a bajtársiasság és a szolidaritás érzése, ami később fura magányosságot eredményezett. Szembesült ezzel az érzéssel?

Főleg olyan konfliktusoknál forgattam, amik hosszan tartóan elnyúltak és ezeken az utakon általában nagyon magunkra voltunk utalva. Viszont volt néhány olyan alkalom is, a líbiai felkelés elején, a Gázai övezet 2008-as ostromakor, a 2006-os izraeli-libanoni háború kezdetén, amikor olyan események történtek, hogy a világ minden részéről odasereglettek a tudósítók. És tényleg elképesztő megélni, amikor például egyetlen szálloda üzemel egy ostromlott területen és mindenki ott tobzódik. A kollégák már a fürdőkádjaikba is befogadnak embereket, nemcsak a szobáikba, de Líbiában nekünk még a fürdőkádban sem jutott hely, ezért a szálloda folyosóján aludtunk. Ott volt ilyen bajtársiasság, hogy információkat osztottunk meg, amik életmentők lehetnek, de olyan is volt, hogy kisegítettem egy svájci stábot és fordítottam nekik.

Ilyenkor nagyon elképesztő az összezárás, egymás segítése, a szolidaritás, s mindez emelkedett adrenalinszinten. Aztán mikor visszatér az ember, jön egy légüres tér. És jön a közöny másoktól, hogy mi a francért mentél oda, nem értik és nem is érdekli őket, hogy mi történik ott.

Ezért is olyan könnyű befordulni depressziós állapotba. Mert ez a közöny pontosan ellentéte annak, amikor egy háborús övezetben vagy összezárva olyanokkal, akik között nagyon erős a szolidaritás, és olyan emberekről, olyan helyzetekben forgatsz, amikor az élet és a halál a tét. És néha talán még azt is érzed, hogy valamennyire segíthetsz azzal, hogy fölhívod a világ figyelmét az ottani szörnyűségekre.

A férjével való megismerkedésének, kapcsolatának is adott egy erős töltést, hogy együtt voltak Afganisztánban?

Biztosan. Afganisztánban ismerkedtünk meg, de visszafelé egy nagy hóvihar közelítette meg Bakut, ahol át kellett szállnunk, így ottrekedtünk három napra. A világ végén egy kis szállodában. Annyira szürreális élmény volt, hogy adott egy jó felütést a kapcsolatunk kezdetének. És amikor két év múlva visszamentünk Afganisztánba forgatni, biztosan imponált nekem az is, hogy a háborús terepen Ervin mennyire helytállt és szuperül reagált mindenre. Első alkalommal viszonylag kontrollált körülmények között dolgoztunk, ez a második helyzet viszont kidobott minket a komfortzónánkból. Meg is sebesült, de azt is nagyon bátran és jól reagálta le.

Ráadásul ott kérte meg a kezem, tudta, hogy ismét megyünk abba a táborba, ahol előtte is voltunk már, és egészen addig dugdosta a hátizsákjában a gyűrűt, nehogy megtaláljam. Szóval nagyon romantikus volt.

Csalfa remény, hogy mire felnőnek a lányai, már nem lesz miről tudósítani, de mit szólna hozzá, ha azzal lepnék meg, hogy haditudósítók szeretnének lenni?

Nagyon valószínű, hogy sikítófrászt kapnék. Nehezen viselném, hiszen pontosan tudom, mit jelent ez a szakma és mennyire kiszámíthatatlan, hogy mikor mi történik. Anyaként ma már látom, hogy milyen nagyfokú bizalom és fantasztikus személyiség kell, hogy szülőként az ember azt tudja mondani: nem tartalak vissza, menj, csak vigyázz magadra. Ahogy ezt a szüleim tették, akiktől viszont én természetesnek vettem, hogy így álltak az elhatározásomhoz.

A „Félj bátran” című könyve felnőtteknek íródott, míg a „Holli, a hős” mesékkel próbálja a gyerekek számára körbejárni a félelem természetét. A kislányaira gondolt, amikor írta?

Amikor nekiálltam megírni a könyvet, a nagyobbik lányom 3,5 éves volt, és elkezdte szóba hozni azokat a helyzeteket, amikor félt valamitől. És rájöttem, hogy bár évek óta a félelmet kutatom, mégis mennyire nehéz erre okosan reagálni, és nem azt mondani, hogy butaság ettől vagy attól félni. Pedig ha ilyet mondunk, szerencsétlen gyerek ugyanúgy félni fog, csak még butának is érzi magát. És hányszor kapcsoljuk össze a szégyent a félelemmel, miközben éppen ez a legrosszabb, mert akkor tud igazi aknamunkát végezni a félelem és tudja a személyiségünk legrosszabb oldalát kihozni, ha szégyelljük, hogy félünk.

Már gyermekkorban meg kell tanítani a kicsiknek, hogy a rossznak tartott negatív érzéseink is a mi érzéseink.

És nem véletlenül indulnak el bennünk, mindig jeleznek valamit, és inkább kíváncsisággal, mint elutasítással kell feléjük fordulni. Megnézni, hogy mi van mögöttük, miért érezzük, mit lehet ebből tanulni, hová lehet továbbmenni. Ezért gondoltam, hogy mesés formában kellene megszólítani a gyerekeket. Nagyon érdekes utazás volt számomra is, amíg megszületett ez a könyv.

Bátornak látja a lányát? Vagy ő is küzd a démonaival?

Biztos, hogy meg kell küzdenie velük. Azt szoktam neki mondani, hogy nincs bátor vagy gyáva ember, hanem helyzetek vannak, amikbe vagy bátran bele tudunk állni, vagy nem. Lehet használni a gyáva reakció kifejezést, de nem szeretem, mert ezzel rásütünk egy bélyeget magunkra vagy másokra. Azt látom a gyerekeknél, hogy nem egy-egy nagy, konstans félelem gyötri őket, inkább a kisebb félelmek jönnek-mennek. És ez jó dolog, mert ez azt jelzi, hogy nem égett beléjük valami nagy mumusként. Szóval ne szorongjunk, hogy félnek ettől vagy attól, mert jó eséllyel egy idő után úgyis el fog múlni. Nincs veleszületett bátor vagy veleszületett gyáva ember, mint ahogy sokszor stigmatizálunk valakit. Mindenki képes egyszer jól, máskor rosszul reagálni. Nem vagyunk egyenlők a félelmeinkkel.