Kórházszövetség elnöke: a kórházi adósságok 4-5 milliárd forinttal emelkednek havonta

Mit vár Magyar Kórházszövetség az új kormánytól? A következő ciklusban milyen területeken kell megerősíteni a magyar egészségügyet?

Nagyon örültünk az orvosi béremelésnek és a paraszolvencia kivezetésének, ugyanakkor számos olyan lépés vár még ránk, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a rendszer zökkenőmentesen működjön.

Egyik legfontosabb feladatunk a szakdolgozói béremelés folytatása, valamint a műszaki-gazdasági területen dolgozók jövedelmének rendezése.

Évek óta reméljük, hogy a finanszírozás az ellátás valós költségeire épül majd, és figyelembe veszi az ellátás minőségét, eredményét, valamint az intézmény progresszivitási szintjét. Nem kell minden ellátási formát (főleg a műtétes szakmák esetében) minden intézményben elérhetővé tenni. Kizárólag ott kell azokat végezni, ahol minden szükséges feltétel rendelkezésre áll - meghatározott éves beavatkozásszám, kellő számú és képzettségű szakember, megfelelő eszköz, infrastruktúra, finanszírozás.

Változtatni kell az intézményi kultúrán, a kommunikáción, és különösen nagy figyelmet kell fordítani a dolgozók erkölcsi és anyagi megbecsülésére, folyamatos továbbképzésére, mentális támogatására.

Szintén várat magára az intézmények működésével kapcsolatos hiteles információszolgáltatás. Ellenőrizhető és számonkérhető intézményi üzemeltetés kizárólag akkor várható, ha a menedzsmenti döntések strukturált módon és céllal gyűjtött adatokra támaszkodnak.

Szükség van ugyanakkor a betegek számára összegyűjtött valid információkra is, amelyeket jól érthető módon és megbízható felületeken kell közzétenni, segítve ezzel a lakosságot az egészségügyi problémáikkal kapcsolatos döntéseik meghozatalában.

Az év elején a növekedés.hu-nak azt mondta, hogy az egészségügyi ellátórendszer, illetve a kórházak szempontjából a szakemberhiány a legnagyobb probléma. Ez a fejlett országok mindegyikére igaz, hiszen a társadalmak elöregedésével nő az igény az ellátások iránt. Ráadásul ez egy rendkívül munkaerőigényes terület, ahol egyelőre csak minimálisan lehet gépekkel kiváltani az emberi munkaerőt. Lát-e kitörési lehetőséget? Vannak-e olyan nemzetközi példák, amelyeket át lehetne venni? 

Változtatni kell az ellátás fókuszán, a kórházközpontú megközelítés helyett a prevencióra és az utókezelésre szükséges fektetni a hangsúlyt.

Aktív kórházi ágyakon kizárólag azokat a betegeket kell kezelni, akiknek az állapota ezt megkívánja. Az utógondozást - ha lehetséges - a betegek otthonában, vagy az erre a területre szakosodott rehabilitációs, ápolási, esetleg krónikus ellátást nyújtó intézményekben kell végezni.

Ebben a folyamatban komoly segítséget nyújtanak az informatikai megoldások. Így a telemedicina különböző formái (távdiagnosztika, távfelügyelet, applikációk, betegportálok, okoseszközök stb.), a mesterséges intelligencia kínálta lehetőségek, amelyek alapvetően a gyors és pontos diagnózisfelállításban kapnak nagy szerepet, de a kórtermekben működő, az ápolószemélyzetet valamennyire helyettesítő robotok is a mindennapok részeit képezik már számos országban.

Az egészségügyben még mindig érvényben van a felmondási tilalom, amit a pandémia miatt vezetett be a rendvédelemhez hasonlóan a kormány. A MOK elnöke márciusban ennek feloldását szorgalmazta, ugyanakkor sokan attól tartanak, hogy ez esetben tömegével mondanának fel a kórházakban a dolgozók. Reális ez a félelem? Ha igen, adminisztratív eszközökkel meddig lehet, illetve érdemes tenni ez ellen, vagy van más megoldás is?

Ha ezt a kérdést pár hónappal ezelőtt tette volna fel, azt válaszoltam volna, hogy a covid fáradtság, a feldolgozatlan lelki traumák, valamint az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiánya valóban tömeges felmondást eredményezhet.

Mára változott a kép. Túl vagyunk a pandémia nehezén, a kollégák valamennyire kipihenték magukat, javult az anyagi megbecsülés (főleg az orvosok esetében), illetve a lakosság is észlelte, mennyire fontos ellátó-, és védelmi rendszer az egészségügy. Így a betegek és a hozzátartozók is másképpen viszonyulnak az ágazati dolgozókhoz.

Bár nyilvánvalóan lesznek kilépők, tömeges felmondásra nem számítok.

Nem hiszek a mesterséges fékben, amely csak ideig-óráig működik. Az a feladatunk, hogy olyan körülményeket teremtsünk a kollégáink számára, amelyek organikusan tudnak egyre több fiatalt bevonzani a rendszerbe, és csökkenteni tudják a más szektorba, esetleg külföldre távozók számát.

A bérek rendezésével véget ért a magyar orvosoknál az önkizsákmányolás kora, a doktorok már nem akarnak egyszerre több helyen is dolgozni. Így azonban a betegeknek az eddiginél is nehezebb lesz időponthoz jutniuk - erről Velkey György, a Kórházszövetség alelnöke beszélt a növekedés.hu által rendezett őszi Medicina konferencián. Hogyan lehet ezt a dilemmát feloldani? Van-e gyógyír a várólistákra?

Nem hiszem, hogy azonnal végleges véleményt kellene formálnunk, hiszen idő kell ahhoz, hogy a rendszer megnyugodjon, és kiderüljön, milyen hosszútávú következménye lesz az orvosi béremelésnek.

Szerintem nagymértékben személyiségfüggő, hogy ki hogyan viselkedik egy olyan helyzetben, amikor önmaga döntheti el, mennyit dolgozik a kórházi közösségért és a betegekért, illetve mennyi feladatot vállal egyéni szempontok alapján a magánellátásban, vagy esetleg tölti a megérdemelt pihenő idejét.

Az emberek alapvető személyiségjegyei nem változnak meg egy béremelés kapcsán. Ugyanígy intézménye és osztálya válogatja, hogyan változik az ellátott betegszám.

Van, ahol a béremelés, valamint – a sokak által prognosztizált - következményes motivációvesztés ellenére is tömve vannak az osztályok, és az intézmény lehetőségeivel arányos számú beavatkozás történik. Emellett szárnyal például a várólistaprogram, függetlenül attól, hogy mennyi a bér, és van-e paraszolvencia. Máshol teljes blokkot látunk. Az intézményvezetőknek meg kell tanulni újabb eszközökkel motiválni a munkatársakat. Az viszont egyáltalán nem baj, hogy megszűnik azoknak a betegeknek az indokolatlanul gyors, esetleg teljesen fölösleges kórházi ellátása, akik otthonukban is jól kezelhetők, és akiket csak a szürke motivációs tényezők juttattak fekvőbeteg intézménybe.

A kórházi adósságok kérdését eddig egyetlen kormánynak sem sikerült tartósan és érdemben rendeznie. Véleménye szerint milyen lépésekre lenne szükség? Jellemzően mekkora most a kórházak adóssága?

A kórházi adósságok körülbelül 4-5 milliárd forinttal emelkednek havonta, amelynek hátterében a meredeken emelkedő beszerzési és üzemeltetési költségek, valamint a sokszor nem tervezhető személyi jellegű kifizetések állnak.

Ez utóbbira jó példa a hiányszakmákban tevékenykedő munkaerőközvetítő cégeknek kifizetett orvosi és szakdolgozói bérek, vagy a gazdasági-műszaki területen dolgozók egyre emelkedő fizetése, amelyre nem kapnak bérkompenzációt az intézmények, így azt saját költségvetésből kell kigazdálkodniuk.

Végleges megoldást csak a valós költségeken alapuló finanszírozástól, illetve az intézményrendszer működésének racionalizálásától remélhetünk.

Ez utóbbi a szakemberhiányra is megoldást jelenthet, hiszen, ha kisebb számú, de nívós, eredményes szakmai munkát végző, és financiálisan is stabilan működő aktív ellátást nyújtó intézményt finanszíroz a biztosító, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy a jelenlegi munkatársak, valamint a közeljövőben a rendszerbe lépő szakemberek megfelelő fizetéssel, önmagukat és jövőjüket biztonságban érezve, motiváltan látják majd el a betegeket.

A különböző ellátási folyamatok közül azokat, amelyek speciális tudást és forrást igényelnek, úgy kell szervezni, hogy csak a kellő rutint és megfelelő eredményt felmutató intézetek részesüljenek a finanszírozásból az adott típusú beavatkozásra vonatkozóan, de annak mértéke valóban fedezze a költségeket.

Azokat az osztályokat és intézményeket, amelyekben erőforráshiány (szakember, eszköz, finanszírozási nehézségek) miatt nem lehet érdemi tevékenységet végezni, krónikus, ápolási, esetleg szociális ellátást nyújtó intézményekké kell alakítani.

A társadalom elöregedésével, a krónikus betegségben szenvedők számának növekedésével, valamint a járvány következményei miatt amúgy is egyre nagyobb az igény a hosszantartó ellátásra, gondozásra.

Fontos lenne megnyugtató megoldást találni a köz-, és magánellátás egymáshoz való viszonyára, így a szabályozott, világosan követhető betegutakra, valamint a személyzet mozgására is a két rendszer között, mivel a betegek és a személyzet részéről is nagy az igény a magánellátásra.

Különösen fontos és sürgős feladat a várandósok gondozásával és a választott orvos által állami rendszerben levezetett szüléssel kapcsolatos nyugtalanító kérdések megnyugtató rendezése.

Egyre nagyobb a nyomás az állami intézményeken, mivel a privát szférába távozott szülész-nőgyógyász szakorvosok addig nem jönnek vissza az állami rendszerbe, amíg nem tudják azoknak a várandósoknak a szülését levezetni, akiket a saját magánrendelőjükben gondoznak.

A szakorvoshiány miatt nehéz, helyeként lehetetlen ellátni az osztályos és ügyeleti feladatokat.

A kismamák is ezt a megoldást támogatnák, hiszen sokuknak nincs elegendő pénze egy magánellátónál levezetett szülésre, ugyanakkor a terhesgondozás és a szülés egy kifejezetten bensőséges, az újszülött jövőjét is alapvetően befolyásoló folyamat, amely teljes bizalmat kíván az orvos felé.

Kórházvezetőként egyszerre kell képviselni a dolgozók és a betegek érdekeit, valamint egyensúlyban tartani a működést. Az eddig említetteken kívül milyen nehézségei vannak ennek, illetve min kellene változtatni ahhoz, hogy az egészségügyi intézmények működésével minden fél elégedett legyen?

Betegélet és gyógyulás nem függhet anyagi szempontoktól, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy számolatlanul kell önteni a pénzt a rendszerbe.

A prevencióra és az utógondozásra kell helyezni a hangsúlyt, illetve meg kell győzni a lakosságot az egészségestudatos életmód fontosságáról.

Sokan hajlamosak semmit nem tenni önmaguk egészségéért, majd elvárják, hogy mások, és persze azonnal oldják meg az évek, évtizedek alatt kialakult kóros állapotokat. Szerencsés lenne, ha kevesebben, és későbbi életkorban szorulnának fekvőbeteg intézményi ellátásra.

Tudomásul kell venni, hogy a betegek és a személyzet elvárása is megváltozott az egészségügyi intézményekkel kapcsolatban.

A páciensek utánajárnak a betegségüknek, szeretnének részt venni a saját kezelésükben, ami sok esetben generál nehéz helyzetet az ellátásuk során. Szeretnének emberi szót hallani, kevesebbet várni, jobb körülmények között gyógyulni.

Ezek pedig jellemzően nem anyagi dolgokon múlnak, hanem a kórház vezetése és a munkatársak részéről tapasztalható figyelmen. A dolgozók nagyobb megbecsülésre és támogatásra vágynak, illetve fontos számukra a továbbtanulás lehetősége, valamint a beosztásukkal kapcsolatos rugalmasság a vezetés részéről.

Igyekszünk ezeknek az elvárásoknak megfelelni, de a pandémia és a szakemberhiány miatt sajnos nem mindig úgy alakult a helyzet az utóbbi hónapokban, ahogy a kollégáink szerették volna. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy elfáradtak, belefásultak a mindennapokba. Nekünk kell őket felrázni, és élhető, szerethető, motiváló jövőt teremteni számukra.