„Mindig elcsodálkozom, hogy tudtak ilyen jó emberek lenni a felmenőim” - Beszélgetés Kollár-Kelemencz Lászlóval

Valahol olvastam, hogy az irodalom tanárnőd indított el az írás felé, aki a tanári asztalon ülve, széttett lábakkal olvasta föl a fogalmazásodat, elrettentő példaként, hogyan nem szabad írni. Ehhez képest elég nagy utat jártál be.

Számomra is meghökkentő módon egyébként, hiszen nagyon későn kezdtem el írással foglalkozni, mert nem tudom mennyire tekinthető annak, ha az ember dalszövegeket vagy forgatókönyveket ír. Valóban nagy ugrás volt később a Magvető kiadó szerzőjeként egy díjátadáson együtt állni Esterházy Péterrel a színpadon.

Mikor fedezted föl magadban az írót?

Talán, amikor filmekkel kezdtem el foglalkozni harminc éves korom tájékán és történeteken gondolkodtam. Később leírtam ezeket a történeteket és volt egy filmes csapat, akik rendszeresen jártak Indiába forgatni, majd elvitték a dolgaimat és kiderült, hogy ezeket a történeteket olvasta az egész stáb, amíg kint voltak és tetszett nekik nagyon. Tehát az írás, valami búvópatakként jelent meg az életemben, miközben nagyon sokáig úgy éreztem, hogy az irodalomhoz nekem semmi közöm nincs, oda be sem tehetem a lábamat.

Nyilván nem véletlen, hogy a Műszaki Egyetemre jelentkeztél. Ott éreztél esélyt, vagy ebben azért a szülői elvárás is nagy nyomatékkal bírt?

Reáltárgyakból eléggé jó voltam, tehát ezen a területen volt esélyem, hogy egyáltalán bejussak egyetemre, másrészt apám eléggé tolta ezt a mérnök vonalat, hogy az legalább egy valódi foglalkozás, minden más megfoghatatlan, nem racionális, nem keretek közé szorítható.

Ehhez képest kamaszkorodban Bob Dylan poszter volt a faladon, aki nem arról volt híres, hogy hagyta volna magát bármilyen keretek közé szorítani és nyilván benned is bújkált a kreativítás, hiszen az első hangszeredet, ami egy erősítő tok volt, elnevezted Lilának, véletlenül sem Lillának.

Miközben apám is fantasztikusan kreatív embernek számított, csak műszaki értelemben. Feltalálóként dolgozott, ő találta föl a tejfölös dobozt, így is mondom a kisfiamnak, hogy a nagypapa a tejfölös doboz feltalálója. Valójában az anyagát találta föl, mert műanyag ipari kutató volt. És már harminc körül jártam, ezerrel zenéltem, de még mindig vakarta a fejét, hogy rendben fiam, most zenélsz, de egyébként mi lesz belőled? Azért firtatta, mert közben elvégeztem a műszaki egyetemet és mégsem kezdtem el mérnökként dolgozni és akkor most mit fogok csinálni? Később már enyhült kicsikét és rájött, hogy azokon az életpályákon kívül, amit ő el tud képzelni, azért más is létezik a világon.

Mikor békült meg igazán?

Amikor berobbant ez a Szájber gyerekes világ, egyszer odajött és azt mondta, hogy „fiam, jó ez a dal”. Olyan sikeres volt a dal, hogy már a lakodalmakban is játszották, s bár még mindig nem gondolta, hogy ez teljesen én vagyok, mondta is, hogy valamit dolgozz mellette, viszont ettől kezdődően visszavett ebből a mérnök dologból.

Mitől lett ennyire sikeres ez a dal? Van titka egy ilyen slágernek, ami átlép generációs vagy éppen társadalmi határokat és magával ragad mindenkit?

Úgy fordultam rá a korábbi zenekarom, az Andersen alternatív zenei világáról erre a vonalra, hogy letáncoltam a ritmusokat. A lemez minden dalát mielőtt felvettük, letáncoltam, hogy jó legyen a tempó. Mert iszonyú fontosnak éreztem a tempót, hogy jól táncolható legyen. Pontosan tudtam, hogy itt most tánczenét fogok írni.

Különös, de mintha a nézőpont is döntene egy dal sorsáról, és a közeg is, ahonnét éppen nézzük, vagy akikkel együtt átéljük. „Van egy kék tó a fák alatt, a partjára tettem a lábamat. Egyik reggel megláttam a kacsámat ott, azóta szeretem a vasárnapot”. Akár alternatív szöveg is lehetne.

Abszolút így van, igen. A Szájber gyerek egy érdekes összekötő dolog társadalmi rétegek, egzisztenciális helyzetek és generációk között. Arra is jó példa, hogy vannak rések ezen a beskatulyázott rendszeren és a lazán beépített fiókok között a jó dolgok át tudnak menni. Kicsit ilyen hangya módra. A hangya is az égadta világon mindenhová be tud jönni, neki nincsenek akadályok. Én is szerettem és most is szeretem ezeket a határokat megkeresni.

Hogy úsztad meg, hogy a Szájber gyerek magasra csapó hullámait meglovagolva, nem született meg a Szájber gyerek 2. Szájber gyerek 3. és a Szájber gyerek 4.?

A Szájber gyerek elkészülte nagyjából egybeesett azzal, hogy elkezdtem visszaépíteni a vidéki életemet. Szentendre mellé egy erdős részre költöztünk, de valahogy megpróbáltam visszarendezni a gyerekkori múltamat is. Újhartyánról elhoztam dolgokat, még macskát is onnét hoztam.

Újhartyáni sárral igyekezted megtapasztani a szentendrei házat?

Valahogy úgy. És működött közben visszafelé is a dolog. Jártam Szentendréről is Újhartyánba, hogy erősítsem ezt a köteléket. Levittem az egyik barátomat Újhartyánba disznót vágni, és akkor lent vágtuk a disznót. De volt, hogy lent megvettem a disznót és fölhoztam hozzánk Szentendrére szerettem volna, hogy jelen legyen Újhartyán is Szentendrén. Össze akartam kapcsolni. Ebbe nagyon jól belecsengett a Szájber gyerek zenei dolog. Mindig ott élt bennem ez a sramli meg umca, umca alap gyerekkororomból. Az újhartyáni rezesbandában szinte mindenki a rokonom volt és ott ültem a zenekar mögött, ettem tányérból az uborkát, de néha odaengedték az idősebbek a Lacikát a dobhoz. És a Szájber gyerekes dolog előtt egyszer csak fölfedeztem, hogy van bennem egy ilyen erős szál.

Miközben a budapesti alternatív közegben is otthonosan kezdtél mozogni már.

Arra inkább csak kíváncsi voltam és nagyon nyitott, főleg az abban mocorgó emberekre. Ácsorogtam a Felszabadulás téren fejhallgatóval Stinget hallgatva és iszonyúan jól éreztem magam. Mégsem volt igazán szervesen az én részem. Egy nagyon szervezett, nagyon életigenlő és nagyon meghatározott kultúrájú közegből jövök. Újhartyánból, egy sváb faluból, és zenei szempontból is ez az időszak volt, amikor erre rádöbbentem. Hogy mi kincs van ott, amit én kaptam gyerekkoromban, és hogy ezt érdemes tovább vinni. Ráadásul nem is volt annyira idegen ez a törekvés az akkori zenei életben, hiszen a Manu Chao a francia és a spanyol cigányzenéhez nyúlt, mint forráshoz és éreztem, hogy ezt én is meg tudom csinálni.

Olyannyira beütött a Szájberes vonal, hogy amerikai turnéra hívták a Kistehént, ami akkoriban azért ritkaságnak számított, ráadásul hihetetlenül menőnek. Mi volt ennek a története?

Volt egy nagyon jó menedzserünk, aki kivitt minket New Yorkba egy showcase-re, s ott lecsapott ránk egy producer és arra az őszre már le is kötött egy 43 állomásos amerikai turnét. A következő turnén már a David Letterman show-ba hívták az együttest, de ezen a második turnén látszott, hogy a zenekar harmadik kört már nem akar csinálni.

Utólag miként látod, mi volt az oka, hogy visszafordultatok a lehetőségek kapujából?

Egy csapatot kivinni és megpróbálni beépíteni a nemzetközi zenei életbe, iszonyú nehéz. Egy-egy ember talán még nagyobb eséllyel elboldogul, de egy egész csapatot átváltoztatni, hogy elhiggye, ha még egy kicsit kitart, akkor nemzetközi hírű zenekar lesz, nagyon kemény feladat. És ebbe beletört a bicskánk. Az ottani producer azt mondta, hogy maradjak kint és szervez mellém egy zenekart, de akkor már nem akartam kint maradni. Annyi merült föl bennem maximum, hogy visszajövök, és ha sikerül egy zenekart nemzetközi térbe vinni, és állandó jelenlétet teremteni, abban az esetben is az alkotási folyamatokat itthon szeretném csinálni. Legföljebb turnéra kimenni.

A kinti letelepedés föl sem merült?

Volt olyan periódusa az életemnek, hogy beugrott Amerika és azt sem mondom, hogy soha nem néztem Amerikában tanyákat. De valahogy úgy alakult a Kistehénnel, hogy hazajöttünk Amerikából és szét is mentünk. Személy szerint én meguntam már, amit csináltunk, túlságosan meghatározóvá vált és nem akartam beleragadni abba a Szájber gyerekes világba. Nem vesztünk össze, de izgalmasabbra, bátrabb dolgokra vágytam. Vissza akartam térni az alterebb hangzáshoz.

Most éppen ismét szétmenőben a Kistehén, megannyi utolsó koncerttel.

Most nem szétmegyünk, hanem abbahagyjuk, mint Kistehén.

Komolyan vehetők a mai zenei világban az ilyen abbahagyások?

Ami biztos, hogy rendszeresen koncertező zenekarként, meg olyan zenekarként, amelyik albumokon dolgozik, úgy már biztosan abbahagytuk. Nincs kizárva, hogy néha egy-egy koncerten előjövünk, de az sem lesz rendszeres. Mindenkinek megvan már az ezer más dolga, nekem is. A társaság nagyon jó és nagyon jól érezzük magunkat egymással, mégis ez egy végleges döntés.

A három legfontosabb dolognak az életedben a zenélést, az írást és a családot nevezted. A zenei területen mi az, ami meghatározó marad számodra?

A legfontosabb a kamarazenekar, mert ott csak saját dalokat adunk elő. És szinte hihetetlen, hogy elkészült már négy album, olyan dalokkal, mint az Iszom a bort, vagy az Ég az erdő. A másik zenei szívügyem a Zabolátlan lovaim, ami egy új dolog, ebben a műsorban főleg feldolgozások szerepelnek, Viszockij, Yves Montand, Johnny Cash, Paolo Conte és Cseh Tamás, de lassan oda is próbálok belecsempészni saját dolgokat. Sok dalnak létezik magyar fordítása, bár nem mindegyik olyan túl erős. Így jött az az ötlet, hogy akkor viszont fordítsunk együtt, Máthé Zsolttal, aki a Katonában szövegíró és Grecsó Krisztiánnal.

Ha már egy lapon említetted Viszockijt és Cseh Tamást, ismered a történetet, hogy egyszer Jancsó Miklós lakásában egy házibulin bezárták őket egy szobába, két gitárral és két üveg vodkával? A legenda szerint Cseh Tamás ekkor döbbent rá Viszockij előadásmódját hallgatva – mivel egymásnak énekeltek -, hogy lehet vadul és szenvedéllyel is énekelni. Nálad ez miként működik?

Többször megkaptam már - és ilyenkor mindig a Viszockijra gondolok-, hogy amikor elkap a hév a színpadon, valójában hagyom, hogy konkrétan elkapjon. A kontrollvesztést szeretem megközelíteni. Amikor ténylegesen kontrollvesztés van a színpadon. Bár legtöbbször én is félek attól, ha oda kilépek, akkor az lentről nem lesz-e túl sok? Nagyon furcsa ezt kontrollálni, mert nem lehet kontrollálni igazán. Mindig ott kell lenni, ennek a környékén, az őrület környékén és néha-néha megérinteni. Beleesni persze nem érdemes, mert egyrészt ott fogsz akkor meghalni, másrészt erre nem kíváncsi senki szerintem. A Vén cigányra – amit a Budapest Bárral énekelek - sok ilyen kritikát kaptam, hogy nem tud a Kollár énekelni és ezért játssza túl a dolgokat. Biztos, hogy keringenek a fejemben ilyen mondatok, amikor nézem Viszockij régi felvételeit, azt a zabolátlan éneklést és én is szeretem ezt néha odatenni.

Viszont egyre jobban kivirágzol íróként, amit a Téged szeretők nyilván nem bánnak.

Rájöttem, hogy írni tök jó időtöltés, ráadásul hasznos is. Azzal együtt, hogy családos emberként azért ennek szintén megvannak a nehézségei. Ha jól akarod csinálni, mélyre kell ásnod magadban, ami nagy koncentrációt igényel, és ilyenkor előfordul, hogy nem figyelsz eléggé másokra. Néha azért megkérdezik tőlem ebben az állapotban, hogy hol járok?

Az előbb említett személyes hármas oltárodban szerepel a család is. Ugyanakkor keveset tudunk a családodról, a gyermekeidről, érezhetően véded őket a nyilvánosság nem kívánt terhességétől.

Úgy nőttem föl, hogy csodálkozva néztem a felmenőimet, hogy a rengeteg munka, nehézség és megpróbáltatás mellett, hogy tudtak olyan jó emberek lenni. És mivel számomra ez a minta, ösztönösen ilyen szeretnék lenni, s ezzel tulajdonképpen jót teszek a családomnak.

Fotók: Bácsi Róbert