Sokat tanulhatunk ebből az időszakból - Beszélgetés Törőcsik Franciska színésznővel

Mennyire visel meg az utóbbi hetekben kialakult egészen elképesztő helyzet, ami megváltoztatta az életünket. A színészeket sújtotta szinte legelőször, hogy elveszítettétek a munkátokat.

Az igazat megvallva, a jelenlegi helyzet inkább nem visel meg, mint megvisel. Természetesen szörnyű érzés, hogy elveszíthetjük a szeretteinket, hogy mennyi tragédia történik körülöttünk, és, hogy nem csak a járvány, hanem a gazdasági következményei is halálosak lehetnek.

De a szorongással nem segítek sem magamon, sem másokon.

Amit tehetek, igyekszem betartani a korlátozásokat, és megpróbálom a lehető leghasznosabban és teljesebben felhasználni a rám szakadt időt. Nagyon sokat lehet ebből az időszakból tanulni a jövőre nézve.

Jó érzés lelassulni, jó érzés befelé figyelni, jó érzés úgy elolvasni egy könyvet, hogy nem kell oldalanként letenni a csapongó gondolataim miatt. És jó érzés tudni, hogy a természet és az állatvilág végre kap egy kis lépéselőnyt az emberiséggel szemben, bármennyire is kettős érzés ez.

Nagyon remélem, hogy valamennyire tud az emberiség tanulni ebből az egészből.

Tartod a kapcsolatot a színészkollégákkal? Mekkora a keserűség, vagy szabadulnak fel azért pozitív energiák is? 

Sok barátommal, kollégámmal tartom a kapcsolatot. A reakciók nagyon vegyesek. Alapvetően azt érzem, hogy sok kollégámból hozza elő a kreativitást a helyzet. Mindenki megpróbálja hasznosan tölteni ezt az időszakot, akár kényszer szülte akár természetes úton fakad ez a kreativitás.

Fotó: Schram András

És persze a színházak a filmforgatások leállása miatt elmaradnak a bevételek és apadnak a tartalékok. Azért bízakodó vagy?

Annyiban más a helyzetem, hogy szabadúszóként dolgozom. Kicsit tehát másképpen érint a kialakuló létbizonytalanság, mint azokat, akik egy színházi társulathoz tartoznak. De hozzám is elért. Ennek ellenére bizakodó vagyok, más nem is lehetek.

Visszatérve a pályád alakulásához, miközben odakint rózsaszín hóeséssel virágoznak a cseresznyefák, akár japánul is beszélgethetnénk. Feltéve, ha tudnék japánul.

Már én is teljesen elfelejtettem. Apám titkos vágya volt a japán nyelv, s talán ezt is próbáltam beteljesíteni. Viszont nagyon megszerettem és egészen magas szinten beszéltem japánul, de ebből mára semmi sem maradt.

Miért éppen a japán nyelv?

Szerettem volna valami különleges tudás birtokában lenni.

Hét éves korodtól jártál Földessy Margit színitanodájába, nem gondoltál rá, hogy majd a színészet tesz különlegessé?

A színészi pályát nem éreztem reálisnak. Földessy Margit bíztatására jelentkeztem ugyan a Színművészetire, de második helyen a japán szak volt a felvételimnél. Talán ezért is tudtam annyira lazán elmenni a Színművészetire és sikerült elsőre. Ha oda nem vettek volna föl, akkor lehet, most japán nyelvtanár lennék.

Minden tiszteletem a japán nyelvtanároké, de ebbe most inkább nem gondolnék bele. Mit keres egyébként egy hét éves kis prücsök egy színitanodában, hogy kerül egyáltalán oda?

Az egyik rokonom vitt el Földessy Margithoz, mert otthon a húgommal eléggé extrovertáltak voltunk, táncoltunk, énekeltünk, de még házi divatbemutatókat is tartottunk a nappaliban.

Arra gyúrtál, hogy gyerekszínész legyél?

Nem. Földessy Margit színitanodája éppen azért jó, mert nem kicsi színészeket gyártanak, sokkal improvizatívabb és játékosabb, így jó esetben semmiféle manírt nem vesz föl az ember. Közben viszont technikai dolgokat is elsajátítottunk, például beszédtechnikát, valójában ott tanítottak meg szépen beszélni, előtte pösze voltam. Persze kellett hozzá az én elhatározásom is.

Mire emlékszel legszívesebben a színitanodás időkből?

Hogy mindig volt bennem valamiféle jó érzés, bármelyik csoportba jártam. És nem volt ítélkezés, hogy márpedig ezt így kell, azt meg úgy. Nem arról szólt az egész, hogy ilyen modoros gyerekszínészek nőttek föl ott, hanem arról, hogy valami lényegit tudtunk meg erről az egészről, amit színészetnek hívnak.

Nincs abban nagy ellentét, hogy nagyon izgulósnak mondod magad, miközben már gyerekként szerettél megmutatkozni?

Mészáros Máté kollégám állítólag így fogalmazta meg ezt a kérdéskört: „A színész nem azért lesz színész, mert nézik a színpadon, hanem annak ellenére.” És tényleg így van, mert az, hogy néznek egy tök nagy stressz, le kell küzdeni és vannak olyan színészek, akik alapvetően a magánéletben nem szeretnek szerepelni.

Miközben a munkáid során minden arról szól, hogy néznek. Ezek olyan néznivaló műfajok. A színház, az éneklés, a modellkedés…

Nagyon szerencsés találkozásaim voltak. Ahogy egy kedves rokonom révén egymásra találtunk Földessy Margittal, aki nagyon hitt bennem, castingokra küldött, amik általában nem sikerültek, mert szétizgultam magam, rengeteg casting volt, ami rosszabbnál rosszabb emlékként él bennem, miközben sokat tanultam is ezekből. Egyszerűen izgultam, nem az a lány voltam, aki elkápráztatja a casting direktort.

De szerencsés volt a találkozásom egy McDonaldsban Kajdi Csabával, aki elhívott modellkedni.

Az ilyen találkozások révén sodródtam egyre tovább és tovább. S miközben mindig előre nézek, célt keresek és próbálok az aktuális kihívásnak megfelelni, az embernek néha át kell gondolnia, hogy mennyi mindent kapott az élettől.

Mikor készültem erre a beszélgetésre és elolvastam a veled készült interjúkat, megnéztem a filmjeidet és a videóklipeket, amikben énekelsz, vagy csak szerepelsz, hosszú órák teltek el. Vagyis elég tartalmas nyomokat hagytál magad után már ilyen fiatalon.

Jó érzés, ha bárki így látja.

És az is feltűnt, hogy ugyanúgy elvállasz mondjuk egy színházi, vagy filmfőszerepet, dolgozol olyan rendezővel, mint Mészáros Márta, vagy olyan operatőrrel, mint a világhírű Vittorio Storaro, játszol egy hatórás színdarabban a TRAFÓ-ban, de kapható vagy egy szerepre mondjuk egy ELTE filmszakosainak vizsgafilmjében, egy Ivan és a Parazol, vagy Soulwave videoklipben. Mi alapján válogatsz?

Korábban azért kicsit más voltam. Féltem, hogy nincs elég eszközöm, hogy kontrolláljam a dolgokat és olyanba csöppenek, amiből rosszul jövök ki.

Ma már sokkal bátrabban vetem bele magam többféle műfajba, többféle dologba, mert jobban bízom magamban és a körülöttem levőkben is.

Nincs bennem félelem, ami nyilván a kezdőkre jellemző betegség volt. Törekszem az egyensúlyra, szeretek nevetni, nevettetni, tehát a vígjátékot sem tartom a művészetektől távoli dolognak, sőt, nagyon nehéz jól játszani ebben a műfajban. Megnevettetni és egyben megríkatni a közönséget, ami egyébként az igazi művészet számomra. Közben meg az is fontos nekem, hogy a kísérletezésre is maradjon idő, ezért vállaltam el például Szeleczki Rozi vizsgafilmjének, az Arany János balladájából készült Rozgonyinénak a női főszerepét, ami egy nagyon izgalmas forgatás volt.

Szimpatikus, hogy az arcoddal, a személyeddel segíted az induló fiatalokat. De hogy csöppentél bele ebbe a munkába?

Megkeresett Szeleczki Rozi és megmutatta a korábbi filmjeit, amiket jó humorú és fantáziadús filmeknek tartottam, és kíváncsi is voltam, ezért vállaltam el, hogy dolgozzunk együtt. És lett belőle egy ilyen egymásra válaszolgatós közös munka, sokat improvizáltunk,vagyis tényleg közös alkotássá vált. Egyébként nagyon örülök, ha gondolnak rám és megkeresnek ilyen szerepekkel is.

Soha nem mondasz nem-et?

Azért ez nem így van, előfordul, hogy a forgatókönyvet nem érzem eléggé erősnek és ráadásul az időfaktor is ellene dolgozik, ilyenkor egyszerűen nem akarom szétszedni magam valami olyasmi miatt, ami nem mozgat meg eléggé.

Néhány éve szabadúszóként dolgozol. Könnyebb így kalandozni a különböző műfajok és projektek között?

Nagyobb szabadságot jelent, ez tény. Van ennek előnye és persze hátránya is. Azzal jár, hogy egy nagyon elfoglalt időszak után minden lecsendesülhet, majd ismét felpörög. De azért választottam, hogy azt csinálhassam, amit szeretek és egyelőre jól érzem magam így.

Érdekes, hogy bizonyos eljátszandó történések újra megtalálnak a szerepeidben. Fantasztikus beleéléssel tudsz szülni például. Így volt ez az Aurora Borealisban, de így volt az Oscar-díjas operatőr Vittorio Storaro kamerája előtt is a még be nem mutatott Rose in Winter című filmben.

Igen és sokszor halok meg.

És megerőszakolnak az Aurora Borealisban és - ugyan csak a narráció szintjén -, az Anonyma-Nő háborúban című TÁP Színházas előadásban. Azt mondják, mániákus alapossággal készülsz a szerepeidre, például csak nyitott szemmel vagy hajlandó meghalni a filmeken, mert remeg a szemhéjad, ha becsukod, az Aurora Borealis előtt viszont alaposan áttanulmányoztad Polcz Alaine, Asszony a fronton című könyvét, hogy hitelesen tudd alakítani az orosz katonák által megerőszakolt fiatal lányt. Magabiztosabbá tesz, ha komoly energiákat mozgatsz meg egy szerep kedvéért?

Sokkal. A felkészülés adja meg azt a plusz önbizalmat, azt a lendületet, ami aztán képes előhozni a tehetséget. Mert a tehetség önmagában nagyon törékeny dolog. Talán szigorúbb vagyok magammal, mint kellene, de minden munkámról meg tudom mondani, hogy hol érzek hiányosságokat, vagy mi az, amire büszke lehetek. Minden egyes jelenetről tudom, hogy ott mi történt, elégedett vagyok-e, jót hoztam-e ki magamból. Ha valami nem sikerül, rossz érzés van bennem és még ha jónak is tűnik a végeredmény, nem vagyok hajlandó elfogadni, mert tudom, hogy nem készültem föl rá eléggé és akkor az nekem nem jó.

Lehet így dolgozni?

Jó, most már könnyebben elengedek dolgokat, de szerintem máshogy nem lehet. Ez egy szerelem munka.

Mindig ekkora benned a tűz?

Ha ebben a hivatásban elfárad valaki, vagy kiég, megkeseredik, nagyon meglátszik. Az a belső tűz, hogy az ember szereti, amit csinál, szárnyakat ad a tehetségnek. Nem mondom, hogy nekem nem voltak válságaim, tényleg nagyon nehéz sokszor, persze más pályákon is akad bőven nehézség, nem szeretnék panaszkodni.

A mi szakmánk mégis folyamatos éberséget, folyamatos önreflexiót igényel, el kell bírni a negatív kritikát, de a pozitívat is, ki vagyunk tehát szolgáltatva a folyamatos visszajelzéseknek.

Éppen ezért kell egy belső támpont, ami irányt ad. Mert, ha folyton arra figyelünk, hogy ki mit mond, ki mit gondol rólunk, akkor hihetetlenül szét lehet esni. Voltak olyan időszakok, amikor nem volt meg bennem ez a tűz, most szerencsére éppen megvan. És ez nagyon jó érzés. Amikor pontosan érzed, hogy van kedved és erőd küzdeni valamiért. Amikor a kellemes és kényelmes jó érzésből, kilépve a komfortzónádból tovább tudsz lépni egy másik, extatikusabb jó érzésbe.

Egy utolsó utáni lélegzettel? Gondolom, ezt hívják szenvedélynek. Mire mentél volna a pályádon csak a tehetségeddel?

Semmire. Mégis ez egy nehéz kérdés. Szerintem a tehetség nem is tud megnyilvánulni, ha nem dolgozunk keményen. Egy jó ösztön önmagában is szárnyakat adhat egyetlen estére. De a következő este, ha nincs végiggondolva a szerep, bepróbálva és megtanulva a szöveg, akkor a tehetség semmit sem ér. A munka és az odaadó lelkesedés egyszerűen alapfeltétel.

Minden esetben sikert hozhat a kőkemény munka?

Nem feltétlenül. Ezért is nehéz pálya a miénk. Például jól kell tudni dönteni egy-egy projekt kapcsán. És meg kell tanulni, hogy egy nem egyértelműen jó döntés következményét is el kell tudni fogadni. Vagy, ha valamiből rosszul jövünk ki, az nem feltétlenül a mi hibánk. Előfordul, hogy hiába teszünk bele energiát, munkát, szenvedélyt, nem áll össze a dolog, és van, hogy ez a színészen csattan.

Kiszolgáltatott vagy? Hiszen a tudásod, a tehetséged, önmagában nem mindig elég, függ a forgatókönyvtől, a rendezőktől, a társaktól, a körülményektől, annyi minden van, ami befolyásolhatja a te szereplésedet.

Sokszor annak éreztem magam. De most már van annyi tapasztalatom, hogy ha olyan kézbe kerülök, ami nem elég erős és nincs erős koncepció sem, akkor is meg tudom oldani a problémát. Persze nem szeretem ezt a helyzetet és szerencsére sok olyan rendezővel hozott össze az élet, akiknek erős koncepciójuk volt.

Fejben le szoktad előre játszani a jeleneteidet? Van egy előzetes víziód?

Igen, de közben is alakul. A rendező által, a partnereken keresztül, a zenének, a látványnak, a jelmeznek köszönhetően. Mindezek nagy löketet tudnak adni, akár az utolsó pillanatokban is. De tényleg fontos, hogy nekem is legyen egy saját film a fejemben.

A két film általában találkozik, összeér?

Nem mindig, de pont ez az alkotás lényege. Nyitott vagyok a hatásokra.

Az utóbbi időben megtalált egy hollywoodi sikerprodukció is a Vaksötét, amiben rövid, de annál meghökkentőbb szereped volt és sikerült benne újból meghalnod. Úgy tűnik, egyre inkább a film felé sodródsz. Mi ennek az oka?

Talán mert maradandó. És fizikai síkon is el lehet jutni vele bárhová. Arra is gondok, hogy

az Aurora Borealist annyi fesztiválra hívták meg, hogy szinte beutaztam ennek kapcsán a fél világot, ami hihetetlen nagy élmény volt.

A film abszolút nemzetközi tud lenni és ennek az évszázadnak szerintem meghatározó művészeti nyelve. Tudom, hogy a színházban is rengeteg dolgot meg lehet csinálni már, de a filmben ezekkel az apró csalásokkal, meg valami igazán jó koncepcióval, ma már egy telefonnal is lehet olyat fölvenni, ami maradandó élményt ad az embereknek. Úgy érzem, hogy nagyobbak a lehetőségek és bevallom, én jobban szeretek kamera előtt játszani, valahogy jobban tudok működni és szerintem jobban is áll nekem.

Előfordulhat, hogy szeret a kamera...

Lehet (cinkosan nevet). És mert a film számomra izgalmasabb és gyorsabb eszköz üzenetek eljuttatására. És szeretnék olyan dolgokban részt venni, aminek van mélysége, üzenete az emberek felé. De színházban is. Fantasztikus dolognak tartom, hogy a Trafóban az Utas és Holdvilág előadásain az emberek majdnem hat órán keresztül hallgatják Szerb Antal csodálatos regényét és utána vastapsot kapunk.

Akkor nincs még minden veszve?

Talán nincs.

Hová akarsz eljutni a pályádon? Hiszen közben már a Vaksötét-tel megcsapott Hollywood szele is.

Ez az, hogy mindenáron nem akarok. Megtanultam, hogy amit nagyon akarok, az úgysem jön össze. Annyi minden jó történik velem, hogy nem szeretnék megint akarni, mert akkor elviszi a figyelmemet, a koncentrációmat arról, ami most történik éppen velem.

Rábízod magad az áramlatokra?

Nem mondom, hogy nem szeretek tervezni, de legtöbbször arra kell rájönnöm, hogy tényleg itt vannak a jelenben a lehetőségek, és azt kell megélni. A kettő közötti egyensúlyt szeretném eltalálni.

Olvastam egy nyilatkozatodban, hogy nagyon erős benned a szabadságvágy, de közben azt is mondtad, hogy szeretsz tartozni is valamihez, valakihez. Hogy kezeled ezeket az ellentéteket?

Talán minden emberben megvan ez a kettősség, nem? Tehát, nem akarom misztifikálni magam, hogy én milyen különleges vagyok ezzel, de tényleg ez van bennem. Szeretek tartozni egy csapathoz, nagyon jól éltem meg például az Utas és holdvilág alkotóközösségét, fantasztikus, elmélyült munka volt, vagy például legutóbb a Stinky Bugs is, ami egy zenei projekt, szintén jó élmény volt velük zenélni. Szóval alapvetően közösségben szeretek dolgozni, de szeretem azt is, hogy tudok dönteni adott esetben.

Vagyis nálad az a nyerő férfi, aki enged szabadon mozogni a világban?

Igen, de közben biztonságot nyújt.

Mostanában egyre gyakrabban használod az internetes oldalakat is. Nem érzed a veszélyét?

Megvannak a praktikáim, hogy ne kelljen tartanom dolgoktól. Nem akarok sem rágörcsölni, sem félni, egyszerűen ma már a promóció része.

Miközben régen kikopott az a megbecsülés, vagy mondhatnám tisztelet, ami a színészeket övezte.

Most hihetetlenül nagy a zaj. Rengeteg ember bukkan föl, mindenki színész, mindenki stylist, mindenki fotós, mindenki minden. Egy esti műsorban már úgy be lehet robbanni, hogy azt hiszik a nézők az illetőről, hogy színész. Nem azért nem akarok ebben részt venni, mert többre tartom magam, csak egyszerűen más dolgok foglalkoztatnak.

Azért ebből a zajból mégiscsak valami minőséggel lehet kiemelkedni.

Nem görcsölök rá, azt csinálom, amit tanultam, amit szeretek és ebben nem szeretnék kompromisszumot kötni. Ha erre több érdeklődő lesz, akkor örülök, ha jobban megbecsülik a színészeket, akkor örülök, de ha nem, akkor is ezt fogom csinálni, mert ezt szeretem csinálni.