Szakcsi Lakatos Béla: Jól döntöttem, hogy itthon maradtam

Volt olyan pillanat az életében, hogy megbánta, hogy a jazz elterelte a klasszikus zene irányából, amelyet egykor célul tűzött ki?

Dehogy. Egy percet sem gondolkodtam, hogy mást válasszak. Nem a jazz miatt, hanem azért, mert kitárult előttem az improvizáció világa, ráadásul nagyon sok műfajban kihasználom ezt a fantasztikus lehetőséget. Ez progresszív előadásmód.

Az improvizáció isteni adomány. Mindenkiben benne van, csak egy idő után elfojtják a szabadság lehetőségét.

Ha valaki a zenében nem képes improvizálni, akkor 16 éves koráig még megteheti, utána már képtelen lesz elsajátítani. A klasszikus zenészek is megpróbálnak improvizálni – több kevesebb sikerrel.

Ha valaki kottafüggő, akkor ne is próbálkozzon vele?

Egyfelől én is kottafüggő vagyok, minden zenész az. Másfelől meg kétségtelen, az improvizálás egy rizikó. Bevállalok egy olyan kockázatot, amelynek nem tudom mi lesz a végkifejlete. Merészség kell hozzá, az biztos. A klasszikus zenészeknél azt látom, hogy egyszerűen nem mernek hozzányúlni a darabhoz. Nem arról van szó, hogy nem tudnak, hanem arról, hogy túlságosan szabálykövetők. Ennek a tanítás is oka lehet.

Rossz lenne a módszertan?

Az egész világon más az irány. A tanárok is hadilábon állnak az improvizálással – tehát a jelenség nem magyar. Nem is szorgalmazzák ezt, noha végre van valami minimális előrelépés.

Dohnányi Ernő, korunk legnagyobb zongoraművész-zeneszerzője nem is vett fel a Zeneakadémiára olyan hallgatót, aki kicsit sem volt képes improvizálni.

Persze több rizikó is van ebben.

Előadás a Zeneakadémián

Mire gondol?

Az emberek hetven százaléka olyan munkát végez, amely nem elégíti ki az érdeklődésüket. Azaz, nem azt csinálja, amit szeret. Nos, aki mer és tud is improvizálni, máris jobb a helyzete, szabadabb. Igaz, hogy másodpercek töredéke alatt kell dönteni, hogy merre és hogyan megyek tovább. Valahogy kijövök szerencsésen. Persze ennyi évtized alatt már kialakul egy olyan biztonsági rutin, hogy valamit ki tudok találni. Ez erős támaszt jelent.

Ha az út rossz, gyorsan kijövök és másikat választok.

Ez persze mindenre igaz. A dallamokat kell fejlesztenem, ha csak leülnék és össze-vissza improvizálnék, annak nem sok értelme lenne.

Mondana erre példát?

Feldobok egy dallamtémát, például Liszt II. magyar rapszódiájával kapcsolatban. Most mindenki azt kérdezi, hogyan lehet erre improvizálni, hiszen a mester egyszer már megírta egy nagyon nehéz dallamvilágon keresztül ezt a remekművet. Továbbfejlesztem dallamokkal, akkordokkal, egyre-egyre bővítem. És így születik a free-jazz. Ám arra is kell emlékezni, hogy pár perccel ezelőtt még mit játszottam, így térek vissza az eredeti műhöz. Nem olyan egyszerű ez, mint ahogy sokan gondolják, rengeteg gyakorlás kell hozzá. Ha pedig félreütök – amit nem szeretnék – abból is különböző trükkökkel jövök ki.

Azért önnek csak volt egy jó gyakorlóiskolája, mégpedig a hetvenes években a vendéglátóipari éjszakák, akár itthon, akár New Yorkban.

Hogyne! Mindent kellett játszani, hatalmas lehetőség volt.

Sokszor lép fel fiatalokkal. Mennyire improvizatívak?

Többször találkozom velük, akár tanórákon is. Van aki képes improvizálni, sokféle zenét hallgatnak a mai gyerekek.

Az a baj, hogy nem csak a fiatalok, hanem az idősebbek is a tökéletességre törekszenek. Egy XX. századi jelenség – sajnos. Ez a zenészekre is igaz, akik túlgyakoroltak.

A legnehezebb darabokat is hibátlanul játszák el, fantasztikus technikai képességük van.

Ennek nem örülünk?

Természetesen igen. A jazz-zenészek közül sokan a nagyokat követik mint példakép, hol Chick Corea, hol Herbie Hancock munkássága, motívuma köszön vissza az előadásmódjukban. Miután a mesterek művei megjelentek kottában is, így tűpontosan betanulhatók. Ebbe a „masszába” Oscar Peterson is belefér, több előadót gyúrnak össze.

A gond az, hogy nem az éppen játszó művészből jön az improvizáció, hanem leutánozzák a régieket. Ez az óriási megfelelés, tökéletességre való törekvés nem mindig szerencsés.

Az, aki nem ért magas szinten a zenéhez, ezt nem biztos, hogy észreveszi, csak mint érdekesség említettem.  Nem mellesleg minden hangszernek az énekhangot kellene imitálni. Az énekhang ősi, velünk született adomány. Amikor még semmilyen hangszer nem létezett, már énekeltek az emberek. Azaz az énekhez kellene viszonyulni minden hangszernek.

Térjünk vissza a tökéletes interpretációhoz: a közönség ebből mit érzékel?

A közönség soraiban rengetegen hiszik azt, hogy kiváló zenetudósok. Tisztelet a kivételnek, de húsz perc alatt rájönnek, hogy minden tökéletes és nem történik semmi, nincs plusz hozzáadott érték.

Túlságosan steril az előadásmód. Ez nem szerencsés.

A technika által magamutogató az előadásmód. A klasszikus zenész hiába keni-vágja a kottát, mégis úgy áll színpadra, hogy a közönség azt érezze, hogy drukkolni kell neki.

A „régi időkben” mi volt? Ez nem fordult elő?

Hogy Dohnányira és Bartókra, korunk legnagyobb zongoraművészére hivatkozzak, tudtak improvizálni. A legnagyobbak képesek voltak erre.

Ha egy taktust kihagytak, máris bravúrosan betoldottak valamit úgy, hogy a közönség abból semmit sem vett észre.

Maximum annak tűnhetett fel, aki kívülről ismerte a partitúrát. Nem minden a technika, a hangszerbiztonság a lényeg.

Ezáltal kerekedik, teljesedik ki a profizmus?

Persze. Lényeges a koncertterem akusztikája, a közönség figyelme, ezekre mind-mind figyelni, pontosabban érezni kell. Aki improvizál, ezek tükrében változtat. Így van dinamika, van zene, van késleltetés, lassítás, érzelem. Bravúr és érzelem – ez elengedhetetlen az improvizáláshoz.

Önöknek, a „nagy öregeknek” jobb terepük volt a kibontakozáshoz, mint a mostani fiataloknak?

Persze. Az ötvenes-hatvanas években volt a vendéglátóipar fénykora, minden műfajt játszottunk. Ezt az előnyt a mai fiatal nem biztos, hogy megkapja. Szerencsére sikerült megmaradnom jazz zenésznek.

New Yorkban tánczenét játszottam magyar vendéglőben, de közben tanultam, szabadidőmben jazzklubokba jártam.

Nem volt könnyű időszak, ellenben jól hangzik. Vallom, hogy az ember csak gyakorlatban tudja a fejlődését megvalósítani. Játszani kell, mégpedig közönség előtt.

A hetvenes években, vagy ma könnyebb kitörni egy magyar jazz zenésznek a nemzetközi piacra? Gondolok arra, hogy Pege Aladár kvartettjével a Montreux-i Jazzfesztivál II. díját nyerte el és megnyíltak a lehetőségei.

Mindig nehéz volt. Az amerikai fekete jazz zenészek, akik nagyon jók és nagyon híresek, némileg rasszisták. Körükbe bekerülni, velük együtt zenélni – hogy is mondjam, nem egyszerű.

Azt vallják ugyanis, hogy a jazz csakis az ő zenéjük, ők találták ki. Az amerikai fekete muzsikusok még a világhírű fehér zenészekre is ferde szemmel néznek néha.

Amit a fehérek játszanak, az nem lehet eredeti, hiszen az eredeti kizárólag a feketéké – legalábbis ma is él még ez a nem éppen lojális nézet. Lakatos Antal, azaz Tony Lakatos világhíres szaxofonosunk esete a jó példa.

Vele mi történt?

Tóni egy fekete jazz zenésszel beszélgetett, akitől megkérdezte: a színpadon egy másik híres – amúgy szintén fekete – zenész miért áll hátrébb? A válasz ez volt: „Az nem onnan jön, ahonnan mi”. Tehát egymás között is megy a rivalizálás, mégpedig elég rendesen. Saját körükben sem elnézők.

Létezik még ehhez hasonló műfaj, ahol ekkora megosztottság lenne?

Nem tudok hasonlóról. Az európai jazzt sem ismerik el. „Egy kivétel van: Django Reinhardt, aki cigány származású dzsesszgitáros volt, az európai dzsessz kiemelkedő alakja, műfajteremtő újítója.” –  Mindezt nem én, hanem Wynton Marsalis, napjaink egyik kiemelkedő jazztrombitás és komolyzenei előadója, a New York-i Jazz at Lincoln Center művészeti központ zenei igazgatója mondta egy mesterkurzuson. Ekkor azért átgondoltam dolgokat.

Django Reinhardt a "kivételes", az "elfogadott"

Mire jutott?

Válaszként elkészítettem 2004-ben Na dara! (Ne félj!) című lemezt, amely a cigány jazz műfajteremtő darabjának tekinthető.

Azért neveztem új magyar cigány jazznek, mert modern és ötvöződik a cigány stílussal.

Így nem összekeverhető a Django Reinhardt által játszottal, hiszen cigány énekes is szerepel benne. Folytatnom kellett volna.

Miért nem tette?

Megmosolyogták a hazai jazz zenész kollégák. Azt mondák: nem létezik, hogy a zongora húrjain például cimbalmozunk, hiába vannak meg a jazz alapjai. Ugyanakkor az amerikaiak meg elájultak ettől.

Vonatkoztassunk el az őshazától. Ha az európai jazzt rangsoroljuk, kiket tesz legelőre?

A lengyeleket. Sok és pazar zenészek voltak és vannak náluk. De Magyarországon is! Olyanok, akik amerikaiakkal is játszanak. Ám a kitörés szinte lehetetlen.

Mi lehet a háttérben?

A kinti menedzsment nem fogad el bennünket. Mi az amerikaiak szemében még mindig kelet európaiak vagyunk. Nem vigasz, hogy a nyugat-európaiakat se fogadják el.

Képtelenség bekerülni innen egy sztárnak számító fekete amerikai jazz zenekarba.

De látunk európaiakat amerikai sztár jazzmuzsikusokkal együtt. Akkor ez mégis, hogy van?

Van pénzük és megfizetik. Bevásárolják magukat. A zenész menedzsmentje fizet, hogy a sztárokkal játszhasson. Ezek után még örül is, hogy játszhat velük.

Ettől függetlenül, ma még van akkora kultusza a jazznek hazánkban, mint egykor?

Hogyne! Annak ellenére, hogy ezek a problémák léteznek.

Mégis a fúziós irányzat meghonosítójaként tartják önt számon, ráadásul tényleg világsztárokkal játszott együtt. Ez sem segített?

Magyarországon biztos, hogy jót tett a helyzetemnek. Hogy világszerte sokan ismernek, az biztos. De ne feledjük: régen nem úgy jártunk nyugatra, mint ma. Persze voltak és vannak olyan menedzsmentek, akik rengeteget képesek fizetni. Akár hazánkban is.

Ezért nem ritka, hogy egy amerikai jazz zenész Magyarországon szívesen lép fel méregdrága pénzért.

Erről a fura helyzetről mit gondol?

Nem tetszik. Menedzsment hálózat alakult ki. A magyar menedzser felveszi a kapcsolatot például egy svájci székhelyű menedzserrel, aki arra specializálódott, hogy Amerikából importál muzsikusokat Európába óriási gázsiért.

És ez visszafelé nem érvényesülhet?

Már beszéltem olyan menedzserrel, aki innen vinne ki a jazz zenészt, hogy összerakják amerikai bandával, vagy előzenekarban játszott volna. De ez rizikós lett volna, féltek, hogy elvesztik a kapcsolatrendszerüket, hiszen megbolygatnának ezzel egy zárt világot.

A külföldi menedzsmenteket igen gyakran szponzorálják, így könnyű nekik a legnagyobbakat megszerezni.

Ez a popban is így van, csak ott nyelvi akadályok lehetnek. Ez az egyik igazság.

Mi a másik?

Pazar viszonyom volt a nemrég elhunyt Chick Coreával. Egyszer, amikor itt járt, épp indiaiakkal, feketékkel és cigányokkal próbáltam. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ettől az ötlettől „elájult”. Ám hazánkban nem találtam olyan menedzsmentet, aki kivitt volna bennünket ezzel a különleges szitáros-táncos-dobos produkcióval nyugat Európába.

A popzenében is felmerül ez a szponzorációs probléma?

Persze, csak ott a nyelvi akadály is közrejátszik, szemben a jazznél. Nem egyszerű a helyezt, nagyon nem. Hiába vannak vigasztaló pillanatok. De beszéljünk még Chick Coreáról kicsit.

Mire gondol pontosan?

Chick Corea elektronikus levelét a spanyol művész halála után találtuk meg, amelyet a kisebbik fiamnak írt. Az állt benne: „Apáddal együtt leszek az örökkévalóságban”.

Jól esik, hogy sokan, ilyen kedvesen beszélnek rólam. Ezek szép pillanatok a közönség szeretetével együtt.

Sok emailt küldtem neki, de gyakran a menedzsere válaszolt. Javasoltam, hogy játszunk közösen, hiszen évtizedes ismertség, barátság, munka kötött össze bennünket, de ennek ellenére mindig fáradtságra hivatkozott. Ezért volt érdekes és szívhez szóló ez az említett levél.

Sosem fordult meg a fejében, hogy végleg kiköltözik? Hátha akkor többet dolgozhattak volna együtt…

Dehogynem fordult meg! Hároméves amerikai munkavállalási engedélyem is volt.

A 2001-es terrortámadás akkora sokk volt, hogy elhatároztam, nem akarok letelepedni az USA-ban.

Szerintem jól döntöttem, hogy itthon maradtam. Így is sikerült világsztárokkal lemezt készítenem és koncerteznem. Szerencsére mindkét fiamnak is megadatott ez, sőt fesztiválokra is kijutottunk, olyanokra is, ahol csak amerikaiak játszottak. Még egy nevet meg kell, hogy említsek: Jack DeJohnette, amerikai dobos. A dobosok mintaképe.

Jack DeJohnette a legnagyobb dobos

Vele is hasonló viszonyt ápolt, mint Coreával?

Igen, sokat játszottunk együtt. Ám a menedzsment is közbeszólt.

Ezeknek a világsztároknak a menedzsmentje nem akarja, hogy bárki kívülről beférkőzzen a csapatba.

Az amerikai sztároknak sem könnyű olyan irodához bekerülni, amely jól fizet, és sok turnét vállal Európában és Ázsiában. Ezek az irodák simán kijelentik: ezzel vagy azzal a zenésszel ne játszál együtt, mert nem kell nekünk. Tehát ahhoz, hogy bárki egy-egy sztárral játsszon, jó adag szerencse is kell.

Milyen a magyar jazzvilág összetétele?

Nem vagyok rasszista, de hazánkban a jazz-t főként cigány származású zenészek játszák. Arányuk hatvan százalék körül alakul.

Mi lehet ennek az oka?

Az eredeti cigányzene megszűnőben van, hiszen rengeteg vendéglátós maradt munka nélkül. A folyamat a rendszerváltás óta tart, ellenben még mindig sok a zenészdinasztia. Tagjaik viszont műr nem cimbalmosok meg brácsások és prímások lesznek.

A zeneiskolák tele vannak cigányokkal, mások ugyanis nem igazán tanulnak klasszikus zenét, mert nincs benne nagy üzlet.

A cigányzene kihalóban, jazzt meg tanulhatnak, hiszen improvizálhatnak ugyanúgy, mint a klasszikus cigányzenében.

A jazz és a klasszikus zene miként fér meg egymással?

Remekül, hiszen hatalmas a Bartók-imádat külföldön is. Az amerikai jazzre az utóbbi 30-40 év alatt rátelepedett az európai klasszikus zene, hiszen már nem volt más fejlődési lehetőségük a feketéknek.

Új irányzat kellett és született. Herbie Hancock, Chick Corea is Bartókrajongó volt, előszeretettel ültették át a magyar motívumokat, akkordokat.

Ugyanígy Bach is megújulást, frissességet hozott a jazzvilágban. Úgy vélem, ma már klasszikus nélkül nincs jazz zene. Hazánkban ebben úttörő voltam, 1992-ben született Kolumbusz Kristófról szóló száz perces balettdarabomban remekül ötvöztem a műfajokat.

Könnyű volt elfogadtatni ezt a változást?

Már céloztam rá, de kimondom: nagyon-nagyon nehéz volt. Itthon meg pláne, ez egy szűk réteg zenéje volt egykor. Szerencsére ma jobb a helyzet, befogadóbb a közönség. Rájöttek, hogy szinte muszáj, hiszen nekünk van egy Bartók Bélánk vagy egy Dohnányink.

A jazzt továbbfejleszteni csak a klasszikus zene segítségével lehet.

Ezért kell a jó jazz zenésznek ismerni a partitúrákat, zongoradarabokat, a dallamvezetéseket, hiszen írott improvizációról beszélünk.

Melyik, klasszikus zenével ötvözött darabban volt élete legnagyobb sikere?

Mozart, D-dúr „Koronázási” zongoraversenyében. Sokáig játszottam.

Kedvencek közt: Mozart, Bach és Bartók

Miért pont ezt emelte ki?

A szerző az összes tételben hagyott improvizációs lehetőséget. Keleties, Mozartos, jazzes motívumokkal bővítettem, de úgy, hogy mindhárom tételt teljes egészében lejátszottam. Nagy siker volt, mondhatom, hogy őrjöngött a közönség.

A szerző magának is írt a műveibe kadenciákat, hogy ne unatkozzon.

A Kelemen Barnabás kvartettel is óriási sikerünk volt, ugyanis eljátszottak egy Bartók vonósnégyes darabot, miközben arra improvizáltunk. Egy tételt ők-egyet én felváltva. Egyszóval a lehetőségek szinte korlátlanok. Mégsem mernek eleget improvizálni.

Továbbra is ennek az okát kutatom, hogy miért?

Hiába volt egyik legnagyobb zongoristán Kocsis Zoltán, mégsem improvizált. Ne kérdezze az okát, nem tudom miért. Ötvös Péter zeneszerző már határeset. Még Kurtág György is azt mondta, sokat tanult tőlem. Talán azért állíthatta ezt, mert hallhatta azokat a hangzásokat, amelyeket a zenéjéből átemeltem.

Fiait hová helyezi az imrovizációs palettán?

Béla Pazar jazz zongorista, az egyik legjobb. Csak a hagyományos jazz zene mellett kötelezte el magát. Fúzióról hallani sem akar, mindig mondja, nem akar „kavart zenét” készíteni.

Róbert viszont hasonlít rám, sok klasszikust játszik, emellett szintén remek jazz zenész.

Emellett popzenéket is ír, hangszerel is, most is leadott három számot az egyik fesztiválra. Ebből a szempontból ő már a mostani század zenésze.

Ön nem az? Mostanáig ugyanerről a sokoldalúságról beszélgettünk.

Én is az vagyok. De én már ilyennek születtem. Az okot nem tudom, talán előrelátó voltam. A XXI. század jazz zenészének már minden műfajt bele kell szőni az alkotásaiba.

Milyen jazzdarabok születhetnek 15-20 év múlva?

Olyanok, amelyben a klasszikus zene esszenciája vegyül a poppal, a népdallal. Ezek az emberiség zenéinek alapjai. Aki ezeket ötvözi, az lesz a nyerő!

A fiai befutottak, ön amennyi állami kitüntetés van megkapta, sikert sikerre halmozott – most már megpihenhet kicsit?

Sosem dőlök hátra! A fiaim is inspirálnak, szinte kapkodnom kell, hogy ne maradjak le a srácoktól. Az „ügyükben” pedig nem „intézkedtem” és nem is fogok.

Nem kellene mégis?

Lehet, hogy lenne rá szükség, de kikötötték, hogy nem igénylik. Maguktól akarnak érvényesülni. Mindig mondom neki, ha igazságtalanság éri őket, szóljanak. Hát nem szólnak.

Ha nem hagyják "intézkedni", mivel foglalatoskodik mostanság?

Szereztem egy misztériumjátékot, még a járvány előtt elkészültem vele, ötszáz oldalas lett. Kaptam rá állami támogatást, most vesszük fel lemezre. Már a téma is izgalmas.

A központban a tudás fája áll az édenkertben. Az a csattanó, hogy lehet tovább gondolkodni.

Minek választjuk a rosszat, amikor jót is lehetne cselekedni. Hadd gondolkozzon ezen a néző, egy nagy kérdőjel a darab.

A librettót Bolyki György írta és 70 tagú szimfonikus zenekar, a Nemzeti Filharmónia kíséri a negyven tagú énekkart, illetve a szólistákat.

Kik a főszereplők?

Popzenészek. Király Linda- és Viktor, Charile. Modern darab, de nem élvezhetetlen.

Hol lesz a bemutató?

Nem tudom, de nem ez a lényeg. Rég a fejemben volt. Nem jazz, hanem ötvözet. A lényeg, mindegy, hogy valaki ateista, katolikus vagy iszlám.

Bennem is ott a kérdés: van valami megoldás, hogy ne tegyük tönkre a Földet? Úgy gondolom, ezzel „betaláltam”.

Azt hiszem, én vagyok az első cigány származású, aki misztériumjátékot, operát írt. És ez fantasztikus…

(Címlapfotó: MTI Czimbal Gyula, cikkoldali fotók: wikipedia, MTI, YouTube - Zeneakadémia- AVISO Stúdió)