"Trump akár egy nap alatt le tudná állítani a fegyverszállítást, de ez nem biztos, hogy békét szülne"

Most ünneplik a NATO 75. évfordulóját: véleménye szerint a a jelenlegi helyzet mennyire számít válságosnak a NATO történelmében? Voltak olyan szituációk, amelyek kiélezettebbek voltak?

A legrosszabbnak semmiképpen nem mondanám. Hajlamosak vagyunk a hidegháború végétől, vagy Magyarország 1999-es csatlakozásától tekinteni a NATO-ra. Innen szemlélve, ez nyilván egy roppant feszült időszak.

Az európai politikában, és a média-közbeszédben is hangoztatják, hogy hatalmas válság van, emlegetik a harmadik világháború lehetőségét és a nukleáris hadviselés veszélyét is. Azonban az elmúlt két évben, én következetesen azt az álláspontot képviseltem, hogy ezek a vélekedések szakmai oldalról semmiképpen sem megalapozottak.

Ha történelmi perspektívából vizsgáljuk, voltak olyan pillanatok, amikor sokkal nagyobb eszkalációs potenciál merült fel. A NATO 1949-es megalakulásától, Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig a feszültség óriási volt. A legkiélezettebb helyzetnek nyilván a kubai rakétaválságot tekinthetjük. Azonban ezt követően is számos feszültségi gócpont jelent meg, említhetjük akár a berlini fal építését, a kelet-berlini felkelést, vagy az 1956-os forradalmat.

Ha közelebbre fókuszálunk, akkor 2007-2008 lehet a viszonyítási pontunk.

A 2007-es müncheni biztonságpolitikai fórumon hangzott el Vlagyimir Putyin beszéde, amelyben tételesen felsorolta az orosz biztonsági nézőpont oldaláról a NATO bővítésével, és a rakétavédelmi rendszer kiépítésével kapcsolatos problémáit. Végül 2008 májusában a NATO bukaresti csúcstalálkozó zárónyilatkozatában rögzítették, hogy Georgia és Ukrajna a jövőben a NATO tagjává fog válni, majd augusztusban kitört a grúz-orosz háború.

Ezt követte 2014-ben a Krím illegális orosz annektálása, és Kelet-Ukrajna destabilizációja. Ezek az események jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a NATO és Oroszország kapcsolata negatív spirálba kerüljön.

Azonban ezekben az esetekben nem jelent meg a közvetlen konfrontáció veszélye, mert nem NATO-tagállamokkal alakult ki a konfliktus. Ez a fennállás ilyen értelemben 2022-ben sem változott.

Jelenleg az orosz politikai narratívában, és biztonságpercepcióban egy olyan egzisztenciális konfliktus zajlik, aminek Ukrajna a legszűkebb köre. Az orosz megközelítésben egy Nyugat –orosz szembenállás zajlik, ezen belül került sor az ukrán háborúra. Ellenben a NATO oldaláról ilyenről szó sincs.

Tehát nincs olyan NATO tagállam, amelyik azt vallaná, hogy meg kell támadni, és katonai erővel kell térdre kényszeríteni Oroszországot.

Ugyanakkor több NATO tagállamban, többek között Finnországban, Svédországban, Lengyelországban és a balti államokban is, félnek egy esetleges orosz támadástól. Mennyire érzi jogosnak ezeket a félelmeket? Lehet esély a konfliktus kiszélesedésére?

A finneknél, lengyeleknél, és a balti államoknál ez a félelem a történelmi tapasztalatokban gyökerezik, de hasonló benyomásokkal rendelkezik Csehország, Magyarország, és Románia is. Ezek az országok érzékenyebben reagálnak arra, ha Oroszország katonai ereje megerősödik, és ez Putyin vezetése alatt folyamatosan fokozódott. Arra is láttunk példát, mind a grúz, mind az ukrán háborúk során, hogy nemcsak a katonai képessége van meg Oroszországnak, hanem a politika hajlandósága is a katonai erő alkalmazására.

Azt gondolom, hogy ezek a társadalmak, a történelmük miatt, joggal tarthatnak attól, hogy amennyiben a NATO nem egy működőképes szövetség, vagy az Európai Unió nem egy hatásos védelmi jellegű szervezet, akkor kiszolgáltatottá válnának. Hiszen ezek az országok Oroszországgal szemben nagyon elenyésző katonai súllyal rendelkeznek, nukleáris képességek nélkül. Ezért is fontos, hogy megmaradjon a NATO kohéziója, és a közös döntések is.

Az említett országok oldaláról mindenképpen megalapozott az, hogy nem bíznak Oroszország együttműködő magatartásában. Hiszen Moszkvának a fennálló viszonyok megváltoztatása áll az érdekében. Ez azt jelenti, hogy vissza szeretne térni az 1997 előtti állapotokhoz. Az orosz nagystratégiában szintén fontos elem, hogy az ország élén egy erős vezető áll, akinek meggyőződése, hogy a Szovjetunió széthullása volt a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája (orosz szemszögből nézve).

Úgy látom, hogy Közép- és Kelet-Európa esetében az a racionális és felelős magatartás, ha az érintett államok felkészülnek egy rossz forgatókönyvre, vagy egy esetleges konfliktusra. Ez azonban nem 1-2 éven belül fog bekövetkezni, erre következtethetünk az orosz-ukrán háború alakulásából, és az Oroszország által elszenvedett veszteségekből is.

A hírszerzési értékelések egy lehetséges konfliktus megvalósulását egy spektrumban helyezik el. A baltiak szerint ez az orosz-ukrán háború lezárását követő 2-3 évben is kitörhet, míg a skandináv államok 4-5 évet, a németek pedig 6-8 évet jósolnak.Amíg Oroszország vezetői részéről megvan a politikai szándék, ráadásul továbbra is fejlesztik a hadiipart, és igyekeznek erősíteni a katonai képességeiket, addig felelőtlenség lenne ezt az opciót levenni a terítékről.

Az amerikai elnökválasztások kimenetele nagyon sok eseményt fog befolyásolni. Ha a republikánus jelölt nyer, akkor a fegyverszállítmányok, vagy a segélyezés csökkentése révén, hamarabb tárgyalóasztalhoz lehetne ültetni Ukrajnát?

Nyilván igen.

Tehát, ha Donald Trump nyeri a választást, akkor 2025 januárjától – az elnökválasztás győztesének hivatalba iktatásától – kezdve bármikor, akár egy nap alatt is meg lehet állítani a támogatásokat és kifizetéseket. Azt gondolom, hogy erre az ukránok, koncepcionálisan legalábbis, készülnek. Bizonyos mértékben az európai államok is nekiláttak a felkészülésnek, és próbálnak pótlólagos kapacitásokat betenni a rendszerbe.

Ugyanakkor, abban nem vagyok biztos, hogy ez azonnal békét szülne, mert ez egy nagyon leegyszerűsítő narratíva. Lehetséges, hogy lesznek tárgyalások, viszont a fegyverszünet kérdése teljesen kétoldalú. Ebben a helyzetben azt gondolom, hogy Oroszországnak nem áll érdekében tárgyalni, mert egyre inkább nyerésben érezheti magát.Putyin ismétlődő jelleggel el szokta mondani az orosz tárgyalási feltételeket, amik 2022 óta csak annyiban változtak, hogy már nemcsak a Donbasszról van szó, hanem négy ukrán megye teljes egészének megszerzéséről is.

Ha Donald Trump leállítja az ukránok támogatását, és ezt az európaiak valószínűleg nem tudják pótolni, akkor valóban tárgyalóasztalhoz kényszeríthetik Ukrajnát. Ebben az esetben pedig egy diktátumot próbálhatnak meg az ukránokra erőltetni. Ez természetesen egy szélsőséges olvasata az eseményeknek, de erre a forgatókönyvre is fel kell készülni.

A végeredmény szinte kiszámíthatatlan, mert egy tárgyalási folyamatban rengeteg apró lépés van. Ha én az ukránok helyzetében lennék, akkor első lépésként tűzszünetet kérnék. Abban az esetben, ha ezt Oroszország nem adja meg, márpedig nem áll majd érdekében az azonnali fegyverszünet, akkor megbukott az egész tárgyalás.

Az amerikai elnökválasztás kimenetelére természetesen minden fél készül. Az ukrán oldalról a leglátványosabb esemény, hogy novemberre újabb nemzetközi konferenciát szerveznek. A tárgyalóasztalhoz pedig Oroszországot is le akarják ültetni.

Tehát az ukrán oldalról a legfontosabb, hogy megtartsák a beleszólásukat, és elkerüljenek egy orosz-amerikai kétoldalú megállapodást.

Egyébként azt gondolom, hogy Európának is az lenne az érdeke, hogy ez egy többoldalú megállapodás legyen, és ne a fejünk felett alkudozzanak majd olyan kérdésekről, amelyek az európai biztonságot kiemelten érintik.

Jelenleg milyen Magyarország megítélése a NATO-n belül? Hogy tekintenek ránk a svéd és a finn csatlakozások késői ratifikálásában játszott szerepünk után?

Ez egy nehéz 1,5-2 éves időszak volt a magyar külpolitika számára.

Rengeteg komoly kritikát kapott a magyar kül- és biztonságpolitika, részben a finn és svéd NATO-csatlakozás, részben az ukrajnai kiképzést támogató műveletek kapcsán. Azonban a szakdiplomáciának sikerült megakadályoznia, hogy egy fundamentális törés alakuljon ki.

A fő problémát abban látom, hogy rendkívül egyedülálló a magyar politikai álláspont több vonatkozásban is. A kérdésekben nemcsak a nagy NATO-tagállamokkal nem értünk egyet, de a kelet-közép-európai országokkal is konfliktus alakult ki. Lengyelországot lehet említeni, akik a V4-en belül kiemelt partnereinknek számítottak. Ugyan ők a diplomáciai kapcsolatokat nem szakították meg velünk, de már nem miniszterelnöki, vagy miniszteri szinten történik az érintkezés, hanem államtitkári, helyettes államtitkári, és osztályvezetői szintre delegálják az összeköttetéseket.