Mit jelent a magyar EU-elnökség számára a Draghi-jelentés?

A kiinduló probléma az, hogy az európai versenyképesség elmaradóban van, és azon túl, hogy versenytársaink (Kína vagy az USA) a kanyarban előznek minket e téren, Európa jelenlegi problémái, mint az infláció, geopolitikai instabilitás, a piacaink széttöredezettsége vagy a demográfiai válság továbbra is akadályozzák a felzárkózásunkat.

Ha nem alakítjuk ennek megfelelően a prioritásainkat, az Unió világgazdaságban elfoglalt pozíciója továbbra is romlani fog, és olyan állapotba kerülhet, amelyben rendkívül sebezhetővé válik a gazdasági válságokkal vagy esetleg mások befolyásával szemben is.

A magyar elnökség és a Draghi-jelentés megállapításai sok esetben egybevágnak, de megoldások tekintetében teljesen más irányok merülnek fel.

Annyi biztos, hogy

a tőkepiaci unióról szóló tárgyalásoknak haladniuk kell, a belső piacot meg kell erősíteni, annak további széttöredezését meg kell állítani.

Az állami támogatások korlátozására vonatkozó szigorú Bizottsági szabályokat át kell gondolni (a Bizottság által szponzorált dokumentumban a nagyvállalatok fúziója vagy akár az interregionális projektek állami támogatása is felmerül).

Ezen túl a kutatás-fejlesztésnek (K+F) több finanszírozásra lenne szüksége, hogy az innovatív európai vállalatoknak meg is érje Európában maradni. A finanszírozás kérdésében azonban merőben eltérőek a megközelítések.

Míg a magyar elnökség óvatosan felvetette, hogy a Bizottság "új saját forrásairól" szóló megbeszéléseket kellene előmozdítani, és fokozatos helyes irányba tartó lépteket tenni, addig

Mario Draghi grandiózusabb és azonnali gazdasági csomagokat javasol, a ’Next Generation EU’(NGEU) példájának alapján,

amelyet a tagállamok annó közös adósságból finanszíroztak.

Bár sokan vannak, akik sikeresnek tartják a közös adósságból finanszírozott NGEU-t, egy második közös adósság veszélyt jelenthet a tagállamok gazdaságára és szuverenitására egyaránt, és ahogy a magyar program is utal rá (de maga a kormány egyértelműen megjegyezte), ezt a fajta megoldást inkább kerülni kellene, hiszen csupán tüneti kezelést ajánl a kiváltó okok megoldása helyett. Rövid távú kezelésként pedig számos komoly problémát vet fel. 

Vannak bizonyos, a versenyképesség más aspektusaihoz kapcsolódó kérdések, ahol

pénz helyett inkább paradigmaváltásra lenne szükség.

Az egyik ilyen kérdés a kereskedelempolitika.

Az európai országok által exportált termékek előállításához olyan ritkaföldfémek szükségesek, mint például a lítium, kobalt vagy a volfrám - a 21. századi modern technológiák számára egyszerűen nélkülözhetetlen nyersanyagokról van szó.

Ezen erőforrások egy részével viszont, többek között, Kína rendelkezik.

Gazdasági szakértők szerint Kína az európai piacok számára jellemzően egyszerre veszélyforrás és lehetőségek tárháza - veszélyforrás, mert Kína agresszív kereskedelempolitikája kapitalista logikát nem követő módon működik, vállalatai állami támogatások sorát élvezik; de lehetőség is, ahogy arra a jelentés és az elnökségi program is utal, hiszen Európa versenyképességi törekvéseit hatékonyan táplálhatná a Kínából importált nyersanyag, sőt, akár technológia is.

A magyar elnökségi program szerint az EU-nak továbbá a már létező közép-ázsiai stratégiájára kéne építenie, valamint nagyobb hangsúlyt kéne fektetnie Indiára és a csendes-óceáni térségre is. Ami pedig a lehetséges veszélyeket illeti, egy pragmatikus kereskedelempolitika sok mindenre adhatna választ. Nem ördögtől való a helyzettől függően gazdaságilag liberálisnak, máskor protekcionistának lenni.

Az ilyen megközelítés pedig lehet, hogy elengedhetetlen ahhoz, hogy ne csak erős, hanem független gazdasági erő is lehessünk. Nem beszélve arról, hogy a gazdasági semlegesség doktrínáját egyszerűen muszáj figyelembe vennünk, ha tudjuk, hogy várhatóan az USA is, a szövetségi viszony ellenére, csak a saját gazdasági érdekeit fogja szem előtt tartani, akár Európa kárára is. 

Egyes olyan politikusok számára minden bizonnyal problémát jelenthet ez a megközelítés, akik ideológiai vagy morális szemüveggel látják a világot. Kína esetében akár könnyebb is lehetne lenyelni nekik a békát, tudva, hogy a politikai indíttatású szankciókat amúgy sem szokták megérezni a Távol-Keleten.

Sokkal ingerültebb vitára kell számítani azonban, ha mélyebb önvizsgálatot tart Európa, hiszen a versenyképességgel ugyancsak szorosan összefügg a demográfiai krízis és a migráció témája.

Az utóbbi kérdés nem csak a gazdasággal, de a népességcsökkenéssel és a kultúránkkal is összefügg, ezért nem meglepő módon parázs viták tárgya évek óta; de lassan mindenki számára egyértelművé kell válnia, hogy rosszul választottak azok az országok, akik az elöregedő társadalmunkból adandó gazdasági problémáikat tömeges bevándorlással akarták kezelni. 

A jelentést bemutatására összehívott sajtótájékoztatón

Draghi a demográfiai krízist emelte ki mint Európa egyik legégetőbb problémáját

– és elismerte, hogy a bevándorlás közel sem jelenthet megoldást olyan dilemmákra, mint hogy várhatóan 2 millióval kevesebb munkaerővel számolhat Európa 2040-re. Nem segít a helyzeten a bevándorláspártiak szemszögéből, hogy kutatások szerint bevándorlók harmadik – negyedik generációs leszármazottjai már közel ugyan olyan termékenységi rátával rendelkeznek mint az őshonos európaiak.

Draghi dokumentuma ennek ellenére alig foglalkozik a demográfiai válság alapvető dilemmáival vagy lehetséges megoldásaival, és nem veszi figyelembe a migráció negatív oldalát sem. Ez utóbbit feltétlenül figyelembe kéne venni, hiszen Németország közelmúltbeli lépései (határellenőrzés intézkedések kiterjesztésére a migrációs problémák nyomán) veszélyeztetik a schengeni övezet létét és ártanak a belső piacnak.

A magyar elnökség programja e tekintetben – mindkettő kérdéssel foglalkozva - átfogóbb megoldásokat kínál.

Hangsúlyozza, hogy a külső határainkon hatékonyabban lehetne kezelni a migrációt, valamint jobban együtt kéne működni azokkal az országokkal, ahonnan a bevándorlók származnak.

Emellett kifejezett prioritása, hogy olyan eszköztárat állítson össze, amivel orvosolni lehet az elöregedő népesség okozta kihívásokat. És bár egy eszköztár természetesen nem elég a válság megoldásához, ez egy olyan első lépés, amelyre Európának régóta szüksége lenne. 

Ezeket a lépéseket azonban Európának önállóan kell megtennie. Történelmi okokból az EU általában az Egyesült Államokra támaszkodott egyes kérdésekben, de különösen a biztonság terén - sokszor olyannyira, hogy az Unió egyszerűen gondolkodás nélkül követte az USA politikáját.

Amikor kitört az ukrán-orosz háború, ismét felcsillant a remény, hogy Európa végre önállóan alakíthatja külpolitikáját, anélkül, hogy a legtöbb döntéshez az USA hozzájárulására lenne szükség. Mostanra ismét világossá vált, hogy ez nem történt meg. A védelmi ipar erősítésével van esély arra, hogy jó irányba induljunk el. 

Mind a Draghi-jelentés, mind a magyar elnökség programja kimondja, hogy az EU-nak meg kell erősítenie a védelmi ipari és a Közös Biztonság- és Védelempolitika koordinációját.

A két dokumentum céljai e tekintetben azonban eltérőek. A magyar elnökség a hatékonyabb válságkezelés érdekében – végső soron saját (európai) érdekből - a védelmi ipari és technológiai bázisunk megerősítését tűzi ki célul, például közös beszerzési együttműködések elősegítése vagy a gyors bevetési kapacitásunk megerősítése révén.

A Draghi-jelentés máshonnan közelíti meg a kérdést, inkább

az európai katonai eszközök standardizálásának fontosságát hangsúlyozza,

és bár nem emeli ki, a Bizottság megnyilvánulása alapján erre azért van szükség, hogy hatékonyabban tudjuk támogatni Ukrajnát. Ám Európa védelmét olyan külpolitikai célhoz kötni, amelynek kimenetele messze nem csak Európától függ (különösen a jelenlegi állapotában), kockázatot jelent.

Amennyiben a háború számunkra kedvezőtlenül végződik, és erre sajnos nagy esély van, a kimondatlanul is Ukrajna védelmének megerősítése céljából tett intézkedések kudarca akár azt is elhítethetné a brüsszeli döntéshozókkal, hogy igazából az egésznek nem volt semmi értelme – visszavetve azokat a törekvéseinket, amivel végre kiléphettünk volna az USA árnyékából. 

Minden út Rómába vezet, tartja a mondás, és ez a finanszírozás kérdésén kívül a döntéshozatali folyamatokra is igaz. A politikusok nagyon szeretik a döntéshozatali folyamatot szidni, amikor a dolgok nem úgy sülnek ki, ahogy azt ők akarták. Nem meglepő tehát, hogy Mario Draghi javaslatai ezt a területet is érintik.

Míg a magyar elnökség programja teljes mértékben tiszteletben tartja az egyes tagállamok szuverenitását, és oly módon bővítené ki a jogállamisági mechanizmust, hogy az az EU-s intézményeket is vizsgálhassa, addig Draghi jelentése a gyors és hatékony döntéshozatal érdekében a legtöbb szakpolitikai területen a vétójogok eltörlését szorgalmazza.

Ezt a Tanácsban a minősített többségi szavazás (MTSZ) általánossá tételével érné el. Bár a gyorsaság kétségtelenül fontos szempont döntések meghozásánál, a vétójog eltörlése nem garantálja ezeknek a hatékonyságát, a jelentés pedig több hasonló problémát is figyelmen kívül hagy.

Ezek között az első és legfontosabb az, hogy mivel az EU már most is komoly demokratikus deficittel küzd, a tagállamok figyelmen kívül hagyásának intézményesítése olyan döntéshozói testületet eredményezne, amely végső soron egyáltalán nem képviseli polgárainak egy részét (a vétójoggal közvetett képviselet van a kormányokon keresztül).

Másodsorban, a döntéshozatal jelenlegi formája kiegyensúlyozza a kisebb tagállamok befolyását a nagyobb tagállamok befolyásával szemben, azáltal, hogy a Tanácsban egyenlőbb feltételeket biztosít.

Ennek az egyensúlynak a felborulása számos, szuverenitását védő tagállam kemény ellenállásához vezetne, és a javaslat ebben a formában biztos elhúzódó, EU-n belüli politikai csatározásokat eredményezne.

Az Európai Unió egyedülállónak számít, mert a jövője egy olyan nyitott kérdés, amelyre valószínűleg soha nem kapunk végleges választ. A "Quo Vadis, Europa?" nem véletlenül közhelyes, de mégis szükséges kérdés, amit most a Draghi-jelentés kapcsán kell feltenni.

De egy biztos, a fentebb említett számos okból kifolyólag továbbra is figyelembe kell venni a tagállamok véleményét, különösen Magyarországét, amely minden kritika ellenére reálisan ismeri fel az EU prioritásait és nehézségeit is. 

A cikk szerzője a Magyar Külügyi Intézet kutatója