Klementz Kata: változniuk kell a közösségi irodáknak, vagy lehúzhatják a redőnyt

Mindig is üzletasszony szeretett volna lenni, vagy így alakult?

Az egyetemválasztás idején nem gondolkodtam azon, hogy gazdasági vagy egyéb úton induljak el, s mivel jogászcsaládból származunk a testvéremmel Pannival, én követtem a családi hagyományt, így három országban – Ausztria, Német- és Magyarország – végeztem el a jogot a megadott keretek között. Végig tisztában voltam azzal, hogy ez nem az én területem, ám a jogi tudásnak a mai napig nagy hasznát veszem az élet minden területén. Dolgoztam osztrák ügyvédi irodában, hazai állami szférában a médiajog területén, majd adódott egy lehetőség, hogy családi segítséggel „megszerezzük” a Zeneakadémia régi kottanyomdájának az épületét. Pannival egy évet kaptunk arra, hogy „kihozzunk valamit” az ingatlanból. Mivel mindig is közösségi arc voltam, nem volt kérdéses, hogy valamilyen közösségi jellegű területre próbálunk belépni, immár üzletileg is.

Vannak, akik örömmel viszik a családi hagyományokat, mások belenyugszanak s talán picit tönkre is mennek belé, míg megint mások megtörik a sémát. Önnek mennyire volt könnyű vagy éppen nehéz dolga e téren?

Valójában a családom is látta, hogy ez nem az én utam, éppen ezért kezdtek el olyan ingatlanbefektetésen gondolkodni, amit saját magunk kibontakoztatásával tovább tudunk vinni. Szerették volna, ha a gyerekeik kezében kőkemény diploma van. Panni a reál, míg jómagam a humán vonalat hozom, így illeszkedünk, mint két puzzle.

Az egyértelmű volt, hogy a Loffice-t indítják el?

Végül is igen. Komoly kutatásba kezdünk, hogy megtudjuk, hogy az ingatlanhasznosítás szempontjából mi lenne a legjobb út, mi az, ami a legjobban hasznosul, ami illik hozzánk, friss, illetve új irányt mutató dolog. Ekkor találkoztunk a coworking-gel, ami akkoriban, 2009 tájékán teljesen elérhetetlen dolognak tűnt a világszerte összesen hetvenöt irodájával. Szóval belevágtunk s egy évet adtunk annak eldöntésére, hogy ha a cég tudja hozni a számokat úgy, mint egy „normális” ingatlanbefektetés, akkor folytatjuk.

A jelenlegi piaci környezetben újra belevágna ebbe a bizniszbe?

Azért nem kezdeném újra, mert az ember szeret úttörő lenni bizonyos dolgokban s ez nekünk megadatott. Ma már a közösségi irodák száma tizennyolcezer fölött van, Magyarországon is működik hatvan, amiből negyven Budapesten érhető el.

Ráadásul franchise rendszerben jönnek a piacra a hatalmas, nagy irodák is, mellettük már nem lehet labdába rúgni, bár a négy-ötezer négyzetméteres területeikkel nekik is nehéz megkapaszkodniuk. A Loffice-t nagyon erőssé teszi, hogy a coworking mellett értékalapú projekteket is visz. Fontos, hogy a közösséget hitelesen tudjuk megszólítani és megtartani.

Azért csodálkozom ezen, mert közben pedig egyre népszerűbb a szabadúszás, az egyszemélyes vállalkozási forma, ami pedig piac a közösségi irodák számára. Vagyis miért gondolja, hogy mégis nehéz a piacra való betörés?

A piacra több fős, elhivatott csapattal lehet sikeresen belépni, ahhoz pedig, hogy nagy csapatunk legyen, magas nyereséget szükséges realizálni, amit a coworking irodák esetén a több lábon állás és nagy terek tesznek lehetővé. A sok-sok szakterület, ingatlanhasznosítási mód és esemény nagyon költséges és időigényes mulatság. A nagy franchise modellek általában fintech fókusszal lépnek ma be a hazai piacra, kutatva azokat a startupokat, akikben van nóvum és növekedési potenciál. E szervezetek mögött sok esetben egy-egy tőkealap vagy befektetési modell áll, a munkaállomások ilyen esetekben vagy csak a mentor-programba való belépés, vagy a startup-vadászat céljából alacsonyabb áron érhetők, el – ez pedig torzítja a piaci versenyt.

A coworking-óriások térnyerése a kis lokális irodák vesztét jelenti hosszú távon, ahogy a nagy multi láncok is sok esetben kiszorítják a kis szériában és a kisebb infrastruktúra okán lassabban és kevesebb terméket gyártani képes helyi vállalkozókat.

Ebben a még mindig erősen macsó világban nem kapta meg, hogy karrierista?

Ilyen jellegű megkülönböztetés nem igazán ért, minden fórumon egyenrangú félként kezelnek, nem is engednék teret másfajta viselkedésnek. Az is igaz, hogy megjelenésben és kommunikációban is erőteljesen gender semleges vonalat képviselek, valamint mi a coworkingben egyfajta „burokban”, multikultúrában mozgunk, ahol sokkal jobb a helyzet, mint az országos átlag akár az üvegplafon, akár a fizetési olló tekintetében.

A Loffice sem már csak egy közösségi iroda, sok mindennel foglalkoztok. Mennyire nehéz ezt kitalálni, piacképesen üzemeltetni?

Nagyon nehéz, nagyon sok tanulmány szól arról, hogy a coworking irodák hány négyzetméter felett nyereségesek, ezért is állunk több lábon. A hazai piacon csak coworkingből megélni nem lehet, olyan modellt kell fenntartani, ahol a többi „láb” és üzleti tevékenység nyereséget termel. Nálunk a legnagyobb bevételeket a rendezvények, illetve a száz négyzetméter feletti irodakiadás hozzák a stúdióirodák mellett. De már dolgozunk a közösségi szálláshely-projekten, illetve működik a coworkid programunk is.

Az valóban igaz, hogy nehéz a kisgyerekes anyák munkaerőpiaci helyzete, erre pedig nagyon sok rendezvény és workshop épül, ahol „megtanítják” nekik, hogyan legyenek mondjuk vállalkozók. De nem születik mindenki annak: képesség, erőforrások és támogatás szükséges, merthogy az ötlet csak egy dolog, de a megvalósítás meg a másik. Szóval kicsit úgy érzem, hogy sokan felültek erre a hullámra, nagy a hájp, lehet vele szerepelni a médiában. Az Önök ilyen jellegű programjairól mit kell tudnunk? 

A coworkid mögött mi magunk – az alapító tulajdonosok, a női kollégáink – állunk, hiszen mindannyian szeretnénk családot, így felmerült a kérdés, hogyan hangoljuk össze a családi életet és a munkát.

Megnéztük a bölcsis férőhelyek számát, a részmunkaidős foglalkoztatás arányát, amiben a magyarok 4,6, míg a skandinávok 50 százalékon állnak, de az EU-s átlag is 20 százalék. Összesen 7 munkahelyi bölcsi van az országban, a helyzet siralmas.

Vagyis dolgozó nőkként azt a kérdést tettük fel: mi lesz a gyerekekkel, ha dolgozunk? Kopogtattunk Bécsben és itthon is, de nem kaptunk semmilyen támogatást, így piaci alapokra kellett helyeznünk a projektet, amivel megkerestünk nagy vállalatokat azzal, hogy akarnak-e finanszírozni a munkaerőpiacra visszatérő anyukáknak olyan tréningeket, amelyek segítik a reintergrációt vagy a vállalkozóvá válást. Ezek a workshopok motivációs napok is, hiszen aki szeretne tovább lépni, annak megadjuk a segítséget, közben pedig szakképzett személyzet vigyáz a gyerekekre. Egy-egy ilyen eseményre kétszázan is jelentkeznek. S persze semmilyen hatásvadász célunk nincsen.

Mik a visszajelzések?

Ezek az események ingyenesek, de többször is kapunk olyan jelzést, hogy a résztvevők akár fizetnének is. Sokszor kapunk témaötleteket is, amiket beépítünk az adott programunkba. Az idei év már olyan eseményekkel telik majd, amikben már ott lesznek a látogatók által fontosnak és hasznosnak vélt témák is. Valójában nem is számítottunk arra, hogy mindez ilyen népszerű lesz.

Vajon van átfogó, generális megoldás az olyan kisgyerekes anyák számára, akik dolgozni akarnak?

Vannak családsegítő központok, ám a helyek száma korlátozott, számuk elenyésző és csak kerületi lakosok vehetik igénybe általában gyermekfoglalkozások erejéig. Időben – tehát amikor kiderül, hogy az anyuka várandós – be kell jelentkezni egy bölcsődébe, hogy a várólistára kerülve esélyünk legyen helyet biztosítani a gyermek számára. Mivel Magyarországon a kicsik csupán 16 százaléka kap bölcsődei ellátást, minél előbb érdemes a keresést elkezdeni. A bébiszitter és a magánbölcsőde csak kevesek számára megengedhető anyagi kiadás, így ezt az opciót itt nem is boncolgatnám. A GYED-en lévő apukák száma is emelkedik az évek folyamán, ám átfogó megoldást ez sem jelent.

Jómagam is járok közösségi irodákba, de az az egyik jellemző tapasztalatom, hogy a legtöbben fülessel ülnek, s már akkor is meglepődnek, ha az ember rájuk köszön a konyhában, kevesen beszélgetnek egymással… Tehát mi igaz abból, hogy ezeken a helyeken megtörténnek a nagy találkozások, megköttethetnek az évtized üzletei?

Szerintem az üzemeltetők teremtik meg azt a légkört, ami segíti a nagy találkozásokat. Az én hitvallásom az, hogy minél többet adsz, annál többet kapsz. Adok és adok s egyáltalán nem érdekel, hogy egy ideig, vagy akár soha nem jön belőle vissza semmi. S mégis tudom, hogy a pozitív tettek termőre fordulnak. Nagyon jó tapasztalataim vannak, a Loffice nagyon barátságos és kozmopolita hely, ahol mindenféle, sok külföldi arc is dolgozik. Szóval az egyik srác alapított egy oktatással, képzéssel foglalkozó nemzetközi ambíciókkal bíró startup-ot, s engem keresett meg azzal, hogy nincsen forrás az első havi csomagra és kipróbálhatják-e, hogy működőlépes-e a modelljük. Az alapító egyik nap igencsak elkeseredve ült a gépe és a papírja fölött… a lényeg az, hogy számos elakadása volt a projektet illetően, de többen odamentek hozzá, hogy segítsék a munkájában, ma pedig már teltházas programokat szervez. Nagyon sok ilyen sztorit tudnék mesélni.

Ha már kultúra: akkor fejétől „bűzlik” a hal?

Igen, ez működik addig, amíg nyitottak vagyunk az emberek és az ő igényeik felé. Egyik coworkerünknek a sérve miatt bordásfalra volt szüksége, szereztünk neki egy használtat az egyik iskolából. De volt olyan coworker is, akinek álló munkaállomásra, vagy éppen faliórára volt szüksége. Ezek kicsi, de az ő oldalukon busásan megtérülő befektetések.

Ki gondolta volna, hogy Gerhard Schulze élménytársadalom elmélete így betalál s mennyire igaza volt a mesternek harminc éve, hiszen mindenhol, a létezés minden szintjéről azt halljuk, hogy az élmény a legfontosabb. Ez mennyire megtartó erejű tényező ügyfélszempontból?

Nagyon fontos az élmény az élet minden területén. Egy személyes megszólítás, egy minimális pozitív gesztus nagyon sokat hozzá tud tenni egy adott helyzethez.

Sokan a csocsóasztalt és a babzsákot gondolják olyan varázspornak, ami mindenre jó.

Ezt parasztvakításnak tartom. Persze ha nincsen egyéni- vagy önálló gondolat, akkor ezek a dolgok jók lehetnek employer branding szempontból, hiszen olyan játékok kerülnek be az irodákba, amik elterelik a figyelmet arról, hogy ott valójában munkatevékenységet kell végezni. Ezek fontos élményfaktorokok lehetnek, ha a munkáltató nem ismeri a kollégák igényeit. De azt gondolom, hogy ha van hová biztonságosan letenni a bringát és van hol megszárítani a bringás ruhákat, az talán többet jelenhet.

Hogyan látja a közösségi irodák jövőjét, mik lehetnek azok a trendek, amiknek érdemes, vagy meg kell felelni?

Fontosnak tartom megfogadni a fent már említett szempontokat a minél nagyobb méretre, a szolgáltatási portfólió diverzifikálására és a szakterületi specializációra vonatkozóan. A technológiai fejlődéssel is szükséges tartani a lépést, hiszen a freelancerek a közösségen kívül a professzionális infrastruktúra miatt dolgoznak ezekben az irodákban, valamint megfelelő megoldásokkal a munkaerő költségei is csökkenthetők. Trendként említeném a coworking-láncok elterjedését és átjárhatósági lehetőségeit, hiszen, ha megszokott már egy minőséget az ember, szívesen használja ezt egy másik országban is. A minőségi designra és természet térbe történő behozatalára, illetve közelségére is egyre nagyobb hangsúly kerül.