Az elhibázott gazdasági válságkezelésben benne rejlik a következő válság! - Kocziszky György írása

A kutatók véleménye, a válságok kezelése érdekében tett gazdaságpolitikai intézkedések hatékonyságáról megoszlanak. Abban azonban egyetértés van, hogy lokális és globális válságok voltak, vannak és jelenlegi ismereteink szerint lesznek is.

Mint a járványok, kisértenek minket és megkeserítik életünket. Lefutásuk esetenként rövidebb időtartamú, az általuk okozott kár nagysága kisebb, más esetben elhúzódó és hatása egy nagyobb cunamihoz hasonlítható.

A magyar társadalom az elmúlt évtizedekben mindkettő következményeit megszenvedte (pl. a magas inflációt, a reálbérek csökkenését, a vagyonvesztést, a munkanélküliséget, stb.) 

Az 1989/90-ben végbement geopolitikai fordulat számos eleme felkészületlenül érte a hazai gazdaságpolitika irányítóit,

ami – mint ismeretes – komoly áldozatokat követelt a lakosság jelentős részétől.

Az 1990-es évek utolsó éveiben megindult helyreállítás eredményeit

a 2000-es évek közepétől elkövetett gazdaságpolitikai hibák („úgy tettünk mintha kormányoznánk”) ismét megtörték.

Erre erősített rá a 2008-as, a dotcom lufi kipukkadását követő globális pénzügyi válság. Napjainkban pedig kénytelenek vagyunk szembesülni a szomszédságunkban, illetve a tőlünk távolabb kialakult háborúk piactorzító, a piacok természetes működését megakadályozó hatásokkal.

Jogos a kérdés, tanultunk, tanulunk-e ezekből a válságokból, vagy időről időre ugyanazokba a hibákba esünk? A gazdaságpolitika miközben kezeli a válságot, nagy igyekezetében nem ágyazza-e meg a következő krízist, vagy fenntarthatóbb gazdasági klímát hagyományoz az utódainkra, mint amit mi kaptunk?

Úgy tűnik, hogy napjaink közbeszéde elsősorban a fiskális vs. monetáris kérdésekre fókuszál, holott véleményünk szerint a megoldás ennél összetettebb beavatkozást igényel. Ezért érdemes ezt, ha csak villanás szerűen is számba venni:

A gazdasági válságok több mint 2000 éves története azt igazolja, hogy

kialakulásuk nem csak gazdasági, hanem értékrendi okai is vannak.

Egyensúly közeli állapot ugyanis nem képzelhető el a család, az egyéni és közösségi felelősségvállalás, a szorgalom és a hivatás, a térbeli igazságosság, a törvények és a jogszabályok, az erőforrások és a környezet, valamint a szellemi és épített örökség tisztelete nélkül. 

Amikor ezekről önként, vagy kényszer hatására egy-egy közösség lemondott zavaros izmusok, irányzatok miatt, fennmaradásunk is veszélybe került. Homokvárra épül az a gazdaságpolitika, amely negligálja ezeket az értékeket.

Az egyensúlyra törekvő gazdaságpolitikának

fenn kell tudnia tartani a reálgazdasági és pénzpiaci hozamok közötti összhangot.

A piaci folyamatok szabályozására irányuló gazdaságpolitikai beavatkozás mértékét és hatékonyságát lehet kritizálni, de egyre szélesebb konszenzus alakul ki arról, hogy nincs ennél jobb megoldás.

Nem az intervenció ténye, hanem a tisztességtelen állami beavatkozás a gond.

Az etikus társadalomról alkotott kép integráns eleme a tisztességes állam, ill. az annak megfelelni képes polgárok, akik nem csalják el az újraelosztáshoz szükséges adókat, az állam, illetve szolgái (köztisztviselők, közpolitikusok, közigazgatási alkalmazottak, közszolgák) pedig az így befolyt bevételeket nem „zsákmánynak” tekintik, hanem olyan lehetőségnek, amellyel a köz magasabb színvonalú szolgálatát biztosítják.

Aligha állítható, hogy a piac működése mindig és minden körülmények között tisztességes.

A verseny ugyanis nem feltétlen garantálja az etikus piaci működést

(nem véletlen, hogy maguk a piaci szereplők is az államtól várják a tisztességes piaci működés szabályainak kialakítását és felügyeletét).

A gazdaságpolitika akkor mozdul helyes irányba, ha biztosítja a stabil és átlátható intézményi működést, a polgárok bizalmát, a kormányzás stabilitását. A nagyképűség és a trágárság nem pótolja a társadalom jóllétéért tenni akarást. A mindenkori ellenzék obstrukciója soha sem vezetett eredményre.

Csak az a gazdaságpolitika képes tartósan elkerülni a válságokat, amelyik

nem kapkod, nem törekszik rövidlátó politikai haszonszerzésre.

Régi tapasztalat ugyanis, hogy a válságokat követően előbb vagy utóbb megindul a helyreállítás folyamata. Nem mindegy azonban, hogy ez a visszapattanás milyen mértékű, mennyire bizonyul tartósnak.

Ahogyan a háborúkat lezáró igazságtalan megállapodásokban benne van az újabb háború kirobbanásának csírája (Carl von Clausewitz után szabadon), úgy a válságot is felpattanás követi. Nem mindegy azonban, hogy ez a gazdaság

természetes, fenntartható növekedési pályájához történő visszatérést eredményezi, vagy a gazdaságpolitika türelmetlensége miatt túllő.

Ez utóbbi, túl azon, hogy nemkívánatos megszorításokkal is jár, ismét a fenntarthatóságot veszélyezteti.

Végezetül, de nem utolsó sorban, a jó gazdaságpolitika

kiemelten kezeli korunk talán legjelentősebb erőforrását, a szellemi tőkét,

ami az egész társadalomra képes pozitív hatást gyakorolni. Észrevenni és előre jelezni a kívánatos változások idejét és mértékét, „elválasztani az ocsút a búzától”, ez az öntanuló gazdaságpolitika alapja, amely tanul mindabból, ami történt, képes a helyes irány felismerésére és segíti az érintetteket, hogy fenntartható irányba menjenek.

A szerző a Budapesti Metropolitan Egyetem rektora.